Románokkal bunkóskodni = NEM MENŐ

Úristen, majdnem elárulták a hazát. Centiken múlott a nemzet meggyalázása. Komolyan, emberek, ügyeljen már mindenki egy kicsit jobban, ez is majdnem elkerülte a figyelmünket, ha a Magyar Hírlap nem szól időben, itt álltunk volna meggyalázott hazával és elárult nemzettel. Itt lenne az ideje a legmagasabb szinten is feltenni a kérdést, majd meg is adni rá az egyetlen lehetséges választ: be kell nekünk akár egyetlen románt is engednünk ebbe a gyönyörű országba?

Mert ha már egyszer beteszik azt a büdös, szőrös talpú lábukat, akkor tuti azt hiszik, hogy nekik mindent szabad, még nemzeti ünnepet ünnepelniük is. A magyar színjátszás templomában! A DUNÁNK PARTJÁN!!!!! Mititeijel teli pofájukból a Hargitáig hallatszana röhögésük. Ezt akarjuk? 2006-ban még csak az SZDSZ-es Művészetek Palotáját merték meggyalázni, két évvel később már a Thália Színházat, tavaly a Belvárosi Színházat, idén a Nemzeti kellett volna nekik, és ha a Jobbik és a KDNP nem lép közbe, jövőre a Bazilikát kérik, aztán a Sándor-palotát, 2013-ban pedig Corneliu Vadim Tudor dolgát végzi a Szent Koronába, hogy aztán egy Nenyivel törölje ki azt, amire magyar ember még gondolni sem mer.

Hála istennek sikerült ezt a szörnyűséget megakadályozni, így nem történhet meg az a csúfság, hogy a budapesti román nagykövetség a Nemzeti Színházban adjon fogadást az ünnepen, amely arra a 92 évvel ezelőtti napra emlékezik, amikor Gyulafehérváron kimondták Erdély Romániához csatolását.

A román nemzeti ünnep természetesen joggal sérthet sok magyar embert határon innen és túl, mint ahogy a mi nemzeti ünnepeink is joggal sértenek számtalan külföldi embert a környéken. Az isten szerelmére, hát ezért hívják ezt az izét itt Kelet-Európának. A szomszéd öröme a mi bánatunk, amikor pedig mi vagyunk vidámak, zokogjon csak nyugodtan a tót, a rác meg az oláh.

Mifelénk teljesen logikus lépés lerohanni a szomszédot, megölni minden férfit és gyermeket, és a lányok-asszonyok közül is csak a mutatósabbakat hagyni életben. A többség mégis azt gondolja, hogy a melós és gusztustalan etnikai tisztogatás helyett jobb a békesség és a jószomszédi viszony. Mert csak az garantálhatja, hogy a milliónál is több romániai magyar azt ünnepeljen, úgy, akkor és ahol, amit csak akar, és hogy cserébe a budapesti román nagykövetség is örömködhessen kedvére. És ha ők nem hagyják ugyanezt, mi akkor is gentlemanként viselkedve mutatjuk a jó példát.

Természetesen az is szent joga bárkinek, hogy tiltakozzon a román ünnep ellen, bátran ki lehet vonulni kereplőkkel a zsúr helyszíne elé, lehet jelszavakat is skandálni, legfeljebb aki túlságosan elragadtatja magát, azt elviszi a magyar rendőrség. Ez lenne az európai módszer. Sajnos, nálunk ez nem így alakult.

Eleve elkeserítő, hogy a Nemzeti Színház igazgatója visszamondta a bulit, és mégsem adja oda a román nagykövetségnek az épületet egy estére. Alföldi Róbert nyilván saját pozícióját és társulata biztonságát tartotta fontosabbnak az elvhű kiállásnál, amit meg lehet érteni, csak sajnálatosan szépen illeszkedik a hatalom előtt mindig meghunyászkodó magyar művészről itt évtizedek alatt kialakult képbe.

A visszatáncolásnak azért sem volt sok értelme, mert Alföldi – vélt vagy valós – homoszexualitása így is, úgy is vállalhatatlanná teszi őt a most tiltakozó pártok számára, amelyek „értékrendje” szerint az agysejtek hiánya vagy a krónikus alkoholizmus nem diszkvalifikálják az embert a felelős poszt betöltésétől, míg az azonos neműekhez vonzódás igen. A KDNP nevében Pálffy István már nyilatkozott is, hogy a visszalépés nem elég, meg kell vizsgálni, hogy a színház igazgatója „nem rendeltetésszerű célokra adta át a magyar színjátszás templomát”.

Éppen ez a másik siralmas mozzanata ennek az ügynek. A bornírt, nacionalista hőbörgést megszokja az ember, hiszen ugyanúgy részei Kelet-Európának, mint az egymást bántó nemzeti ünnepek. De hogy a hiszti azért legyen még hangosabb, mert egy olyan épületről van szó, amelynek nevében történetesen szerepel a „Nemzeti” szó, az egészen röhejes.

A Nemzeti nemzetiségének utoljára a megnyitásakor volt jelentősége. Az eredetileg Pesti Magyar Színház néven futó intézmény volt az első, ahol a magyar fővárosban magyar nyelven adtak elő színdarabokat, és így joggal lett 1837-től kezdve a dagadó honfiúi büszkeség szimbóluma. Aztán amikor már nem volt mit bebizonyítanunk a rohadt labancoknak, és annyi magyar színház lehetett Pesten, amennyire csak igény volt, a Nemzeti nemzetisége is jelentőségét veszítette. Ami kis bukéja még volt a névnek, akkor veszett el végképp, amikor a jelenlegi kormány szellemi elődje egy olyan épületet emelt a nagy múltú társulatnak, amely szépen illeszkedne a ROMÁNIAI Bánffyhunyadon CIGÁNYOK által emelt paloták közé.

Lehet, hogy ezeket a homofób, korlátolt, idegengyűlölő sikoltozókat maga a „Nemzeti” szócska zavarja meg? Hogy azt hiszik, az a magyar, ami elé világosan oda van írva, hogy nemzeti? Mert akkor az lenne a legjobb, hogy miután kitiltottuk a románokat az országból, akik egyáltalán sehol se ünnepelhessenek itt semmit, átneveznénk az egészet Nemzeti Magyar Heteroszexuális Színháznak, hogy még világosabb legyen a dolog.