Mi a baj a magyar felsőoktatással?

Köztudott, hogy a magyar egyetemek gyengén szerepelnek a nemzetközi felsőoktatási rangsorokban. Ebből az is következik, hogy kiváló külföldi oktatók és tehetséges hallgatók számára hazai intézményeink nem elég vonzóak. Nemzetközi statisztikai adatokból és elemzésekből tudjuk, hogy egy jól működő felsőoktatási szektor jelentős hatással van az ország gazdasági fejlődésére, az ott élők életszínvonalára. Vannak olyan országok, ahol a szektor hozzájárulása a GDP-hez, a termelékenység növekedéséhez, a foglalkoztatáshoz vagy akár az adóbevételekhez vetekszik más fontos gazdasági ágakkal, vagy akár magasabb is.

Fejlesztésénél figyelembe kellene vennünk, hogy ebben a szektorban is ugyanolyan intenzív európai és globális verseny folyik, mint minden más ágazatban: verseny a legjobb tanárokért és kutatókért, a legtehetségesebb diákokért, állásokért és természetesen bevételekért. Csak nemzetközileg versenyképes egyetemek tudnak kibocsátani olyan diplomásokat, akik megfelelnek az egyre igényesebb európai munkaerőpiac elvárásainak, és jó eséllyel indulnak a legjobb hazai és külföldi állásokért folytatott versenyben. Olyan sikeres országok, mint Ausztrália vagy Spanyolország példázzák, hogy a kitörés nem lehetetlen, a felsőoktatás rangja és teljesítménye számottevően emelhető.

Nem meglepő, hogy itthon is számos elképzelés született helyzetünk javítására és a rangsorokban való előbbre jutásra vonatkozóan. A terápia meghatározásához mindenekelőtt szakszerű diagnózisra és alapos, nyílt vitára lenne szükség. Az itt megfogalmazott, elsősorban a hazai tudományegyetemekre vonatkozó, vitaanyagnak tekintett javaslatainkkal ehhez szeretnénk hozzájárulni.

A nemzetközi minősítések a felsőoktatási versenymezőny aktuális állapotát tükrözik. A rangsor iránytű a tanulni vágyó fiatalok és színvonalas munkahelyet kereső tanárok és kutatók számára: mutatja, hova érdemes jelentkezni, hol lehet fejlődni, előre lépni szakmai és anyagi szempontból. A rangsorok összeállításakor számos tényezőt vesznek figyelembe. Ide tartoznak a tanítás minőségét és jellegét mérő mutatók, például a tanár-diák arány, a hazai és a külföldi diákok, illetve oktatók aránya, a diákok elégedettségét vizsgáló felmérések eredményei, a végzettek átlagos álláskeresési ideje, a végzettek kezdő, illetve néhány évvel későbbi fizetése.

A kutatási teljesítmény mérésekor azt veszik figyelembe, hogy az egyetemi oktató-kutatók mennyi és milyen minőségű publikációval rendelkeznek, milyen gyakran hivatkoznak rájuk, valamint hogy mennyi és milyen értékű kutatási támogatást és pályázatot nyertek el. Az egyetemek hírnevét, megbecsültségét a diákok, munkáltatók és más érdekeltek körében végzett felmérésekkel értékelik. A felsorolt tényezők kölcsönös összefüggésben állnak egymással.

A fentiek fényében mi a gond valójában a magyar egyetemekkel? A teljesség igénye nélkül néhány általánosnak tekinthető problémát sorolunk fel, miközben elismerjük, hogy biztató, bár sajnos elszigetelt kivételek is akadnak. A legtöbb helyen nagyon magas a diák/tanár arány, a tanárok (különösen a fiatalok, akiknek éppen a kutatói pályán kellene bizonyítaniuk) rendkívül leterheltek oktatási feladatokkal. Hazai intézményeinkben nagyon kevés külföldi oktat rendszeresen, egyetemeink még a külföldön tanult magyar tanárok számára sem elég vonzók.

