Lehet-e nukleáris apokalipszis Észak-Korea miatt?
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Olvír cikkek
Mindez azon múlik, hogy a világ biztonságpolitikai egyensúlyát eddig szavatoló nukleáris elrettentés doktrínája továbbra is működőképes-e. Ahhoz, hogy ezt el tudjuk dönteni, meg kell ismerkednünk az elrettentésre vonatkozó elméletek alapjaival, és ehhez vissza kell nyúlnunk a hidegháború, a szovjet-amerikai konfrontáció kezdetéhez. Józan ésszel nehezen érthető, miként gondolhatja a phenjani vezetés, hogy sikerrel zsarolhatja a világ legnagyobb katonai hatalmát, ám látni fogjuk, a nukleáris fegyverek korában van erre reális alapja. Amikor az USA kifejlesztette a nukleáris fizika alapelvein nyugvó új fegyvert, akkor a háború gyors lezárásának eszközeként vetették be Japán ellen 1945 nyarán. Ez triviális megállapításnak tűnhet, hiszen mi más lehetne egy fegyver, mint a háborús győzelem eszköze?
Eleinte valóban az is volt. A világháborús nagykoalíció már akkor bomladozni kezdett, amikor a második háború még véget sem ért. A két hatalom közötti viszony hamarosan annyira megromlott, hogy 1946-ban az amerikaiak mar háborúval is számoltak volt szövetségesük ellen. A tervezés során a washingtoni katonai vezetés arra a következtetésre jutott, hogy hatalmas katonai fölényével a szovjet hadsereg támadás esetén huszonnégy órán belül eljutna az Atlanti-óceánig. Mi volt a megoldás? Olyan fegyvert telepíteni Európa védelmére, amely képes ellensúlyozni a szovjet katonai fölényt. Nem olyan módon, hogy megállítja az esetleges szovjet támadás árhullámát, hanem úgy, hogy üzenetet küld a szovjet vezetésnek: akkora kárt képes okozni a Szovjetuniónak, hogy nem érdemes katonai támadást indítani, mert a veszteség nagyobb lehet, mint a támadással elért győzelem hozadéka.
Mindez működőképes lett volna, de egy aprónak aligha nevezhető változás történt: Sztálin maga is kifejlesztette saját atomfegyverét, ráadásul a vártnál gyorsabban, 1949-ben. Hogyan működhetett volna az atombombára alapozott védelem, ha az ellenfél is rendelkezik ilyennel?
A fegyver, ami véget vet a háborúnak
Sztálin a jelek szerint nem látta be, hogy az atombomba örökre megváltoztatta a világpolitikát, hagyományos értelemben vett fegyvert látott benne, amely megerősíti országa katonai hatalmát. Mindenesetre az amerikai elrettentés hitelét vesztette, hiszen egy amerikai csapásra szovjet atomcsapás lehetett a válasz. Emiatt nehezen volt elképzelhető, hogy az USA beveti saját atomfegyverét, hiszen cserében magának is hatalmas karokat kellett volna elviselnie. Világossá vált, hogy a nukleáris elrettentés politikájának alapja az, hogy az ellenfél elhiszi-e, hogy támadás esetén a megtámadott fél atomfegyvert használ. Ezt hívjak nukleáris hitelességnek.
A hitelesség mellett egy újabb felismerés bonyolította a helyzetet. Az atomfegyver, melyet eredetileg katonai eszköznek fejlesztettek ki, új korszakot nyitott, melyben a clausewitzi állítás, miszerint a háború nem más mint a politika folytatása más eszközökkel, érvényét vesztette. A technika fejlődésével az atomfegyver pusztító ereje ugyanis minőségileg nagyobb lett, mint bármilyen más fegyver a történelemben. Különösen akkor, amikor a „hagyományos”, hasadásos alapon működő fegyvert egy új típusú eszköz, a fúziós elven működő hidrogénbomba, más néven „szuperbomba” váltotta fel. Ennek a fegyvernek, melyet a két nagyhatalom párhuzamosan fejlesztett ki, a robbanóereje elvileg végtelen. Nem véletlen, hogy sok tudós nem kívánt részt venni a H-bomba kidolgozásában, hiszen etikátlannak tartották egy olyan eszköz létrehozását, amely alkalmas a civilizáció elpusztítására. Azok viszont, akik támogatták az új típusú fegyvert, arra hivatkoztak, hogy éppen borzalmas pusztítóereje miatt érdemes megépíteni. E logika szerint ugyanis senki sem akarja majd használni, hiszen ki akarná önmagát megsemmisíteni? Vagyis a hidrogénbomba nem hagyományos értelemben vett pusztítóeszköz, amivel háborúznak, hanem az ellenkezője, olyan fegyver, amely véget vet a háborúnak.
