Az ügyészség nem bújhat a bíróságok szoknyája mögé a kritika elől

A Fővárosi Főügyészség vezetőjét láthatóan felingerelte a Kúria ítélete, amelyben a legfőbb bírói fórum az ügyészség bírálhatóságával kapcsolatban a szólásszabadságot védő álláspontot foglalt el. Önmagában dicséretes az, hogy egy vezető az ügyészség tevékenységéről folytatott nyilvános vitába – akár keresetlen szavakkal is – beleáll, hiszen a közönség minél több információt és nézőpontot ismer meg, annál megalapozottabban tud saját értékítéletet alkotni.

Szomorú azonban, hogy dr. Ibolya Tibor írásából az sugárzik: az egyik legfontosabb ügyészségi vezető nemhogy nincsen tisztában a személyiségi jogi és sajtóperek gyakorlatával és rendeltetésével, de az ügyészség bírálhatóságával, így a véleménynyilvánítás szabadságának az alkotmányos demokráciában betöltött helyével kapcsolatban is zavarosak a gondolatai.

A tények és a vélemény különbsége

Mindenekelőtt a főügyész úrnak a cikke alapján alapvetően téves fogalmai vannak a tény és a vélemény különbségéről, holott ez a személyiségi jogi perek legfontosabb kérdése: míg a tudatosan valótlan tényállítások alig élvezik a véleményszabadság védelmét, addig közügyeket érintő kérdésben minden más esetben nagyon erős a szólásszabadság alkotmányos védelme.

A tények és a vélemények elhatárolása – mind a strasbourgi ügyekben, mind a magyar Alkotmánybíróság esetjogában, mind pedig a bírói gyakorlat szerint – a bizonyíthatósági teszt szerint történik. A múltban létezett vagy a jelenben létező, az emberi tudattól független történések, események valósága bizonyítható vagy cáfolható, ezért ezek ténynek minősülnek. Minden más kijelentés, legyen az értékítélet, minősítés vagy tényekből levont következtetés, csak véleménynek számít.

Márpedig annak, hogy az ügyészség tevékenysége egy-egy ügyben mennyire szakszerű, célszerű vagy akár törvényes, nincsen az emberi tudattól független, objektív mércéje. Ami az egyik nézőpontból késlekedés, az a másik nézőpontból alapos előkészítés. Ami a megyei főügyészség szerint törvényes, az lehet a fellebbviteli főügyészség, de akár egy újságíró vagy politikus szerint is jogsértő. Minden ilyen minősítés szükségképpen szubjektív. A közéleti vita éppen arról szól, hogy különböző vélemények kerülnek a nyilvánosság elé, a polgárok pedig eldöntik, hogy melyik értékítéletet tartják meggyőzőbbnek.

Ugyanígy vélemény az is, ha egy megszólaló az ügyészséget „fideszesnek” minősíti. Objektíven igazolható tény az, hogy a legfőbb ügyész a kormányzó párt képviselőjelöltje volt, illetve hogy a jelenlegi közjogi tisztségére való megválasztásakor csak a kormánypártok támogatták. Az, hogy ezeknek a valós körülményeknek milyen hatása van Polt Péter és az ügyészség tevékenységére, az már szubjektív megítélés kérdése. Amikor a legfőbb ügyész a politikai múlttal a háta mögött elfogadta a tisztséget, maga vállalta azt, hogy a korábbi szerepvállalása miatt kritika érheti őt is, és az általa vezetett szervezetet is.

Nincs ez persze másként azokkal szemben sem, akik közhatalom gyakorlására vállalkoztak az államszocializmus évei alatt. Nekik is éppúgy tűrniük kellett és kell a kommunistázást, függetlenül attól, hogy a saját önképük ezekkel a minősítésekkel mennyiben volt összhangban.

A személyiségi jogi perek rendeltetése

Az ügyészség perlekedési hajlamával azonban nagyobb baj van annál, mint hogy a büntetőjogász vezetők nem értik az alkotmányjog és a polgári jog finomságait. Ezek a keresetek, de a fővárosi főügyész cikke is azt mutatják, hogy az ügyészség a személyiségi jogi perek útján a polgári ügyszakos bírákat akarja felhasználni arra, hogy egy-egy büntetőeljárási cselekményéről kimondassa annak célszerűségét, szakszerűségét vagy éppen jogszerűségét.

Mindez azonban nyilvánvalóan nem egyeztethető össze a személyiségi jogi jogvédelem rendeltetésével. A valótlan tényállításokkal és a megalázó véleményekkel szembeni jogi védelem nem csúszhat át abba, hogy polgári jogi ügyekben eljáró bíróság alkosson végérvényes ítéletet arról, hogy kellő gyorsasággal gyanúsította-e meg az ügyészség Tarsoly Csabát, vagy hogy befolyásolja-e az ügyészség döntéseit a vezetőjének korábbi pártkötődése. Éppen ezért tartózkodnak a bíróságok attól, hogy ezekről a kérdésekről a személyiségi jogi perekben akárcsak közvetetten is véleményt nyilvánítsanak.

