Dániel, Daniella
17 °C
35 °C
Index - In English In English Eng

Térdlövés és lelki terror a szabadság nevében

2019.06.25. 16:19

1960 és 1998 között nem volt nap, hogy az észak-írországi katolikusok és protestánsok ne feszültek volna egymásnak. A katolikus-republikánus IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) a két Írország újraegyesítéséért, a brit uralom felszámolásáért küzdött. A másik oldalon a brit megszállók és a protestáns-lojalista terrorcsoportok, az UVF (Ulsteri Önkéntes Erők) és az UDA (Ulsteri Védelmi Szövetség) harcoltak. A konfliktus közel 3600 ember életébe került, mígnem az 1998-ban megkötött Nagypénteki Egyezménnyel sikerült elásni a csatabárdot. A Garry Adams vezette Sinn Féin letért a fegyveres nacionalizmus útjáról, megkezdte az IRA leszerelését, ugyanígy tettek a lojalisták is.

Aztán jött a Brexit.

Mióta a Brexit-huzavonában egyre valószínűbbé vált, hogy az Ír Köztársaságot és az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországot ismét fizikai határ választhatja el egymástól, többször is hallhattunk arról, hogy az IRA ébredezik. 2019 januárjában a szervezet bombát robbantott Derryben, márciusban levélbombákkal árasztotta el az Egyesült Királyságot, áprilisban pedig tüzet nyitott az „elnyomó hatalmat” szolgáló rendőri erőkre, a lövöldözésben egy ártatlan civil vesztette életét. Az akciókat a NIRA (Új IRA) vállalta magára, amely 2012-ben jött létre.

A NIRA nem a semmiből tűnt fel hirtelen. Azokat az IRA-utódszervezeteket egyesítette, amelyek nem ismerték el a Nagypénteki Egyezményt és folytatták a háborút. A 2000-es években is robbantásoktól volt hangos Észak-Írország, tény azonban, hogy a korábbi rémálomhoz képest a helyzet mérséklődött. Már nem 116 halálos áldozat jutott egy évre, ahogy a rendőrségi statisztikák szóltak az 1990-es évek elején - 2012-től 19 életet követelt a paramilitáris csoportok tevékenysége. Függetlenül attól, hogy statisztikailag csökkenő tendencia figyelhető meg és 2018 márciusától mostanáig csak 3 halottról számoltak be a hivatalos jelentések, nincs béke Észak-Írországban.

Évszázados gyökerek

Az IRA „szabadságharca” mellett a szektariánus ellentét sem a múlté; elég, ha az évente megrendezett protestáns Győzelem-napi felvonulásra gondolunk. Minden július 12-én nagy csinnadratta közepette masírozik az Orániai Rend zenekara Belfast utcáin. A menet rendszerint elhalad Kelet-Belfast katolikusok lakta városrésze, Short Strand előtt. Ezt az enklávét nem csak kerítés és fal, de minden oldalról protestánsok lakóházai veszik körül. A rézfúvósokat narancssárga stólás öregurak követik, akik a nagy múltú protestáns rend tagjai, a sor végén pedig sörivó csőcselék üvöltözik, írellenes dalokkal provokálják a katolikusokat.

Már maga a felvonulás is provokáció,

hiszen a protestánsok azt ünneplik, hogy 1690. július 12-én tönkreverték Stuart Jakab katolikus seregeit. A boyne-i csata után Anglia királya a Hollandiából hívott Orániai Vilmos lett, aki a protestánsok védelmezője volt. Ebben a légkörben törvényszerű, hogy alkalomadtán konfrontálódjanak egymással az ellenséges csoportok. Ez történt 2013-ban is. Az ehhez hasonló konfliktusok továbbra is léteznek, igaz, fizikai összecsapásra már ritkábban kerül sor.

A paramilitárisok ma nem is annyira egymást, vagy a hatóságokat tartják célpontnak, sokkal inkább saját közösségük tagjait. Az észak-írországi rendőrség honlapján közzétett statisztikákból kitűnik, hogy 1990 óta több mint 4000 támadást hajtottak végre a republikánusok saját katolikusaik, a lojalista szervezetek pedig saját protestánsaik ellen. 2018 áprilisa és 2019 márciusa között 78 esetről érkezett bejelentés. Ezek közül 45 súlyos testi sértés a lojalistákhoz, 17 pedig a republikánusokhoz köthető. A legsújtottabb területnek Belfast, Antrim és Derry számít.

