Ivett, Frida
7 °C
16 °C

Mozgó vesztőhelyek

2013.01.22. 10:17

Ungváry Krisztián kiváló, „Mítoszok a Don-kanyarról” című írásában a Donhoz kivitt munkaszolgálatosokkal kapcsolatban kijelenti, hogy „…a munkaszolgálat, minden ezzel kapcsolatos mítosz ellenére, nem volt »mozgó vesztőhely«”. Ezt követően pedig, azt írja, hogy „A háború teljes időtartamát nézve egy munkaszolgálatosnak jóval több esélye volt a túlélésre, mint egy fegyveres katonának.”

Mind a két állítását cáfolom az alábbiak szerint: Ungváry Krisztián korrekten ír arról vagy utal arra, hogy a Donhoz vitt munkaszolgálatosokat megbízhatatlan egyénnek tartották, teljesen megalázott helyzetben voltak, embertelenül bántak velük, ütötték-verték őket, az orosz télben saját nyári ruháikat viselték, fegyver nélkül teljesítettek katonai szolgálatot. Ungváry mindezek után megállapítja, hogy az általa 43000 főben meghatározott munkaszolgálatosok közül 21287 fő „meghalt, eltűnt, fogságba esett vagy megsemmisült. Mivel utóbbi kategóriába kevesebb, mint 5 százalék tartozott, elmondható, hogy egy munkaszolgálatos 50 százalékos eséllyel jött haza a Don-kanyarból, míg egy honvédnak erre körülbelül 75 százalékos esélye volt”.

Ungváry azonban nem utal arra, hogy a munkaszolgálatosok a katonai állások építése mellett, puszta kézzel szedték az aknákat, hogy Dorosic faluban magyar katonák több száz munkaszolgálatosra rágyújtották a pajtát és a menekülőket halomra lőtték, hogy a hazafelé menetelő munkaszolgálatosokat nemcsak a hideg, hanem a magyar és német katonák is tizedelték.

Nem tudjuk, hogy az így meghaltak ezreit is beleszámolta-e Ungváry az általa megadott közel 50 százalékos munkaszolgálatos veszteségi arányba. Ha igen, akkor sem igaz az a megállapítása, hogy a „mozgó vesztőhely” meghatározás puszta mítosz lenne. A Donnál elszenvedett munkaszolgálatos veszteségek arányára, számára és a veszteség (gyilkosságok) formáira egyaránt illik a „mozgó vesztőhely” megnevezés. A doni munkaszolgálatostól, Sallai Elemértől származó megnevezést nem csak igaznak, de pontosnak és találónak is tartom.

Nem felel meg a valóságnak Ungváry Krisztián azon állítása sem, miszerint: „A háború teljes időtartamát nézve egy munkaszolgálatosnak jóval több esélye volt a túlélésre, mint egy fegyveres katonának.” A doni munkaszolgálatosokkal kapcsolatban maga írja ugyanitt, hogy „…egy munkaszolgálatos 50 százalékos eséllyel jött haza a Don-kanyarból, míg egy honvédnak erre körülbelül 75 százalékos esélye volt”. Tehát a Donhoz kivitt munkaszolgálatosnak 25 százalékkal volt kisebb esélye a hazajövetelre, mint egy katonának. A Don-kanyar esetében saját megállapítását cáfolja a szerző.

Az 1943-ban és 1944-ben Borba vitt mintegy 6000 munkaszolgálatos közül mintegy 70 fő halt meg Borban. Az első csoportban visszaindított, Radnóti Miklóst is sorai között tudó kb. 3600 fős gyalogmenet a Bor–Belgrád–Szentkirályszabadja–Abda–Zurndorf útvonalon haladt. Az őket kísérő magyar és német katonák a zsidó munkaszolgálatosokat folyamatosan gyilkolták. A legnagyobb kivégzések Pancsova mellett (133 fő), Cservenkán (800– 1000 fő), a Cservenka és Zombor közötti úton (kb. 400 fő) és Abdán (22 fő) voltak. A gyalogmenetek során tehát a zsidó munkaszolgálatosokat egy-egy útközbe eső helyen (pl. Cservenka) és menet közben (pl. Cservenka és Zombor között) százával gyilkolták meg. (Minderre nehezen találnánk ma is megfelelőbb megnevezést, mint azt, hogy ez maga volt a „mozgó vesztőhely”.)

A menet elveszítette mintegy 58 százalékát. A maradék kb. 42 százalék német koncentrációs táborba került és elveszítette maradék létszámának mintegy 70 százalékát. A Borból a második csoportban elindított kb. 2200 fő és Borban felszabadított kb. 200 fő 90 százaléka maradt életben. Vagyis a bori munkaszolgálatosok mintegy 66 százaléka nem élte túl a második világháborút. Tehát egy bori munkaszolgálatosnak mintegy 25 százalékos esélye volt a túlélésre, kb. fele akkora, mint a Donhoz kivitt munkaszolgálatosnak.

Összefoglalva, a munkaszolgálat „a háború teljes időtartama alatt” lényeges változásokon ment keresztül. Kezdetben a munkaszolgálat minden megaláztatás ellenére a megmenekülés ígéretét és lehetőségét hordozta. A kilengések, a kegyetlenkedések és a nehéz ellátási körülmények ellenére egy elviselhető és élhető katonai szolgálati formát jelentett. Különösen és meghatározóan így volt ez a később történtekhez viszonyítva.

A doni harcok során és a doni áttörés után a magyar és német katonaság egyértelművé tette, hogy a munkaszolgálatosok nem csak, hogy nem katonák, de nem is emberek, hogy döntő többségükben halára ítélt zsidók, és haláluk inkább előny, mint veszteség. A német megszállást és a deportálások elkezdését követően tehát egy alapvetően más, a korábbiakhoz képest sokkal rosszabb túlélést jelentő helyzetben a munkaszolgálat megint esélyt adott a megmenekülésre. A deportálásokkal, a gettókkal és a koncentrációs táborokkal szemben adott tényleges esélyt a túlélésre.

Magyarország területén és a távoli Borban végzett kényszermunka révén meg is lett volna a tényleges esély erre, ha a keretlegények és parancsnokaik a korábbi, a Don előtti módón viszonyultak volna hozzájuk. Ez azonban nem így történt és a közhangulatnak, a politikai akaratnak, a megváltozott háborús helyzetnek megfelelően Don utáni módon viszonyultak a munkaszolgálatosokhoz. Az esély tehát nem vált valóra. Dorosic után Cservenka és Abda jött és a Magyarországon szolgáló 70 munkaszolgálatos századot (15000-17000 főt) folyamatos nélkülözések, verések, kivégzések vagyis „mozgó vesztőhelyként” működő gyalogmenetek után átadták a németeknek. Ők azután védelmi vonalak építésre kényszerítették vagy egyenesen koncentrációs táborba vitték őket. Mindkét irány a kb. 75 százalékos megsemmisülést jelentette.

Mindezek tudatában biztonsággal lehet kijelenteni, hogy a „mozgó vesztőhely” „mítosza”, sajnos nem mítosz, sem a Donnál, sem Bornál, illetőleg sehol sem 1942 októberétől kezdve. „A háború teljes időtartamát nézve egy munkaszolgálatosnak” pedig nem, hogy „jóval több esélye volt a túlélésre, mint egy fegyveres katonának”, hanem jóval kevesebb.

A szerző jogász, szociológus, a bori munkaszolgálat kutatója