A legtöbb egyetem saját volt diákjait veszi fel oktatónak, ami egy bizonyos mértéken túl egyenes út a belterjességhez, a szakmai bezárkózáshoz. Néhány tiszteletre méltó kivételtől (lásd például orvosképzés) eltekintve az idegen (többnyire angol vagy német) nyelvű programok száma kicsi, ezért nem meglepő, hogy a külföldi diákok száma alacsony, régión belül is többen megelőznek bennünket. Mindezek következtében itthon diákjaink ritkán kerülnek valódi nemzetközi környezetbe.

Az sem meglepő, hogy sokan gyenge nyelvtudásuk miatt nem kapják meg a diplomájukat, és hogy legtöbben nem rendelkeznek tárgyalóképes vagy akár az oktatói-kutatói munkára alkalmas nyelvismerettel. Tulajdonképpen nyelvi ketrecbe vannak zárva!

A reputációs felmérések eredményei sem mondhatók biztatónak. Ami a nemzetközi mércével mért kutatási teljesítményt illeti, néhány valóban elismert műhely, sikeres vállalati együttműködési program kivételével egyetemeink általános kutatási teljesítménye meglehetősen gyenge. Tévedés lenne a fenti problémákért kizárólag az egyetemeinket hibáztatni. Statisztikai adatok mutatják, hogy a költségvetési egyensúly megteremtése érdekében

Az elvonás hatására megváltozott a felsőoktatás költségvetési szerkezete: az állami támogatás visszafogását egyetemeink csak részben tudták saját bevételekkel (leginkább tandíjjal, kutatási projektekkel, vállalati megbízásokkal) ellensúlyozni, a kiadásokat ezért jelentősen vissza kellett fogni, aminek következtében több helyen működési zavarok keletkeztek.

A következmények ismertek: kancellári rendszer, az egyetemi autonómia korlátozása, alkalmi megszorítások. Az oktatói bérszínvonal alacsony, anyagi szempontból az egyetemi pálya nem vonzó, különösen a fiatalok számára: gyakran előfordul, hogy egy-egy fiatal, doktori fokozatot szerzett oktatót egyetemi fizetése többszöröséért vesznek át vállalatok vagy gazdagabb külföldi egyetemek, ha pedig kitart az akadémiai pálya mellett, családi költségvetését csak másodállással tudja egyensúlyban tartani.

A finanszírozási problémák mellett egyetemeinknek a romló demográfiai mutatókból adódó gondokkal is szembe kell nézniük: az érettségizők létszáma hosszú ideje csökken, a tehetséges középiskolások közül sokan külföldre mennek tanulni, az „agyelszívás” már a középiskolákban megindul, vagyis romlanak a válogatási lehetőségek. A tanulmányi eredmények és a helyenként meghökkentően magas lemorzsolódási mutatók azt tükrözik, hogy sok felvett hallgató nincs kellően felkészülve eredményes egyetemi munkára, és az is előfordul, hogy az egyetem alsó évfolyamain a közoktatás hiányosságait kell pótolni.

További negatív tényező, hogy a hazai felsőoktatási szektor túlságosan sok intézményre tagolódik, szétaprózott, magas színvonalú oktatásnak nincsenek meg mindenütt a feltételei. Ezt a történelmi örökséget is feltétlenül kezelni kellene.

Sikeres nemzetközi “kiugrási kísérletek” tapasztalatai alapján hogyan látjuk a kiutat ebből az állapotból? Vitathatatlan, hogy javítani kell a felsőoktatás finanszírozási helyzetét, hiszen e téren egyértelmű a lemaradásunk a nemzetközi mezőnyben: míg Magyarország a GDP-jének alig több mint 1%-át költi felsőoktatásra, addig például Finnországban ez az arány 2% körüli, a 3 szomszédos Ausztriában 1,7%, és még Litvániában is magasabb 1,5%-nál.