De mi van akkor, ha csak az egyik félnek van belőle? A másik behozhatatlan zsarolási eszközhöz jut világhódító vagy egyéb törekvéseinek megvalósítására. Tekintve, hogy mindkét fél nagyjából egy időben jutott hozzá, valószínű volt, hogy közvetlenül egyik sem fogja megtámadni a másikat. A probléma abból adódott, hogy nem volt világos, meddig terjed a nagyhatalmak atomernyője. Például, ha a Szovjetunió megtámadná Franciaországot, vagy esetleg az amerikaiak a szovjet érdekszférába tartozó, de nem szovjet területet, mi lenne a másik reakciója? Kockáztatná-e egyik vagy másik nagyhatalom saját területi épségét egy harmadik ország érdekében? Ha például az Egyesült Államok el akarta hitetni szövetségeseivel, hogy katonai erővel is kiáll függetlenségükért, meg kellett győznie őket, és legfőképpen ellenfelét, hogy a szövetségesei területére is érvényes a nukleáris elrettentés. Ezt a célt szolgálta például a „tömeges megtorlás” doktrínája, amely kiszámíthatatlan, akár nukleáris amerikai választ ígért szovjet agresszió esetén, ha az a közvetlen szovjet érdekszférán kívül eső terület ellen irányul.
A probléma ismét a hitelesség kérdéséből adódott. A rakétatechnika fejlődésével Moszkva képessé vált arra, hogy megsemmisítő csapást mérjen amerikai területre. Hiteltelenné vált tehát Washington részéről a fenyegetés, hogy nukleáris eszközt vet be olyan területen, amely nem képez létfontosságú biztonsági érdeket. E hitelességi deficitet a fokozatos elrettentés doktrínájával próbálták áthidalni. Vagyis, kisebb hatótávolságú és rombolóerejű fegyvereket fejlesztettek ki, hogy egy agressziót a maga szintjén tudjanak megtorolni. Ez azt jelentette, hogy taktikai atomtöltettel rettentenének el, ami még hihető, ugyanakkor az eszkaláció veszélye miatt elrettent a támadás végrehajtásától is.
Más hatalmak is számot vetettek azzal, hogy rájuk nem terjed ki fő szövetségesük atomernyője, illetve részesülni kívántak az atomfegyver által kínált hatalmi státuszból. A hatvanas évekre több állam, így Kína, India, Franciaország és Nagy-Britannia is kifejlesztette saját atomfegyvereit. Fontos megjegyezni, hogy az általuk birtokolt arzenál mennyiségileg és minőségileg is messze elmaradt – és ma is elmarad – a vezető hatalmakétól.
Fegyverkezési versenyhez vezetett a nukleáris elrettentés
Moszkva és Washington is nukleáris paritásra törekedett mind az atomtöltetek, mind pedig a hordozóeszközök terén, ráadásul az atomfegyverek teljes spektrumában, a stratégiai rakétáktól a harctéri töltetekig. Időközben azonban a lépcsőzetes elrettentés elve is megkérdőjeleződött. Nem meglepő, hogy a fegyverzetfejlesztés a rakétaelhárításra is kiterjedt. Logikus, hiszen lehetőséget kínált egy atomcsapás kivédésére (az egyszerűség kedvéért nem szóltam a nem szándékolt nukleáris háború lehetőségéről, amivel a korabeli döntéshozóknak is számolniuk kellett). Bár látszólag a védekezési képesség erősödése növeli a biztonságot, a nukleáris elrettentés furcsa világában ez nincs föltétlenül így.
A rakétavédelmi rendszerek kiépítése csökkentette az elrettentés hitelességet, és ezzel egy időben erősítette a háborús veszélyt. Könnyű belátni, hogy miért. Ha ugyanis egy állam képes arra, hogy megvédje a lakosságát és a nukleáris ütőérőjét egy ellencsapástól, akkor nagyobb biztonsággal mer maga is támadást indítani, vagy megtorolni az ellenkező oldal által a szövetségeire mert rakétatámadást. Nem véletlen tehát, hogy a MAD [Mutually Assured Destruction – kölcsönösen biztosított pusztítás] elve alapján 1972-ben a két nukleáris nagyhatalom megállapodott a rakétavédelmi rendszerek korlátozásában, vagyis e logika szerint a kölcsönös biztonság erősítésében. Meg kellett „nyugtatni” az ellenkező oldalt, hogy háború eseten képes lenne elpusztítani saját lakosságomat, hiszen ennek tudatában számíthatott arra, hogy nem támadom meg, mert ebben az esetben ő is tudhatta, hogy képes engem elpusztítani.
