Móric
6 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Miért mindig csak a holokausztról beszélünk?

K EPA20110502108
2019.04.16. 05:32

2019-ben emlékezünk a magyar holokauszt 75. évfordulójára: 1944-ben a német megszállás és a kollaboráns Sztójay-kormány kinevezése után a közigazgatás és a rendvédelmi szervek április 16-án megkezdték a gettók felállítását, a zsidóság elkülönítését, majd május közepétől a deportálásukat. Kevesebb, mint két hónap alatt 437 000 magyar zsidót hurcoltak el az ország területéről elsősorban Auschwitz-Birkenauba, a leghírhedtebb koncentrációs- és haláltáborba.

Jóllehet a magyar holokausztról könyvtárnyi irodalom, filmek, kiállítások születtek, megítélése korántsem egyértelmű a nem szakavatottak körében. Holokauszt-kutatóként időről időre szembesülök nemcsak a történelmi tudás hiányával, hanem a szélsőséges nacionalizmus, antiszemitizmus és tájékozatlanság egyvelegéből táplálkozó tévhitekkel, amik megakadályozzák az előremutató társadalmi párbeszédet.

Magyarország egyik legtöbb taggal rendelkező Facebook-csoportjának tagjaként alkalmam nyílt testközelből megfigyelni, milyen érveket hoznak fel, mivel vitatkoznak az emberek, ezekből szedtem össze egy csokorra valót, amikre a történész szempontjából felelek.

Miért mindig csak a holokausztról beszélünk, miért nem emlékezünk az amerikai őslakosok kiirtására, a holodomorra, a Vörös Khmer népirtására?

Azért, mert a holokauszt minket, magyarokat közvetlenül érint. Azért, mert 1920-ban a Teleki-kormány hozta meg a zsidó diákokat hátrányosan érintő numerus clausus törvényt, mert 1938-tól kezdve a magyar zsidók jogai egyre súlyosabban csorbultak, mert itt, az országban fosztották meg magyar állampolgárok egy nagy csoportját javaitól, szabadságától, törvény előtti egyenlőségétől, emberi méltóságától, és innét deportálták őket.

A holokauszt a magyar történelem része, ezért kell tanulnunk róla, megértenünk és emlékeznünk rá. Továbbá a holokauszt Európában történt, ami máig büszkén a kultúra bölcsőjének vallja magát. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többi népirtásról ne kellene beszélni: külföldi egyetemeken erre specializálódott Genocide Studies („népirtás tanulmányok”) tanszékek léteznek, ahol a diákoknak alkalmuk van a genocídiumokat történelmi kontextusba helyezve tanulmányozni. Itthon is többen kutatnak más népirtásokat. Senki nem mondja, hogy el kell feledkeznünk róluk. A különbség mindössze annyi, hogy ezek nem Magyarországon, nem magyar állampolgárokkal történtek.

Ha már megemlékezünk egy háború áldozatairól, akkor ne csak 8-9%-ról essen szó! 73 millióan haltak meg a második világháborúban.

Nagyon pontos meglátás. Csakhogy különbség van azok között, akik fegyverrel mentek a frontra, és akiket elhurcoltak a hazájukból, hogy aztán a náci táborokban szisztematikusan gyilkolják meg őket. Természetesen a második világháború nagyon sok nem zsidó civil áldozatot is szedett, azonban különbséget kell tennünk közöttük és a holokauszt során meggyilkolt zsidók között. A holokausztot a többi népirtástól és a háború más áldozataitól megkülönböztető vonás az, hogy egy állam (a náci Németország) megkísérelte egy bizonyos csoporthoz tartozó emberek (a zsidók) mindegyikét kiirtani, függetlenül attól, hogy ezek az emberek melyik állam polgárai voltak.

Amikor a holokausztra emlékezünk, azokra az emberekre emlékezünk, akik ennek a borzalmas elhatározásnak és annak nyomán kialakult halálgépezetnek estek áldozatul, nem egyszerűen a második világháború áldozataira.

Miért csak a holokausztra emlékezünk, a Don-kanyarban elesett katonákra miért nem? És mi van a kommunizmus alatt kényszermunkára hurcolt, megölt áldozatokkal?

Már hogyne emlékeznénk! A magyar hősök emlékünnepe, a világháborúkban a hazájukért halt katonák és civilek emléknapja minden év május utolsó vasárnapja, a doni áttörés nem hivatalos emléknapja január 12., a kommunizmus áldozatainak emléknapja pedig február 25. Egyébként bármilyen furcsa is, ez nem verseny: minden áldozat – akár a holokauszté, akár más történelmi eseményé – megérdemli a megemlékezést. A számokkal dobálózás versenye – hol, mikor haltak meg többen – pedig meglehetősen ízléstelen a tragédiákban elvesztett emberéletek kapcsán.

A holokauszt-megemlékezések alatt mégis sokkal aktívabbak az emberek.

Ez két dolog miatt tűnhet így: egyrészt a holokausztról szóló történelmi tudás – amint az már a fenti kérdésekből és érvekből is kitűnik – sokkal kevésbé beágyazott a köztudatba, főként azért, mert a többség azt a zsidó és nem a magyar történelem részének tekinti, így a megítélése is teljesen más, mint más nemzeti tragédiáké. Történészek nemzedékei, állami intézmények, civil szervezetek, politikusok és közszereplők igyekeztek és igyekeznek tenni ez ellen, azzal a nem titkolt céllal is, hogy ezáltal csökkentsék a magyar lakosságban máig élő antiszemitizmust. Ez főleg a holokauszt emléknap idején fokozott aktivitásban nyilvánul meg.

