Árpád
-5 °C
8 °C
Index - In English In English Eng

A brit kormány előbb tesz engedményeket, mint hogy szabadon engedje Skóciát

2020.02.22. 08:27 Módosítva: 2020.02.22. 09:08

2020. január 31-én az Egyesült Királyság becsukta maga mögött az Európai Unió „brexit” feliratú oldalajtaját. A brexit eddigi legnagyobb tanulsága az, hogy nem lesz új skót népszavazás és nem jön majd létre a független Skócia. Jóllehet, Nicola Sturgeon, skót főminiszter és – a Skót Nemzeti Pártba (SNP) tömörült – szabadságharcosainak szava a mi kurucos lelkünkhöz is megtalálja az utat, mégis az a kiábrándító igazság, hogy Skócia sorsa egyedül a mindenkori brit miniszterelnöktől függ. Lényegében ezt mondja ki az 1998-as Scotland Act, amely új alapokra helyezte Anglia és Skócia kapcsolatát.

1989-ben a Skót Alkotmányozó Gyűlés fogalmazta meg azt a nyilatkozatot, amelyet minden skóciai párt – a Skót Nemzeti Pártot leszámítva – ellátott a kézjegyével. A Claim of Right aláírói deklarálták, hogy egyedül a skót nép határozhat arról, hogyan legyen kormányozva az országuk. Egyúttal kinyilvánították a skót parlament felállítására vonatkozó igényüket is. 1707-től a 20. század végéig nem létezett a skót törvényhozás, Skócia helyett a döntéseket Londonban hozták meg. 1998-ban a Claim of Right Tony Blair értő füleire talált, és megszülethetett a Scotland Act. Ennek révén Skócia ma igazságszolgáltatási, törvényhozói és végrehajtói hatalommal bír: van saját legfelsőbb bírósága, kormánya, parlamentje.

A Scotland Act 5. számú melléklete megkülönböztet közös és skót ügyeket, ebben hasonlóságot mutat az 1867-es kiegyezéssel életre hívott Osztrák-Magyar Monarchia működési elvével. Míg azonban a Monarchiában az osztrák birodalmi gyűlés nem állt a magyar országgyűlés fölött, addig Nagy-Britanniában ma is az a helyzet, hogy Skócia tartományi gyűlése határozhat némely dologról, de a fölérendelt londoni parlament fontosabb döntéseket hozhat. Hiába ülnek ma is skót képviselők a Westminsterben, 59 fős létszámuknál fogva véleményük nem nyom sokat a latba.

A Scotland Act alapján közös ügynek minősül például a külügy, a hadügy, a droghasználat, illetve az abortusz szabályozásával összefüggő kérdések, továbbá a bevándorláspolitika, a hírközlés egyes területei, illetve az északi-tengeri földgáz és kőolaj kitermelése is. Ezek esetében kizárólag a londoni parlament törvényhozói kompetenciája érvényesülhet,

magyarán a skót törvényhozásnak nincs beleszólása a közös ügyekbe.

Szabályozni az oktatásügyet, egészségügyet, igazságszolgáltatást, turizmust és a halászatot tudja.

A törvény megalkotásakor értelemszerűen a közös ügyek közé sorolták az Anglia és Skócia között fennálló unió kérdéskörét. Persze, Anglia a fölérendeltségét nem vállalja nyíltan, azt a látszatot kelti, mintha Skócia egyenrangú partnerként maga is kezdeményezhetné a szakítást. A mézes madzagot a törvény 30. szakaszának 2. bekezdése jelenti, eszerint Őfelsége, a Királynő – amennyiben szükségesnek, vagy indokoltnak látja – módosíthatja a törvény 4. és 5. számú mellékleteiben foglaltakat, tehát ha az uralkodó engedélyezi, Skócia szakíthat Angliával.

