Szóvicc = MENŐ

Szörnyűséges magyar szokás lemondani valami szépről, csak mert egy kellemetlen ember hozzáért. Egy egészséges nemzet egészen biztosan nem tagadná meg nyelve szóvicceit, csak mert egy Geszti Péter megpróbálta mindet bekebelezni, a farosszériától a kankurenciáig. Mondjunk le a rapről, a lovakról, a jazzről, a Szigetről és Gryllus Dorkáról, mert ezekhez is köze volt ideig-óráig az egyetlen olyan embernek, aki megpróbálta az infantilis popzenét keresztezni a középkorú totyogással? Dehogy mondjunk. Inkább követeljük vissza, ami nem csupán a miénk, de mellé még jó is.

A magyar nyelvű szóvicceket Geszti tette normális társaságban vállalhatatlanná. Aki szóviccel próbálkozik, minimum azt kapja meg, hogy vicceskedő idióta, rosszabb esetben kiközösítéssel és veréssel is fenyegetik – tehát pont úgy bánnak vele, ahogy Gesztivel tennék, függetlenül a konkrét szóvicc minőségétől. Szegény szóvicc a poénok páriája lett, tréfák közt a tökutolsó, és esélye sincs szerencsétlennek a sok internetes mém meg az ironikusan kétszer és háromszor megcsavart okoskodások közt.

Miért kellene egy egy szép szóvicc-hagyományokkal rendelkező országban lemondani erről a szórakozási formáról? Ha Karinthynak jó volt, nekünk már Geszti miatt ne legyen jó? Miért hiszik itt sokan, hogy a szavak kifacsarása alacsonyabb rendű a képek megerőszakolásánál? A photoshop- és animgif-varázslatok miért elismertebbek ezek nyelvi megfelelőinél? A jó szóvicceléshez műveltség, gyors ész és jó adag gátlástalanság kell – plankingolni például minden idióta tud.

A szóvicc pont azzal a két tulajdonsággal rendelkezik, amivel a ma legprogresszívebbnek számító humor: fizikai fájdalmat okoz, és olyan rossz, hogy az már jó. Aki látott az Office-sorozat bármelyik szériájából egyetlen részt, az pontosan ismeri a vicsorító mosoly és az összerándult gyomor különös keverékét, amit a mindannyiunk életéből ismert hétköznapi patkányságok viszontlátása vált ki. A jó szóvicc hiába egészen más jellegű humor, ugyanezt váltja ki a célszemélyből: eltorzult grimaszt, görcsbe ugró belső szerveket, elakadó lélegzetet. Hogy lehet nem szeretni egy ilyen erős fegyvert?

A szóviccnek ráadásul tényleg nem kell olyan jónak lennie, és éppen ezért felel meg tökéletesen rohanó internetes világunk kihívásainak. Elsőre nem érte el a kívánt hatást? Ismételje meg hangosabban! Még mindig nem? Írja ki mindenhova, ordítsa el még sokszor! Hatvanadszorra már egészen biztosan működni fog, hatótávolságon belül garantáltan mindenki a földön kezd fetrengeni. Ja, hogy fájdalmat okoz, és még az is lehet, hogy megvernek valakit? Miért, mire való a jó humor, kellemes perceket szerezni egymásnak és nevetve szórakoztatni az egész világot? Ilyen tényleg csak egy Geszti Péterben merülhet fel.