A több éve tartó nemzetközi gazdasági konjunktúra, valamint hazánk gazdaságának jelenlegi növekedése lehetővé teszi, hogy a felsőoktatás több állami támogatást kapjon. Bár ezen a téren valóban látunk is bizonyos előrelépést, a finanszírozási helyzet javulása önmagában kevés: ha a pénz elavult struktúrába ömlik, ha rosszul használják fel, a helyezésünk nem fog javulni, vagyis az anyagi gondok megoldása mellett átgondolt reformokra is szükség van.

Hogyan valósítható meg egy átfogó, hosszú távon sok intézményt érintő reform? A nemzetközi tapasztalatok szerint frontális támadás helyett könnyebb és célravezetőbb a reformokat fokozatosan, először szűkebb körben (például egy kiválasztott egyetemi karon, tanszékcsoportban) kísérleti jelleggel bevezetni, majd a tapasztalatok alapján fokozatosan terjeszteni ki az egész rendszerre. (Ennek ellenkezőjére is volt már példa: a Nemzeti Közszolgálati Egyetem létrehozását tekinthetjük elszalasztott lehetőségnek is.) Az általunk javasolt kísérletező megközelítés irányt mutathat, reményeink szerint csökkenti az elkerülhetetlen befektetések kockázatát, segíti a tanulást, meggyőzi a kételkedőket.

A következőkben olyan működési szabályokat javaslunk, amelyeket fontosnak tartunk a versenyképesség javítását és a rangsorokban előrelépést célzó „fokozatos reformkísérlet” keretében. A kísérlet „alanyait” úgy kellene kiválasztani, hogy a siker minél valószínűbb legyen. Egy ilyen kísérlet beruházásnak tekintendő, amihez biztosítani kell a szükséges anyagi feltételeket, költségvetését el kell különíteni az anyaegyetem átfogó költségvetésétől. A költségvetés nagyságát úgy célszerű meghatározni, hogy a kiválasztott részleg kényszerüljön saját bevételek szerzésére is (tandíjak, kutatási pályázatok), hiszen

Úgy gondoljuk, hogy az alábbi szabályok közül nem lehet tetszés szerint válogatni, mivel ezek feltételezik és kölcsönösen erősítik egymást.