Hogy néz ki ez a gyakorlatban? A Scotland Act 7. számú mellékletében találjuk meg a törvény egyes szakaszaira vonatkozó eljárási rendek kategorizálását. A 30. szakasz végrehajtása „A” típusú eljárási renddel történhet, ez azt jelenti, hogy Skóciának be kell nyújtania szakítási kérvényét, amely lényegében tartalmazza a „hatalomtranszfer” iránti igényt. Mivel az unió kérdése közös ügy, a londoni parlamentnek ideiglenesen át kell ruháznia a döntési jogot a Holyroodra, hogy az dönthessen az unió sorsáról.

A kérvényt az uralkodóhoz kell megírni, aki valójában transzcendens létezőként nem közvetlenül, hanem a londoni parlamenten keresztül gyakorolja hatalmát. Ahhoz, hogy a párkapcsolati szerződés felrúgásáról népszavazást lehessen kiírni, a skótok kérvényét a londoni parlament mindkét házának el kell fogadnia. Mivel azonban a parlament csak úgy szavazhat erről, hogy a brit miniszterelnök terjeszti a Tisztelt Ház elé a javaslatot, egy új skót referendum sorsa a mindenkori brit miniszterelnök kényétől-kedvétől függ.

Aki eddig abban a tévhitben élt, hogy a brit demokrácia egy mintaértékű valami, és imádattal bezzeg Angliázott, annak rá kell csodálkoznia a tényre, hogy a Brit Birodalom tündöklése és bukása között eltelt hosszú évek alatt Nagy-Britannia alig változott. Demokrácia, ez igaz. Apró, ámde szándékolt deficiteket azért felfedezhetünk a működésében, amelyek az Anglia által korábban maga alá gyűrt nemzeteknek az Egyesült Királyságban tartását szolgálják. Skócia függetlenedése ezért kivitelezhetetlen.

2014-ben az első függetlenségi népszavazást is a Scotland Act 30. szakasza alapján írták ki. David Cameron konzervatív kormánya felismerte, hogy a skót társadalomban felgyülemlett feszültség a Skót Nemzeti Párt skóciai választási győzelmében fejeződött ki, és jobbnak látta megelőzni a bajt. Cameron azt remélte, hogy ha engedményt tesz Skócia felé, az talán mégis belátja, hogy jobb neki Nagy-Britannián belül, mint azon kívül. 2012-ben köttetett meg az edinburgh-i megállapodás a skót kormány és a brit kormány között, amely ideiglenesen a skót parlamentre ruházta a döntés jogát az unió sorsáról.

Cameron számítása bejött: a népszavazás eredményeként Skócia Anglia mellett maradt.

2016-ban a brexitnépszavazás új kontextust teremtett: Nicola Sturgeon felismerte a lehetőséget, és rávilágított arra, hogy a skót nép nem ért egyet az Európai Unióból való kilépéssel, ezért szerinte újabb népszavazást kell kiírni, amelyen a Nagy-Britanniából való távozásról, lényegében pedig az EU-hoz tartozásról kellene dönteni. A Skót Nemzeti Párt Theresa Mayt ostromolta egy második függetlenségi referendumért, nem járt sikerrel.

A Skót Nemzeti Párt aztán a 2019. decemberi választásokon – a londoni alsóházban skótoknak fenntartott – 59 helyből 48-at szerzett, 13-mal többet, mint 2017-ben. Ez Sturgeon főminiszter számára elegendő felhatalmazást jelentett ahhoz, hogy a szintén megerősödött brit miniszterelnökhöz, Boris Johnsonhoz forduljon kérelmével: engedélyezze a Skócia függetlenségéről szóló második népszavazást. Január 16-án Johnson lesöpörte Sturgeon kérvényét, hiszen a Scotland Act alapján megtehette.

Ezzel eldöntetett, hogy Skócia nem szabadulhat Angliától.

