Internetnek hinni = NEM MENŐ

Most már mindenki eleget nevetett Hoffmann Rózsán, aki ugye nem érti a viccet. Az viszont kicsit fura volt, hogy ennyien meglepődtek, amiért egy MSZMP-tag egykori iskolaigazgató, akinek csak a 25. házassági évfordulóján jutott eszébe templomban esküdni, ennyire járatlan a humor, az internet, valamint ezek kombinációjának világában. Jó hogy nem Schmitt Páltól, a másik elvkirálytól várjuk el, hogy trollface-maszkban fogadja a külföldi delegációkat.

Ici-picit természetesen én is nevettem Hoffmann Rózsán, mert egyrészt nem hiszek abban, hogy indokolt esetben ne lehetne kicsúfolni szerényebb képességű embertársainkat, másrészt pedig mert a tiltakozás különösen viccesen vágott egybe a folyamatosan halasztgatott médiatörvény-módosítgatásokkal. Sajnos nem tartott sokáig a boldogságom, mert eszembe jutott, amikor néhány nappal korábban megírta az internet, hogy meghaltam.

Amikor először olvastam erről, nem sokat foglalkoztam a dologgal. Egyrészt mert szinte biztos voltam abban, hogy még életben vagyok, másrészt pedig mert abban viszont száz százalékig biztos voltam, hogy ezt a közepesnél is gyengébb viccet senki sem veszi komolyan. Két nap alatt kiderült, hogy már megint sikerült nagyon sokakat túlbecsülni.

Hoffmann Rózsa azzal védekezett, hogy igenis nagyon sokan elhitték, amit egy viccelődő weboldal írt róla. Ez teljességgel hihetetlennek tűnt addig, amíg nem kezdtek ismerősök érdeklődni a fizikai állapotomról, egyéb ismerősök nem kezdtek egészen vad sztorikat mesélni arról, hogy honnét hallottak sajnálatos elhalálozásomról, és természetesen, mint minden ilyen esetben, drága szüleimet is felhívta néhány barátjuk megkérdezni, hogy tényleg kinyiffant-e elsőszülött fiúgyermekük. A kedvencem pedig az a média világában egyébként jártas haver volt, aki azt ugyan sejtette, hogy talán még életben vagyok, de arra azért nagyon kíváncsi volt, hogy Tóta kolléga miért ír rólam ilyeneket.

Hogy az emberek hülyék és hiszékenyek, mindig is természetes állapot volt. Sokáig viszont legalább volt kifogás a babonákra: egyszerűen nem állt elég információ rendelkezésre ahhoz, hogy mindenki láthassa az igazságot. Ma ez már nincs így, a helyzet ezért különösen tragikus.

Nigériai leveleknek ma már kevesen dőlnek be, de leginkább azért, mert már nincsenek is annyira nigériai levelek. Helyette vannak a körbeküldözgetett emailek meg az Iwiw üzenőfalára kitett bődületes baromságok. Az elveszett gyerekek, akik vagy rég megkerültek, vagy el sem vesztek, a valójában kukkoldaként működő tükrök a próbafülkékben, és persze mindenek felett a sok kiskutya, amit mindjárt vízbe fojtanak, ha valaki nem fogadja azonnal mindegyiket örökbe.

Addig is komoly gond volt az emberekkel, amíg az volt az érv az igazság mellett, hogy “így van, én olvastam az újságban/láttam a tévében”. Amióta ezt a logikát sokan (mit sokan, a nép nagyobbik része) az internetre is kiterjesztették, a helyzet egészen elszomorító.

Nem, attól hogy az interneten van, még nem feltétlenül igaz. Ha tényleg ennyire hülyék vagyunk, már nehéz lesz azt mondani a Fidesz médiatörvény-tervezetére hogy marhaság, hiszen a jelek szerint tényleg lenne értelme, ha magyarul csak minőségbiztosított, regisztrált blogok létezhetnének. Csak nehogy megvezessenek valakit, és még nagyobb káosz legyen a fejekben.

A 21. századi értelmes ember ha meglát egy darab információt, akkor megáll, elgondolkodik tíz másodpercre, levonja a következtetéseket, aztán ezek függyvényében megy tovább jobbra vagy balra. A többieknek marad a sötétség, a babona, a digitális középkor, és egy középvezetői pozíció a Nemzeti Együttműködés Rendszerében.