A védelmi rendszerek fejlesztése miatt elfogadásra került egy abszurd tétel, hogy a pusztítóeszközök minél nagyobb ereje erősíti a békét. Sőt, a fegyverkezesi verseny újabb szakasza indult el, MIRV-esített azaz több robbanófejjel ellátott rakétákat fejlesztettek ki. Ezek a sokszorosára növelték a rendelkezésre álló erők rombolóképességet.
Franciaországban úgy vélték, hogy nincsen szükség a nagyhatalmakéval azonos méretű arzenálra, a jóval kisebb is alkalmas lehet az elrettentésre (dissuasion du faible au fort), hiszen még ez is képes akkora kárt okozni a támadó félnek, hogy eltántorítsa agresszív szándékától. Erre fontos emlékeznünk, hogy jobban megértsük a jelenlegi válságot.
Állami nukleáris terrorizmus
Mindebből két, a jelen helyzetre vonatkozóan lényeges megállapítást lehet leszűrni. Egyrészt, a negyvenes évek közepe után hangsúlyozotton védelmi célból fejlesztettek nukleáris eszközt, és ezeket a fegyvereket csak megtorlásként tartották bevethető eszköznek. A másik, hogy minden furcsasága ellenére az elrettentés doktrínái abból indultak ki, hogy a szemben álló fél – Sztálint is beleértve – a nemzetközi politika racionális szereplője, vagyis képes a nemzeti célokat ésszerű szempontok alapján mérlegelni, tudatosan nem hoz olyan döntést, amely saját országának a megsemmisülését kockáztatja.
Észak-Korea a többi atomhataloméhoz képest jelentéktelen atomerővel bír, és akárcsak például Franciaország, ezt azzal a tudattal birtokolja, hogy jelentősen megnöveli súlyát a világpolitikában. Az eddig elmondottak alapján arra lehet gondolni, hogy ezeket az eszközöket az ország biztonságának szavatolására fejlesztették ki egy veszélyesnek ítélt nemzetközi környezetben. Míg a többi hatalom csak arra az esetre helyezi kilátásba atomfegyvereinek bevetését, ha velük szemben ezt egy másik fél először megteszi (vagy félreérthetetlen előkészületeket tesz az agresszióra), addig a phenjani vezetés nyilvánvalóan a zsarolás eszközének látja nemzetközi politikai céljainak megvalósítására. Párizs a hidegháború éveiben az elrettentés eszközének tartotta a force de frappe-ot egy jóval erősebb féllel szemben, az észak-koreai vezetés esetében azonban valami egészen mással állunk szemben. Phenjan úgy értékeli, hogy képes lehet engedményeket kicsikarni kisméretű atomereje réven a világ legnagyobb nukleáris hatalmával, Washingtonnal és partnereivel szemben.
Amennyiben az USA meghátrál, mert még a viszonylag kismértékű atomcsapást is elfogadhatatlan veszteségnek tartja, akkor ez szinte beláthatatlan távlatokat kínál fel a hasonlóan gyenge atomhatalmak számára, és újabb lökést ad abba az irányba, hogy a nemzetközi rendet el nem fogadó államok akár csak egy-két nukleáris eszközre szert tegyenek a szinte beláthatatlan zsarolási potenciál elérésére. Még rosszabb a helyzet, ha az észak-koreai vezetés beváltja fenyegetését, és atomcsapást mér a guami amerikai bázisra, vállalva azt, hogy országának legalább egy része eltűnik a térképről. Ebben az esetben világossá válna, hogy létezik olyan típusú politikai vezetés, amelyre nem illik a racionális szereplő meghatározás. Mindez azt jelentené, hogy a nukleáris fegyver politikaiból ismét valóságossá – vagyis a hagyományos értelemben vett fegyverré lépne elő. Ez, túl azon a konkrét pusztuláson, amelyet egy korlátozott atomháború okozna Észak-Korea es az USA között, egy ennél is nagyobb veszélyre hívná fel a figyelmet: Megmutatná, hogy a világ biztonságpolitikai szempontból fenntarthatatlanná vált, hiszen a nukleáris elrettentés, amely eddig megakadályozta az atomháborút, már nem működőképes. Hívhatjuk ezt állami nukleáris terrorizmusának.
Remélhetőleg nem a kincstári optimizmus mondatja, hogy az atomháború küszöbéről mindkét fél meghátrál majd, de ebben az esetben is az eddiginél hatékonyabb megoldást kell találni egy olyan gyenge állam kezelésére, amely fennállása óta a destabilitás forrása.
A cikk szerzője Borhi László történész (Indiana University Bloomington / MTA BTK Történettudományi Intézete)
(Borítókép: Propaganda plakát egy Észak-Koreát támogató felvonuláson Phenjanban, 2017. augusztus 9-én. Fotó: AFP / KIM Won-Jin)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
