Nyitás vagy eltűnés – zsidókérdés Magyarországon 2018-ban

Kovács András és Barna Ildikó legújabb kutatása a magyarországi zsidóság becsült létszámáról, vallási-kulturális vonzalmairól, világnézeti preferenciáiról, a hagyományokhoz fűződő viszonyáról, arról, hogy mennyire „használja” ez a közösség az őket szolgáló zsidó intézményeket, egyszerre sokkoló és reménykeltő. Miközben, ha őszinték vagyunk magunkhoz, nincs benne semmi meglepő. A magyar zsidók nagyvárosiak, kozmopoliták, nem szeretik a bezárkózást, nyitottak környezetük kultúrájára, és ahogy múlik az idő, egyre kevésbé áll identitásuk középpontjában a holokauszt.

A Mazsihisz létének értelme a ténylegesen létező magyar zsidók vallási, tanulási, egészségügyi, szociális igényeinek kiszolgálása. Az utóbbi években érzékelhetően változik a szervezet működése: a korábban bezárkózó és átláthatatlan, az antiszemitizmusról és a holokausztról kommunikáló szervezetből nyitott, dinamikus felekezetté kíván válni, de a változás láthatóan nem elég gyors, és kevés az időnk.

A felmérésből látszik, hogy a magyar zsidóság elsöprő többségének életformája és értékrendje gyökeresen különbözik a Mazsihisz „tegnapi” attitűdjétől, és a legfiatalabbak esetében ez a szakadék tovább mélyül. Nem véletlen, hogy miközben a kutatás adatai szerint a magyar zsidók majdnem fele tekinti magát valamilyen mértékben vallásosnak, a minta „legfeljebb 1%-a” jár rendszeresen, hetente legalább egy alkalommal zsinagógába.

Mindez persze, nem zsidó sajátosság, a hagyományos egyházak vonzereje a keresztény hívek körében is folyamatosan gyengül. Ebben a tekintetben fontos különbség, hogy a hagyományos vallásosság „tömegbázisát” jelentő, vidéki, hagyományos életformájú rétegeket a zsidóság végképp elveszítette a holokausztban és az sem elhanyagolható különbség, hogy a zsidóság Magyarországon vallási kisebbségként van jelen. A történelmi egyházak közül ezért nekünk kell leggyorsabban és gyökeresen megújulnunk, ha jobban el akarjuk érni megmaradt, reménybeli híveinket – és ez még mindig nem jelentéktelen tömeg, hiszen a kutatás szerint körülbelül 160 ezer olyan ember él Magyarországon, akinek legalább egy nagyszülője zsidó. A kérdésre, hogy milyen esetben kapcsolódnak be a zsinagógai életbe, a válaszadók többsége nagyobb „vallási nyitottságot” igényelt volna. Ez is a „változó világra nyitott zsidóság” Mazsihisz által nemrég meghirdetett megújulási programját igazolja.

Érdemes őszintén szembenézni a kutatás eredményeivel.

A magyar zsidók többségének a házastársa nem zsidó, és majdnem kétharmaduk úgy gondolja, hogy ezzel a világon semmi baj nincsen. A fiatalabb generációk még inkább így gondolják.

A magyar zsidók döntő többségének hagyománytudatában a zsidóság csak az egyik hagyományelem: 73%-uk valamilyen formában megünnepli a karácsonyt, a kereszténység emblematikus, mára kissé elvilágiasodott ünnepét.

A holokauszt, amely korábban a Mazsihisz szervezeti identitásának és kommunikációjának középpontjában állt, a legfiatalabb zsidó nemzedékek önazonosságában már sokkal kevésbé fontos. Az idősebbeknél mért 49%-ról a fiatal felnőttek körében 14%-ra esik azok aránya, akik szerint a holokausztnak a zsidó öntudat centrumában kellene lennie.

Három kiemelt feladat áll előttünk:

1. A neológ zsinagógákban erősíteni kell azt a vallási sokszínűséget, melyet már ma is megtapasztalhatunk, nem problémának, hanem értéknek kéne tekintenünk. Hagyni kell, hogy rabbijaink a zsidó vallás törvényeinek értelmezésével és betartásával belátásuk és híveik igényei szerint építhessék közösségeiket. Minden közösségnek, minden rabbinak saját magának kell döntenie arról, hogy a neológia szigorúbb, vagy megengedőbb irányzatait kívánják-e követni.

2. A vegyesházasságokban élőket nem veszíthetjük el. Sem erkölcsi, sem gyakorlati okokból nem szabad ellöknünk magunktól őket, otthont kell teremtenünk számukra és a gyerekeik számára közösségeinkben, vonzóvá kell tenni számukra a zsidóságot – talán ennek kell lennie egyik legfontosabb célkitűzésünknek a következő évtizedekben. Oktatási, egészségügyi intézményeink már ma is – a magyar zsidó felekezetei intézmények között egyedüliként – származástól és vallási meggyőződéstől függetlenül nyitottak minden magyar állampolgár számára.

3. A magyar zsidó jövőt nem lehet kizárólag a holokausztra építeni. Ami történt, örökké része lesz a magyar zsidó emlékezetnek, következményei visszavonhatatlanok, emlékét gondoznunk kell és vigyázni, hogy ne szennyezzék be hazugságokkal. Része lesz a magyar zsidó önazonosságnak, de nem lehet többé kizárólagos tartalma, vagy középpontja. Vannak válaszai a judaizmusnak a kortárs világ kérdéseire is, a jövőben ezekkel kell foglalkoznunk, mert lehet és többnyire kifejezetten jó ma Budapesten zsidónak lenni.

A zsidó intézmények Magyarországon akkor sikeresek, ha világi viszonylatban is versenyképes, színvonalas szolgáltatást képesek nyújtani és csak emellett zsidók. A Bálint házat nyitottsága teszi sikeressé, a Lauder Iskola pedig a nyitott és professzionálisan működtetett, XXI. századi oktatási intézmény mintapéldája.

Mozaikos identitású, értékválasztásaikat tekintve megengedő, jövőorientált, a zsidóságot nem zárt etnikai közösségnek látó, fiatal emberek tízezrei lennének nyitottak zsidó közösségi és spirituális tapasztalatokra, találnának otthonra egy sokszínűbb, az igényeiket jobban értő, kevésbé centralizált és bürokratikus zsidó vallási intézményrendszerben. Megszólításukra - a különben tiszteletreméltó - ortodox közösségeknek nincs valós esélye. Erre csak a nyitás jegyében létrejött magyar zsidó irányzat, a Mazsihisz által képviselt neológia lehet képes, ha következetesen meg tudja tölteni tartalommal a „változó világra nyitott zsidóság” szlogenjét. A MAZSIHISZ közgyűlése által elfogadott új stratégia meg kívánja tartani a neológia értékeit, és nem vallási, hanem közösségszervezési reformot jelent. Ha a Mazsihisz képes lesz végigvinni a lassan meginduló változásokat, beláthatatlan lehetőségek állnak a Szövetség előtt. Mert a kutatás világosan megmutatja, hogy igény, az lenne ránk.

Heisler András, a Mazsihisz elnöke, a Zsidó Világkongresszus alelnöke