Párhuzamos államok

Ezeknek a támadásoknak az a célja, hogy lelki terror alatt tartsa a közösségeket, mert azok csak nyomás alatt támogatják a további erőszakot. Nem valódi támogatásról van szó, a „hallgatás is beleegyezés” alapon tudja legitimálni magát a NIRA, az UVF és az UDA. A lidércnyomásos vészkorszakban mind a lojalisták, mind a republikánusok megértették, hogy a háború megnyeréséhez stabil hátországra van szükség, ezért párhuzamos államokat hoztak létre. Az IRA az északír városok katolikus negyedeiben, az UVF és az UDA pedig a protestáns negyedekben vált mindenhatóvá. Működési elvük a maffiáéhoz hasonlított: megvédték saját közösségüket az ellenséges támadásoktól, cserébe viszont hűséget vártak el. Szabályokat alkottak a közösség számára, s ha valaki megszegte azokat, a testi fenyítés változatos eszközeivel térítették jobb belátásra.

A paramilitárisok tehát nem csupán véderőként, de rendőrségként és önjelölt bíróságként is funkcionáltak. Az antiszociális magatartással vádolt személyeket statáriális bíróság elé állították, ahol védőügyvéd hiányában a vádlottnak esélye sem volt bizonyítani igazát. Az ítéletet is a szervezetek harcosai hajtották végre. A büntetés lehetett az elítélt brutális megverése, vagy – súlyosabb vétség esetén – kivégzése. A vascsövekkel, baseballütővel eszközölt testi fenyítés inkább a lojalistákra volt jellemző. Az IRA kedvelt módszere a térdlövés – közkeletű nevén: „kneecapping” – volt. Elvétve a lojalisták is alkalmazták ezt, de gyakrabban fordult elő az IRA-nál és utódszervezeteinél, ezért a térdlövés az IRA védjegyévé vált.

A 2000-es években innováció volt az eszköztárban: a büntetőlövéseknek újabb típusai jelentek meg. Egyes IRA-utódszervezetek a vádlott imára kulcsolt kezét egyetlen golyóval lőtték át. Ezt a módszert a belfasti szlengben Padre Pio néven emlegették, utalva arra, hogy a golyó ütötte seb azokhoz a stigmákhoz hasonlatos, amelyek a szentté avatott ferences szerzetes, Pio atya kezén jelentek meg. A Padre Piózás mára kikopott a divatból.

Aki nincs velünk, az ellenünk van

A paramilitárisok szemében antiszociálisnak minősültek azok, akik nem értettek egyet az erőszakkal és nyíltan megfogalmazták kritikájukat. Az északír konfliktus idején az IRA taglétszáma mindig növekedhetett, hiszen a britek számos okot adtak arra, hogy gyűlöljék őket. 1972-ben például fegyvertelen tüntetőkre lőttek és földön fekvő sebesülteket is gond nélkül kivégeztek. A Bloody Sunday néven hírhedtté vált eset sokakat arra vezetett, hogy belépjenek az IRA-ba.

Viszont voltak olyanok – katolikusok és protestánsok is – akiknek elegük volt az erőszakból, mert családtagjaikat vesztették el, vagy elviselhetetlenné vált számukra a mindennapos terror. Ők az „aki nincs velünk, az ellenünk van” logika alapján veszélyesek voltak az IRA számára, mert semlegességük egyet jelentett a britekkel való kollaborálással. Az ellenük elkövetett támadások célja a példastatuálás volt. A közösség tagjai tanulhattak az esetből és beláthatták, hogy a térdlövés, a verés, vagy a kivégzés elkerülése érdekében jobb, ha elfogadják a fennálló helyzetet és némán tűrik a terrort.

Ma sincs ez másképp.

2017 márciusában az UDA egy korábbi parancsnokát gyilkolta meg Kelet-Antrimban, mert az kritizálta a szervezetet a drogkereskedelemben betöltött szerepe miatt. George Gilmore-t a saját háza előtt végezték ki. A Gilmore-ral szimpatizálók közül sokan elhagyták lakóhelyüket a merénylet után és új otthont kerestek maguknak. Egy hónappal később az UDA utolérte a menekülők egyikét, Colin Hornert, akit gyermeke szeme láttára lőttek le egy bevásárlóközpont parkolójában. A NIRA 2019 áprilisi akciója után hatalmas tömegek tiltakoztak Lyra McKee meggyilkolása ellen. Ők is joggal félhetnek a retorzióktól, mert a paramilitárisok nem tűrik az ellenvéleményt.