A bírálhatatlanság igénye

Az persze aligha váltaná ki a közvélemény érdeklődését, ha önmagában arról lenne szó, hogy dogmatikai kérdésekről vitatkoznak egymással bíróság vagy a nyilvánosság előtt a peres felek, még ha az egyik fél az ügyészség is. Érdekessé az teszi ezeket a pereket és a főügyész írását is, hogy ténylegesen a vádhatóság azzal az igénnyel lép fel, hogy ne lehessen elmarasztaló minősítéseket megfogalmazni az eljárásával szemben, vagyis lényegében bírálhatatlan legyen. Ez azonban teljes mértékben ellentétes az alkotmányos demokrácia működésének elveivel, ezen belül is az ügyészség közjogi helyzetével.

Az elmúlt évtizedekben az ügyészség elérte, hogy egyfelől a közvád teljes monopóliumát élvezhesse, másfelől azonban nemhogy politikai, de közjogi felelősséget se kelljen viselnie. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatával szemben az Alkotmánybírósággal mondatták ki még 2005-ben, hogy nem lehet helye pótmagánvádnak az állami vagyon sérelmére elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban. Erre ráerősítve az Alaptörvény már kifejezetten tartalmazza, hogy az ügyészség kizárólagosan jogosult az állam büntetőjogi igényének érvényesítésére.

Ehhez képest előbb korlátok közé került, majd meg is szűnt a legfőbb ügyész interpellálhatósága a parlamentben. A legfőbb ügyész felelőssége még az újraválaszthatóságán keresztül sem érvényesül, mert az országgyűlési képviselők egyharmada (!) az államszervezetben szinte példátlanul bármeddig hivatalban tudja tartani az ügyészség vezetőjét, még a megbízatási idő lejártát követően is.

A közvád monopóliuma és a végtelenségig sarkított ügyészi függetlenség kisebb problémát okoz akkor, ha vádat emel az ügyészség az adott ügyben, mivel erről a vádról a független bíróság dönt, ezáltal egy másik alkotmányos szerv ellenőrzi az ügyészség tevékenységét. Persze a kirakatperben a bírósági tárgyaláson darabjaira eső vád is képes a vádlottak életét évekre súlyosan megnehezíteni, vagy éppen a nyomozás és a vádirat hiányosságai miatt súlyos bűnök is büntetlenek maradhatnak. Még ilyenkor is van tehát helye a nyilvánosság előtti bírálatnak.

Minél nagyobb az ügyészség hatalma, annál fontosabb, hogy bírálható legyen

A nagyobb problémát az jelenti, amikor az ügyészség szabotál egy büntetőeljárást: egyáltalán nem enged nyomozni egy ügyben, indokolatlanul évekig húzza a nyomozást, vagy éppen megszünteti az eljárást és nem emel vádat az ügyben. Ilyenkor külső jogorvoslati lehetőség nincsen, tehát az ügyészség politikai vagy közjogi felelősség viselése nélkül, akár visszaélésszerűen hozhatja meg a döntését. Ezekben az esetekben a bírálhatóság marad az ügyészség hatalmának egyetlen igazi korlátja.

Azzal, hogy az ügyészség a hatalmát a közvád monopóliumának jegyében ilyen mértékben ki tudta terjeszteni, miközben a szervezet vezetőjének közjogi felelőssége leépült, a nyilvánosság előtti bírálhatósága az alkotmányos demokrácia belső működési elvei (a korlátolt hatalom eszméje) szerint vált egyre fontosabbá. Mivel pedig nem tudta az ügyészség kellő mértékben meggyőzni a közvéleményt arról, hogy politikailag elfogulatlanul működik, ez a bírálat a társadalmi kommunikáció természete szerint egyre élesebb formát öltött.

Ebben a jogi és társadalmi környezetben az ügyészség is csak a közéleti viták egyik, kitüntetett immunitással nem rendelkező szereplője. Mindez nem jelenti azt, hogy védtelen lenne a bírálatokkal szemben: minden lehetőség adott a számára is ahhoz, hogy a közönség elé tárjon tényeket, vagy a saját véleménye mellett érveljen. Amit nem tehet meg, az az, hogy a rá vonatkozó bírálatok elől sikerrel a bíróság szoknyája mögé, a személyiségi jogi jogvédelembe meneküljön.

A szerző alkotmányjogász, az atlatszo.hu állandó jogi képviselője, aki a Quaestor-botránnyal kapcsolatos helyreigazítási perben is sikerrel képviselte a portált az ügyészséggel szemben.