Eurovíziós Dalfesztivál = MENŐ

Május 14-én, szombat este Magyarország ismét nekifut, hogy megdöntse a Bayer Friderika által 1994-ben felállított csúcsot, és a 4-nél jobb helyen végezzen az Eurovíziós Dalfesztiválon. A fogadóirodák szerint Wolf Kati és a műfaj szabályainak megfelelően szörnyűséges, What About My Dreams című dala reálisan a kilencedik helyre számíthat, holtversenyben a finn indulóval, és az nem is lenne szégyen. Végülis Ádok Zolinak 2009-ben és Csézynek 2008-ban még a döntőbe sem sikerült bejutnia, ezt a feladatot pedig Wolf Kati már megoldotta.

Az Eurovíziós Dalfesztivál olyan, mint a zsákban futás a falunapon: semmi értelme, a nyertes nevére húsz perc múlva senki nem emlékszik, viszont évente egyszer, enyhén berúgva megnézni nagyon vicces, egy random kiszemelt kedvencnek drukkolni meg pláne. A popsztárok nem az Eurovízión születnek, amit a még magyar poppiaci viszonyok közt is kis halnak tekinthető Bayer Friderika és Wolf Kati is szépen illusztrálnak. A fesztiválnak évtizedek óta még szimbolikus jelentősége sincs, egyre giccsesebb és egyre kevésbé komolyan vett, ám ettől nem kevésbé népszerű gála ez.

Mára szerencsére majdnem mindenki megtanulta helyén kezelni a giccsparádét, és tud nevetni a versenyzőkön, meg persze kicsit saját magán, Európa részén is. Sajnos a baráti népek arcátlan egymásra szavazását néhány éve igyekeznek mindenféle szabályokkal ellehetetleníteni, így kevésbé lehet szórakozni az örmény-görög és a balti testvériségen. Az Eurovízió viszont továbbra is fantasztikus bepillantás a kontinens különböző szegleteinek popkultúrájába. Csak álmélkodni tud az ember, hogy mennyire más az azeri, az ír, a portugál vagy éppen a magyar giccs.

Kelet-Európában természetesen mindig elő lehet rángatni a nemzeti büszkeséget, még akkor is, amikor nyilvánvalóan globalizált és szándékosan ízléstelen magamutogatásról volt szó. Emlékezetes volt például a 2007-es év, amikor az őt futtató keresekedelmi csatorna és a hülye magyar bulvár közreműködésével Rúzsa Magdi, pályázata gyakorlatilag nemzeti ügy lett. Aki akkor meg merte említeni, hogy talán nem pont erre az ömlengő fájdalomra van szükség egy olyan fesztiválon, ahol sikítozó transzvesztiták rázzák magukat flitteres bikiniben, automatikusan hazaárulóvá fokozta le magát.

Szerencsére Wolf Kati szekerét egyik kereskedelmi csatorna sem tolja látványosan, így az idén nem ömlik ránk az euróvízós patriotizmus. Néhányan persze így is összezavarodtak, de hát Orbán Viktortól, aki Lothar Matthaus szövetségi kapitány himnusz-bömbölését is szépnek tartotta, nem egy hülye pojáca exhibicionizmusának. nem is várható el, hogy tudja, mi a magyar kultúra, és mi a nemzetközi giccs. Nem mintha bármelyikkel baj lenne, csak nem árt tisztában lenni a különbséggel.

A legújabb hírek szerint még a magyar diplomácia is megmozdította legendásan messze nyúló csápjait az ügy érdekében. Ha Wolf Kati belenevet a fogadóirodák képébe, és esetleg nyerni talál, vagy legalább a dobogóig jut, minden bizonnyal nemzeti hős lesz belőle. Pedig popszempontból kifejezetten konzervatív, a kettővel ezelőtti Madonnát idéző dalocskájával éppen az a baj, hogy még giccsnek sem elég erős. Egy ilyen versenyen tényleg nem a győzelem, hanem a minél szórakoztatóbb részvétel a fontos, ezt a szlovén transzvesztita stewardessektől a néhány évvel ezelőtti ukrán őrületig mindenki tudta. Gyönyörű este lesz a mai is.