Magyar hálószobapop = MENŐ

Mára viszonylag közismert tény, hogy a magyar popipar megszűnt. Nem olyan nagy kár érte. Belátható időn belül nem lesznek itt Illések, de még Eddák, Neoton Famíliák vagy Rapülők sem. A popszakma ma már nem karrierlehetőség, koncertek nincsenek, lemezeket nem vesz senki. Illetve hát vannak koncertek, és még mindig vannak magyar emberek, akik néhány lemezt megvásárolnak, ám az ő ízlésük e cikk keretein belül értelmezhetetlen.

Mindezek ellenére az igény a popzenére nem csökkent, sem a világban, sem Magyarországon.  Sem a hallgatására, sem a készítésére. És különös módon úgy tűnik, hogy lelkes magyar fiatalok gyorsan rá is jöttek, merre vezet a kiút.

Egyfelől ugye Fluor Tomi, akinek Mizu című slágere öt hét alatt kétmillió nézőt szedett össze a Youtube-on. Csak hogy ezt perspektívába helyezzük, érdemes tudni, hogy ma Magyarországon egy lemez 5000 eladott példány után már aranynak, 10 000 után pedig platinának számít. Fluor és harcostársa, SP gyakorlatilag garázsmódszerekkel, megkerülve, illetve ügyesen kihasználva a lemezipart, a médiát és mindent, amit a popzenének mindig csak ártó felnőttek irányítanak, sztárok lettek.

Fluor zenéjét lehet nem szeretni, bár komoly baj nincs vele. A Gecigránát magasságait ez a kicsit elektrós, kicsit rapes popzene ugyan nem közelíti meg, de hogy eléggé mászik a fülbe, azzal nem lehet vitatkozni. Az pedig nagyon érdekes, hogy a nála kevésbé könnyen fogyasztható, viszont tartalmasabb zenét játszó magyar fiatalok is pont ugyanazokhoz a módszerekhez nyúltak most, mint ezeknek neonszínű klipeknek a készítői.

Popzenét játszani, együttest alapítani, lemezt kiadni, turnézni, megpróbálni eljutni legalább valami minimális közönséghez – kemény munka. Magyarországon meg pláne, így nem csoda, hogy a magyar popzene mindig akkor teljesített a legjobban, amikor az éppen követett nemzetközi trend a lehető legkevésbé volt bonyolult.

Ezt bizonyította például a néhány hete, évtizedekkel a megszűnése után telt házas koncertet adó Trabant együttes is. Házibuliban öt havernak bájosan esetlen tinglitanglit játszani Budapesten is megoldható feladat. Modern stúdiótechnikát, naprakész hangmérnököket, gigantikus színpadi produkciót viszont soha nem lehetett ettől az országtól elvárni, így az ezeket igénylő popzenei trendekből mindig csak mutáns szörnyűségek születtek nálunk.

Magyar szempontból szerencsésen az utóbbi két-három évben úgy alakult a helyzet, hogy nagyon erős lett egy, a szegényes kelet-európai viszonyoknak kedvező popzenei trend, a hol zajos, hol szöszmötölős, stúdiók helyett hálószobákban, sokszor csak egyszemélyes produkciók által készített lo-fi popzene.

A popzenének egyébként sem tesz feltétlenül jót a hangszeres virtuozitás, itt azonban a bájos ügyetlenkedés, a torz gerjedés maga is eszköze a művésznek. Hangulatot teremt, sérült elcseszettségével pedig garantálja azt a tinédzser-hangulatot, amire a She Loves You-tól a Ramones együttesig minden tisztességes popprodukció törekedett. Nem baj, ha a gitár alól nem hallatszik ki az ének, nem baj, ha az angol nyelvű ének béna, nem baj, ha a felvételbe beszűrődik az autóriasztó. Csak egy meggyőző dallamnak vagy ritmusnak kell lennie valahol eltemetve a düledező hangok alatt.

Ilyet alkotni egyáltalán nem könnyű, ám még mindig sokkal egyszerűbb, mint amilyen tíz éve volt összerakni egy együttest, és megpróbálni azzal eljutni valahova. Egyrészt mert nem is kell együttest összerakni, a technikai fejlődésnek hála egy számítógéppel és néhány hangszerrel felszerelt hálószobában egyetlen ember is elegendő a megálmodott dal rögzítéséhez. Másrészt pedig mert a terjesztés és népszerűsítés is annyira leegyszerűsödött az internetnek köszönhetően, hogy a lemezkiadókat és a médiát még Fluor Tominál is jobban ki lehet kerülni. Harmadrészt pedig mert ma már nem elvárás a nagylemez – néhány jó számot pedig sokkal egyszerűbb összehozni, mint egy 50 perces anyagot.

A magyar lo-fi/zaj/indie/hálószoba-színtér alig fél év alatt a semmiből jutott el ha nem is a csúcsra, de legalább valahova. Vannak Bandcamp-oldalak és mikroblogok, vannak a punk felől közelítő, gitár-alapú produkciók, a hagyományos hangszereket teljesen elvető, tisztán elektronikus próbálkozások, és az említett Trabanthoz leginkább hasonlító, egy szál gitáron félénken szöszmötölő sufni-trubadúrok.

Világsztár senkiből nem lesz, ebben a műfajban a legtöbb, amire számítani lehet néhány elismerő szó valami angol nyelvű zeneblogon. Viszont olyan zene készül Magyarországon, ami a vállalhatónál nincs jobban elmaradva a nemzetközi sodrástól, esetenként pedig még tök jó is. Itt egy top 5 a legerősebb versenyzőkkel:

Zombie Girlfriend - Sugovica Surfers
Egyszemélyes bajai vállalkozás, bemutatkozáshoz képest lenyűgözően kiforrott hangzással.

Piresian Beach - Wasting Away
A koncertek közönsége mindig tele van nyálcsorgató és füttyögő férfiakkal. Otthon, kettesben a hangszerekkel a csajoknak is sokkal könnyebb. Ez egész egyszerűen egy sláger.

The Stanley Maneuver - Erdőtüz
Egy egész lemeznyi, ijesztő és bensőséges, sercegő sötétség. Filmzene-szerűnek szokás hívni az ilyet, mintha magában nem állná meg a helyét. David Holmes jobb dolgai és a Burial egyszerre bukkannak itt fel.

Sleeping Machine - How Dim They Shine
Ezt néhány éve még IDM-nek nevezték volna, pedig tánczene nem nagyon van benne. Viszont van helyette furcsán melankolikus, de valahogy mégis megkapó hangulat.

Halál Judit - Rendőrállam
Amikor egy házibuliban a részeg vendégek megtalálják a házigazda hangszereit, abból nem feltétlenül lesz élvezhető zene. A Halál Judit viszont pont ezt tudja jól csinálni, dicséretesen idióta szövegekkel.

(Köszönet az I Wanna Rock You Baby blognak a gyűjtőmunkáért.)