Ugyanakkor, ha sikerrel jártak volna, akkor értelemszerűen a fenti kérdések és érvek nem merülnének fel ilyen sok emberben. A holokauszt mint történelmi esemény továbbra is homályos sokak számára. Tetézve némi antiszemitizmussal, ez a pszichológiában megerősítési torzításnak nevezett jelenséghez vezet: ha úgy gondolom, hogy a holokauszt „túl van hájpolva”, és túl sok szó esik róla, akkor öntudatlanul is azokat a híreket fogom inkább észrevenni, amik holokauszt-megemlékezésekről szólnak, és ezzel beigazolva látom azt az előfeltételezésemet, hogy tényleg mindenhol csak erről van szó.

Jó, oké, nem sokat tudok a holokausztról. Na és? A történelmet amúgy is a győztesek írják, saját szájuk íze szerint torzítják el az adatokat.

Nagy tévedés. A történelmet történészek írják, és igyekeznek minél hűségesebb képet festeni a múltról a rendelkezésükre álló források alapján. Persze a történelemtudomány „soft science”, vagyis nem olyan módszerekkel, lehetőségekkel, forrásokkal dolgozik, mint a természettudományok. Így aztán bárki állíthatja, aki elolvasott két könyvet a holokausztról, és kialakította róla a saját elméletét, hogy most már jobban ért hozzá, mint azok, akik történelemből szereztek diplomát, és évek óta kutatják a levéltárban.

Aki járt már Auschwitzban, tudja, hogy a gázkamrák akkorák voltak, mint egy spájz, képtelenség lett volna annyi zsidót megölni bennük, ahányat a történészek állítása szerint elgázosítottak.

Ha 210 négyzetméteres spájzod van, az valóban irigylésre méltó. Auschwitz-Birkenau három fő táborrészből állt: Auschwitzban, a fő táborban egyetlen, 700 fős kapacitású gázkamra működött. Birkenauban, a nagyobbik táborrészben az SS először két parasztházban kísérletezett a gázkamrák kivitelezésével. Ezekben 700-800, illetve 1000-1200 főt lehetett kivégezni egyszerre. 1942 nyarán kezdődött a négy nagy gázkamra építése, ezek közül kettő 2-3000, a másik kettő pedig 1500-2000 ember elgázosítását tette lehetővé. A hozzájuk csatlakozó négy krematórium napi kapacitása 800, illetve 1500 fő volt. A harmadik táborrészben, Monowitzben zajlott a kényszermunka nagy része.

Az Auschwitz-Birkenau Emlékhely és Múzeum honlapja szerint a táborban mintegy 1,1 millió ember lelte halálát, közülük egymillió zsidó volt. A zsidók tömeges megsemmisítése azonban nem itt kezdődött, hanem a keleti fronton, ahol 1941 nyarán, a Szovjetunió megtámadása után négy úgynevezett Einsatzgruppe, bevetési csoport kezdte meg működését, akiknek feladata a zsidók, romák, kommunista funkcionáriusok, partizánok likvidálása volt. Történészek 1-1,5 millióra becsülik az Einsatzgruppék zsidó áldozatainak számát. Százezreket végeztek ki a többi haláltáborban: Treblinkában, Bełżecben, Sobibórban, Majdanekben és Chełmnóban. Összesen mintegy 5,5-6 millió zsidó halt meg a holokauszt során.

Mindez 75-80 éve történt. Miért kell lelkifurdalást kelteni még a mai generációkban is a holokauszt miatt? Egyébként is, Magyarországon Horthy Miklós kormányzó leállította a deportálásokat, megmentve a budapesti zsidóságot, és sok magyar is mentett zsidókat.

Persze, hogy leállította Horthy a deportálásokat, miután már az egész vidéki zsidóságot deportálták, és miután olyan erős lett a nemzetközi és belpolitikai nyomás, hogy kénytelen volt leállítani. Akik Horthy „zsidómentésével” érvelnek, azoknak általában nem jut eszükbe, hogy ha Horthy július elején le tudta állítani a deportálásokat, akkor ugyanezt már jóval hamarabb is megtehette volna. De nem tette. A budapesti zsidóság egyébként tervbe vett 1944. augusztusi deportálását pedig csak Románia kiugrása hiúsította meg.

Valóban jó pár magyar mentett zsidókat. Ők azonban így is elenyésző kisebbségben voltak. A magyar zsidók gazdasági ellehetetlenítésében, kifosztásában, gettósításában, deportálásában mintegy 200 ezer magyar vett részt aktívan Adolf Eichmann különleges osztagával karöltve. Még ennél is többen lettek haszonélvezői a holokausztnak a zsidótörvények következtében megürült állások, a kifosztás során eltulajdonított zsidó javak birtokbavételével. És még többen nézték végig részvétlenül, tétlenül szomszédaik elhurcolását. A holokauszt ezért a magyar nép kollektív történelmi és morális tragédiája.

Való igaz, az azóta felnőtt generációk nem voltak sem cselekvő, sem passzív részesei a tragédiának. Nem is azért kell emlékezni a holokausztra, hogy lelkifurdalást érezzünk miatta. Hanem azért, mert a túlélők még mindig itt élnek közöttünk – őket hogyan is lehetne kárpótolni a megaláztatásért és szenvedésért, amit átéltek, a meggyilkolt rokonokért, barátokért, a hazájukba vetett bizalom eljátszásáért? Tartozunk nekik és leszármazottaiknak azzal (igen, az azóta felnőtt generációk is!), hogy megemlékezünk a meggyilkoltakról. És tartozunk ezzel saját magunknak is. Azért, hogy mindig emlékezzünk arra, hová vezethet a hátrányos megkülönböztetés, a gyűlölet, az emberiesség hiánya.

(A szerző a Szegedi Tudományegyetem történelem szakos doktori hallgatója, a holokauszt a kutatási szakterülete)