Amerika öngólt is tud lőni Irán ellen

Új mélységbe süllyedt az amerikai politika diszfunkcionalitása. Egy korábbi írásomban már igyekeztem megvilágítani az USA politikai rendszerének káros hatásait. A belpolitikai csatározások után, a destruktív politikai manőverezés mostanra elérte a direkt összecsapásoktól eddig többnyire megkímélt külpolitikát is, ráadásul mindjárt az igencsak kockázatos iráni atomtárgyalások ügyében. Csakhogy Amerika vezető politikusainak kompromisszumképtelensége egy ilyen esetben nem mellesleg az egész világot veszélybe sodorhatja.

A republikánus többségű kongresszus és a demokrata elnök közti feszültség két látványos külpolitikai akcióban manifesztálódott. Először Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök kongresszusi beszéde miatt, másodszor pedig 47 republikánus szenátor Iránnak címzett nyílt levelének ügyében.

Netanjahu John Boehner, a képviselőház republikánus elnökének meghívására, a Fehér Ház beleegyezése nélkül és tiltakozása ellenére szólalt fel a kongresszusban. Beszédében Barack Obama elnök tárgyalásos taktikája ellen érvelt és az amerikai kormányzat – valamint öt másik nagyhatalom, Oroszország, Kína, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia – által tárgyalt iráni megállapodás elutasítására szólított fel.

Netanjahu álláspontjában semmi újdonság nincs, sőt, mint a tárgyalások kimenetelében erősen érintett Izrael vezetője, igazából kivetnivalót sem találni benne. Az viszont példa nélküli, hogy a republikánus vezetés az elnök ellenében kongresszusi felszólalást (ami Amerikában az egyik legnagyobb politikai megtiszteltetés) biztosítson az amerikai kormányzat Irán-politikájának egyik legélénkebb külföldi kritikusának.

Még ennél is szokatlanabb lépés volt a republikánus szenátorok Iránnak írt levele. A levél lényege, hogy a szenátorok figyelmeztetik Irán vezetőit, hogy kongresszusi (azaz de facto republikánus) jóváhagyás nélkül a megállapodás csupán elnöki rendeletként kezelhető, azaz a vélhetően évtizedes időtávot átívelő egyezséget a következő elnök bármikor megmásíthatja és – sugallja bár nem mondja ki a levél – egy republikánus elnök ezt vélhetően meg is fogja tenni. A levél üzenetértéke félreérthetetlen: a szenátorok Irán tárgyalópartnerét, az amerikai elnököt megkerülve deklarálják, hogy a világ vezető szuperhatalmának kormányát nem tartják felhatalmazva arra, hogy öt másik nagyhatalommal alkotott koalíció részeként hosszútávú megállapodást kössön Iránnal.

Tegyük hozzá, hogy fordított szereposztásban a demokratáktól sem állt távol, hogy hátráltassák egy republikánus elnök céljait. 2007-ben épp John Boehner elődje, a demokrata Nancy Pelosi utazott Szíriába, hogy tárgyalásokat folytasson azzal a Bassár el-Aszaddal, akit George W. Bush nemzetközi összefogással igyekezett marginalizálni. A demokraták akkor bátor és úttörő tettként értékelték Pelosi partizánakcióját, míg most kígyót-békát kiáltanak a republikánusokra.

Netanjahu meghívása és az Iránnak írt levél alig burkolt célja, hogy aláássa Obama és a demokraták által kontrollált amerikai kormányzat erőfeszítéseit a tekintetben, hogy megakadályozza – lehetőleg újabb háború kirobbantása nélkül –, hogy Irán atomfegyverekhez jusson. Paradox módon politikailag a demokratáknak akár még jól is jöhet a republikánusok túlkapása: lehet a bázist felvillanyozni vagy a republikánusokat okolni, ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre.

Az, hogy az amerikai politikai elit képtelen az egyébként deklaráltan közös cél eléréséhez vezető eszközök feletti nézeteltérését a politikai rendszer keretein belül kezelni, újabb bizonyítéka annak, hogy a rendszer veszélyes vizekre sodródott. Az amerikai politikusok egyébként már többször bebizonyították, hogy hajlandók a szakadék szélére sodorni országukat politikai sikerek reményében. Csak két példa a közelmúltból: 2011-ben meglebegtették annak a lehetőségét, hogy az USA nem törleszti az adósságát, ami Amerika hitelképességének leminősítéséhez vezetett. 2013-ban a perlekedés government shutdown-t, a kormányszervek átmeneti megbénulását eredményezte.

A mostani játszma tétje, ha lehet, még nagyobb. A nyugati világ számára nyilvánvaló, hogy Irán szivesen csatlakozna az atomfegyverrel rendelkező országok sorába, ami az ország terrorista kapcsolatait tekintve beláthatatlan következményekkel járhat. Évtizedes nemzetközi nyomás és főleg a súlyos gazdasági szankciók Iránt a tárgyalóasztalhoz kényszerítették. Irán szeretne megszabadulni a szankcióktól, illetve növelni befolyását a régióban, az atomfegyver kifejlesztése is elsősorban a regionális hatalmi súlyát növelné. A világ viszont szeretné elkerülni, hogy újabb közel-keleti háborús konfliktus alakuljon ki azzal az Iránnal, aki furcsa módon egyszerre szövetséges is az Iszlám Állam ellen folytatott küzdelemben.

A tárgyalás dinamikája szinte leírhatatlanul bonyolult. A kívülállónak nehéz véleményt alkotni arról, hogy a formálódó alku jó-e, vagy sem, legfőképp azért mert a részletek nem nyilvánosak. Egy azonban biztos: a tét óriási, nem túlzás állítani, hogy egzisztenciális. Ebben a kérdésben semmilyen politikai felelőtlenkedésnek nem lenne helye. Mert aki sokszor játszik a tűzzel, az egyszer megégeti magát. Közben vele együtt akár az egész világot is.