1. A kísérlethez kiválasztott egyetemi szervezeti egységben a tanároknak nemzetközileg versenyképes, (a fejlett európai államokéhoz igazodó) bért kell biztosítani. Ezzel párhuzamosan arra is szükség van, hogy versenyképes méretű kutatási támogatás álljon rendelkezésre kisebb méretű, magvető (seed) jellegű, az egyetem számára fontos kutatási projektekhez.
2. A kiválasztott egységben az oktatói és kutatói munkát segítő világszínvonalú infrastruktúrát kell kiépíteni.
3. A kísérletet a kiválasztott részleg meglévő munkatársaival kell elindítani. A továbbiakban azonban tanárokat a nemzetközi akadémiai munkaerő-piacon kell toborozni, szem előtt tartva a nemzetközi versenyképességet, vagyis néhány év után az új emberek (köztük hazatérő magyarok vagy külföldiek) akár többségbe is kerülhetnek. Külföldiek alkalmazásához masszív angol nyelvű képzési programblokkra van szükség, valamint az angol nyelvet használó teljes munkakörnyezetre. A belső utánpótlást ésszerű mértékre kell korlátozni, egészséges arányt kell kialakítani a hazai és a külföldi munkatársak között, elkerülve a belterjességet, biztosítva a gondolatok szabad be- és kiáramlását, a rendszeres és módszeres akadémiai megújulást és vérfrissítést. Következetesen és hitelesen kell közvetíteni a tanári kar felé azt az elvárást, hogy egyetemi karrierjük, az akadémiai ranglétrán való előmenetelük alapja a nemzetközi színvonalú oktatási és kutatási teljesítmény.
4. Csökkenteni kell a tanári kar oktatási terheit. Érvényesíteni kell azt az általános elvet, hogy a munkaidő egyik felét oktatásra, a másikat kutatásra lehet és kell fordítani. Akik kiemelkedő kutatási eredményt érnek el, kapjanak további könnyítést. Elegendő időt kell biztosítani kezdő oktatók kutatási pályájának elindításához.
5. A nemzetközi színtéren sikeres kutatáshoz a tanárok meghatározott időközönként és/vagy időigényes adminisztratív feladatok ellátása után mehessenek több hónapos szabadságra, amikor kutatási és publikálási feladataikra koncentrálnak. A sabbaticalrendszernek tervszerűnek és szervezettnek kell lennie! A szabadság kiadását kössék meghatározott célokhoz, és az eredményeket szigorúan kérjék számon. Szabadságuk ideje alatt a tanárokat küldjék élvonalbeli intézményekhez, ezzel is erősítve a tudományos együttműködést!
6. A tudományos teljesítmény értékelésének a tekintélyes, referált nemzetközi szakmai folyóiratokban történő publikálás és a kutatási pályázatok sikeressége legyen az alapja!
7. Az oktatási teljesítményt értékeljék nemzetközi normák és gyakorlatok alapján!
8. A kutatási pályázatokhoz adminisztratív és pénzügyi támogatást kell nyújtani. Annak érdekében, hogy az adminisztratív feladatok minél kevesebb időt vonjanak el a kutatási tevékenységtől, szervezzenek és működtessenek pályázati irodát!
9. El kell kerülni az adminisztratív hatalom koncentrálódását és megcsontosodását. A tanszékvezetőket és dékánokat válasszák rotációs rendszerben a tanszékek munkatársainak sorából, korlátozva megbízatásuk idejét.
10. Minden részleg teljesítményét értékeljék rendszeresen tekintélyes külföldi egyetemi oktatók bevonásával. A jelentések az egyetemen belül legyenek mindenki számára hozzáférhetők!

A fenti pontokban egy szervezetileg korlátozott egyetemi reformkísérlet szabályaira tettünk javaslatot. A leírt általános modellt természetesen a kiválasztott részleg szakmai sajátosságaihoz kell igazítani. A kísérletezés alapvető célja a tanulás, valamint az eredményesnek bizonyuló megoldások fokozatos elterjesztése.

A kísérlet lebonyolításához szakszerű kormányzásra, projektszemléletű vezetésre, az eredmények folyamatos mérésére és kommunikálására van szükség. Mivel az oktatási és kutatási programok ciklusideje hosszú, a kísérletezés, a tapasztalatok értékelése, a következtetések levonása, a hibák korrigálása, a rendszer finomhangolása időigényes feladat, amit nem szabad siettetni. Úgy gondoljuk, hogy a komolyabb eredmények négy-öt év után várhatóak, a kiterjesztés pedig további éveket vesz igénybe.

Az ilyen „pilot” jellegű reformkísérletek természetesen nem mentesek kockázatoktól. Egy kar vagy tanszékcsoport „kiemelése” feszültséget és konfliktust okozhat. A legnagyobb kockázat a visszarendeződés, a szabályok feloldása, az értelmetlen visszavonulás. A kísérletnek hitelesnek kell lennie, ami a fenti szabályok folyamatos betartásán kívül következetességet, átláthatóságot, kultúraváltást, akadémiai értékeket érvényesítő hiteles és példamutató magatartást igényel a vezetéstől. „Akadémiai értékek érvényesítésén” azt is értjük, hogy a politikát határozottan távol kell tartani az egyetemektől.

Borítókép: Egy végzett hallgató átveszi diplomáját a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kar diplomaosztó ünnepségén. MTI Fotó: Czeglédi Zsolt