Nicola Sturgeon eddig a 2019 decemberében elért választási eredményeket úgy interpretálta, mint a skót nép egyértelmű felhatalmazását egy újabb népszavazásra, ezzel próbálta kierőszakolni egy újabb referendum kiírását. Ennek az igénynek a jogosságát a már említett Claim of Righttal igyekezett alátámasztani. 2012-ben a skót parlament elismerte a Claim of Rightot, mint a skót nép szuverenitásának alapdokumentumát, tehát Skóciában egyfajta alternatív alkotmányos keretként is szolgálhat, ugyanakkor a brit kormány szempontjából továbbra is negligálható szöveg maradt.

Jóllehet 2018 júliusában a londoni parlament alsóháza is elismerte a Claim of Right alapelvét, a skót nép szuverén jogát belügyei felett, csakhogy nem kötelező érvénnyel. Az alsóházi aktus lényegében nem volt több puszta formalitásnál: sem a londoni parlament, sem a brit kormány nem vonható felelősségre, ha figyelmen kívül hagyja a Claim of Rightot. Ez a Skót Nemzeti Párt számára is világos lett, amikor a brexit napja előtt, január 28-án újabb rohamra indultak a brit kormánypárt ellen. Az alsóházi vitában hiába apelláltak a skót képviselők a toryk jóindulatára, a vita végére tudomásul kellett venniük, hogy Johnsonék szívéhez nem a Claim of Righton keresztül vezet az út.

Sturgeon Január 31-ére, a brexit napjára időzített bejelentésében leszögezte, hogy Skócia nem követheti a katalán utat. Vagyis nem kockáztathatja meg, hogy London áldása nélkül jogilag érvénytelen népszavazást tartson. Hiszen így semmi sem kötelezné a brit kormányt, de még az Európai Uniót sem arra, hogy elfogadja a skót döntést. Márpedig ha Skócia újra felvételizni kíván az EU-ba, akkor csak törvényes felhatalmazással, vagyis a Scotland Act betartásával valósulhat meg a népszavazás. Sturgeon tehát csapdában van, mert a brit kormány – amelytől Skócia sorsa függ – nem fog engedni.

Sturgeon január 31-én választott új haditervét sem fogja különösebb siker koronázni. Új taktikája az, hogy összehívja a választási bizottságot, hogy vizsgálják felül és pontosítsák a referendum szövegét. Második lépésként össze kell ülnie a Skót Alkotmányozó Gyűlésnek azzal a feladattal, hogy egy új Claim of Rightot fogalmazzon meg, amely kimondja: a skót parlament joga dönteni a függetlenség kérdéséről. Ezt a nyilatkozatot a skót parlamentnek el kell fogadnia. Sturgeon beszédében nem zárta ki egy 2020-as népszavazás lehetőségét, mégis valószínűbbnek tartotta, hogy leghamarabb 2021-ben lesz rá alkalom. Sturgeon bízik abban, hogy a 2021-ben esedékes skóciai választáson elsöprő többséget szerezhet:

a nagy társadalmi bázis Sturgeon logikája szerint elég erőt jelentene a Skót Nemzeti Pártnak ahhoz, hogy nyomást tudjon gyakorolni Johnson kormányára.

A helyzet viszont az, hogy Nagy-Britannia elindult a brexit útján. Ebben az egyébként is válságos helyzetben nemcsak Johnson, de minden brit kormány felvenné a kesztyűt a szeparatista törekvésekkel szemben. Ugyan ki hallott már olyan hősről, aki karok és lábak nélkül szállt szembe a sárkánnyal, mert azok leváltak testéről és kiosontak a vészkijáraton? Ma mindennél fontosabb Anglia és Skócia uniójának fenntartása, mert Nagy-Britannia darabokra hullásával Anglia magára maradna, egyedül pedig nem élné túl a brexit utáni létezést.

Hangsúlyozni kell, hogy a Brit Birodalom felbomlása óta van, ami nem változott. A 21. század brit kormányzati gondolkodása alapvetően a régvolt birodalom logikai mintáit követi: „a birodalom egy és oszthatatlan” elve Londonban mindig prioritást élvezett. Ezt a brit kormányzat az ír, a walesi és a skót, illetve a gyarmati törvényhozó testületek megsemmisítésével tudta a gyakorlatban megvalósítani. Mivel az egység alapja a centralizáció volt, a londoni birodalmi parlamentben alkották a tartományokat szabályozó törvényeket.