Bárki ügynök lehet

Ahhoz, hogy valaki a NIRA célkeresztjébe kerüljön, nem is kell bírálnia a szervezetet. Számtalanszor előfordult már, hogy ok nélkül támadtak rá valakire, ezzel a félelem fokozása volt a cél. Ugyanezt a funkciót töltik be a házfalakra firkált fenyegetések, amelyek minden nap tudatosítják a lakosságban, hogy a NIRA szemmel tartja őket.

Van okuk rettegni azoknak is, akik abba a gyanúba keverednek, hogy az MI5 (Brit Katonai Hírszerzés) téglájaként működnek a közösségben. 2019 májusában a közismert hurling-játékos, Kevin Collins beszámolt arról, hogy az MI5 ügynökei több alkalommal is próbálkoztak a beszervezésével. Collins korábban annak a Saoradh pártnak volt tagja, amely a NIRA politikai szárnyaként működik, de a terrorista akciókban való közvetlen szerepét a rendőrség nem tudja bizonyítani. Az ügynökök információkat kértek Collinstól a Saoradh vezetőiről, de ő megtagadta, hogy besúgó legyen. Bár a Saoradh szóvivője úgy nyilatkozott, hogy bíznak Collinsban, mégsem zárható ki, hogy a NIRA meg fog győződni arról, hogy a megkörnyékezett sportoló valóban hallgatott.

Nem egy példát találhatunk hasonló esetekre a múltban. 2005-ben nagy port kavart a nyilvánosságban, amikor a Sinn Féin egyik vezető politikusáról derült ki, hogy csaknem 20 éven át az MI5 ügynöke volt. A bosszú nem maradt el: 2006-ban az IRA egyik utódszervezete gyilkolta meg saját házában. 2008-ban folytatódott a Sinn Féinben dolgozó ügynökök leleplezése. A pártvezér Garry Adams korábbi sofőrjéről, Roy McShane beépített múltjára derült fény. McShane-t azóta is biztonságos helyen bújtatják. 2010 februárjában találták meg Kieran Doherty meztelen holttestét Derry közelében. Doherty az IRA tagja volt, ügynökgyanúba keveredett, ezért az IRA Katonai Törvényszéke halálra ítélte. Ezek a félelemkeltő tényezők már bőven elegendőek ahhoz, hogy az emberek

az Orwell-féle 1984 univerzumában érezzék magukat.

A közösségek mentális uralása mellett, a büntetőakcióknak van egy másik célja is. A 2000-es évektől kezdve a paramilitárisok hadjáratot indítottak az alvilág ellen és erkölcsi elvekre hivatkozva üldözték a drogdílereket, drogfogyasztókat. Tiltott szerek használatával általában kiskorúakat vádolnak meg. Meg kell őket büntetni, mert vétettek a keresztény elvek ellen és foltot ejtettek egész közösségük becsületén. Abszurd módon előfordul, hogy maga a szülő kéri a „bíróságot”, hogy nevelje meg gyermekét.

2018-ban a Belfast Telegraphnak adott interjújában az észak-írországi rendőrfőkapitány elmondta, hogy a szülők előre felkészítik gyermeküket az eseményre: fájdalomcsillapítót adnak neki, vagy alkoholt. Nem is tehetnének mást, ha próbálnák elkerülni az „igazságszolgáltatást”, a paramilitárisok brutálisabban lépnének fel ellenük. A “keresztes háború” mögött meghúzódó motiváció valójában az, hogy a paramilitárisok saját ellenőrzésük alá akarják vonni a territóriumukon működő csempészhálózatot. Ők akarnak kereskedni a tiltott szerekkel, és azt akarják, hogy tőlük vásároljanak a fogyasztók. Tehát nem a nemes cél, hanem a totális kontroll vágya hajtja őket.

A béke legfőbb gátjai ezek a militáns csoportok

Tagjaik közül sokan valódi veszteségeket szenvedtek el a múltban. Testvéreik, sógoraik haltak meg. A trauma érthető, de nem jogosít fel senkit a fegyveres erőszak alkalmazására. Saját bosszúvágyuk mások lelki békéjének megzavarásával, családok tönkretételével jár. Még több sót hinteni a meglévő sebbe, hogy csontig marjon és véletlenül se gyógyuljon be, ez a hozzáállás a legfőbb akadálya annak, hogy a múlt lezárható legyen. Ez már nem szabadságharc, mert a közösségek terror alatt tartása a saját démonainkkal folytatott küzdelem jegyében, bármilyen perspektívából nézzük is, nem más, mint háború a szabadság ellen.

(a szerző történész, az angol-ír konfliktus kutatója)