A fennálló rendszerrel szemben jelentkező társadalmi elégedetlenséget a kormányzat kezdetben minimális reformokkal próbálta csökkenteni: például a választójog fokozatos kiterjesztésével, vagy földreformokkal. Ha ez nem vált be és elegendő nyomás helyeződött rá, London hajlandó volt odáig elmenni, hogy törvényhozói és végrehajtói hatalommal ruházzon fel egy-egy alárendelt népet. Erre sok esetben külső kényszerhelyzetek sarkallták: az amerikai függetlenségi háborúban a brit gyarmatok elvesztek, a háború költségei pedig az összeomlás szélére sodorták a birodalmat. Az Egyesült Királyságon belül veszélyt jelentő íreknek – nehogy az amerikai példát követve függetlenedni támadjon kedvük – a brit kormányzat ideiglenesen visszaadta parlamentjüket.

Tehát az egység megőrzése érdekében hajlandóak voltak többet ajánlani a kisebb reformoknál.

Közvetlen szomszédjai közül Anglia egyedül Írországnak mondott istenhozzádot és nézte tétlenül függetlenedését, miután szép szóval, de leginkább erővel nem sikerült jobb belátásra bírnia a radikalizálódó íreket.

A birodalmi logika Tony Blairnél is érvényesült: 1998-ban az Egyesült Királyság ismét válságban volt. Észak-Írországban évek óta pusztított a szektariánus konfliktus, Skóciában pedig megnövekedett a szuverenitás iránti igény. Mindkét jelenség dezintegrációval fenyegetett, ezért Blair az egység megőrzése érdekében békét teremtett Észak-Írországban, és megadta Skóciának a törvényhozói és végrehajtói hatalmat is. Ha ezekből a tendenciákból indulunk ki, Johnson – ha törik, ha szakad – Skócia függetlenségi ügyét nem fogja támogatni, hiszen az írekéhez hasonló radikalizmus egyáltalán nem jellemző a skót társadalomra, ezért nincs olyan kényszerítő erő, amely erre a végzetes döntésre vinné Johnsont. Ugyanakkor azt ő is belátja majd, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan.

Nicola Sturgeon jóslata, miszerint pártja tarolni fog a 2021-es tartományi választáson, valószínűleg beteljesedik majd. Johnsonnak a skótok Nagy-Britanniával, elsősorban Londonnal szemben fokozódó ellenszenvét kell majd kompenzálnia. Valószínűleg először kisebb gesztusokat tesz majd a skótok felé. Ha nem jön be a számítása, az egység fenntartása érdekében a skótok szuverenitásvágyát fogja kielégíteni: a Scotland Actben felsorolt közös ügyek valamelyikéből fog kisebb morzsákat szórni, és ha ez nem válik be, nagyobb szeleteket nyújt majd át Skóciának.

A közvélemény-kutatási adatok is alátámasztják, hogy Skóciában vékony mezsgye húzódik a tényleges függetlenségvágy és a döntési jog követelése között: attól, hogy valaki támogatja a második referendumot, nem feltétlenül akar – 2020-ban, vagy 2021-ben – a tényleges szakítás mellett dönteni. Pusztán arról van szó, hogy élni akar demokratikus jogával, hogy ő mondhassa ki az igent, vagy a nemet. Ezt az igazságot a Skót Nemzeti Párt több képviselője is elismerte a londoni parlamentben. Sturgeon is tudja, hogy ebben az évben az a legfőbb feladat, hogy a skótok többségét maga mellé tudja állítani, és meggyőzni őket a tényleges függetlenség pozitívumairól.

Annyi bizonyos, hogy a brit kormány előbb fog engedményeket tenni a közös ügyek terén, minthogy szabadon engedje Skóciát.

(A szerző történész, az Egyesült Királyság a kutatási területe.)