Koronavírus: a pillanat uralása

Sokan vannak, akik meglepődtek azon, ahogy a kormány a koronavírus-helyzetet kezeli. Pedig semmi meglepő vagy váratlan lépés nem történt: pont úgy reagál a járványra, mint amilyen a kormányzás az elmúlt tíz évben volt.

A Kormány különleges jogrendet hirdetett ki, bár, ahogy a Társaság a Szabadságjogokért kimutatta, veszélyhelyzet kihirdetése nélkül is a kormányzat rendelkezésére álltak azok a jogi eszközök, amelyek alapján a járvány megfékezéséhez szükséges jogi lépéseket meg tudta volna tenni. Ez nem számít, hiszen a kormánytöbbség reflex-szerűen nyúl a különleges jogrendhez, ha az állami kontrollt akarja erősíteni, és nem törődik azzal, hogy ez mennyiben korlátozza az emberek szabadságát. Az elmúlt évtizedben volt részünk úgynevezett „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetben” és hosszú éveken keresztül tartó országos rendőrségi „fokozott ellenőrzésben”, anélkül, hogy ezek elrendelése megalapozott lett volna vagy a hatékonyságukkal kapcsolatban bármilyen bizonyíték rendelkezésre állna.

A Kormány rendeletben jelölte ki a veszélyhelyzet elhárításáért felelős kormánytagként a miniszterelnököt. Nem az egészségügyért felelős minisztert vagy a belügyminisztert, hanem a miniszterelnököt. Emlékszik valaki arra, hogy hívják az egészségügyért felelős államtitkárt? Ez a momentum jól mutatja, hogy az elmúlt tíz év a példátlan centralizáció időszaka volt a közszférában. Lépésről lépésre számolták fel a közigazgatás intézményeinek szakmai, szervezeti és pénzügyi autonómiáját, és olyan ellenőrzési mechanizmusokat vezettek be, amelyen keresztül biztosítható, hogy minden komolyabb döntés a miniszterelnöktől függ. Így lesz a járványügyi szakmai kérdésből Magyarországon politikai kérdés.

A politikainak nevezett kérdésbe, még ha egy mindenkit érdeklő közügyről is van szó, független szakmai szervezetnek nem szabad beleszólnia – üzeni mindenkinek a kormány. Ha az orvosok szakmai szervezete, a Magyar Orvosi Kamara a járvány kitörésekor jelzi, hogy nincs elég védőfelszerelés az orvosoknak és az ápolóknak, csípőből jön a válasz: az orvosok veszélyhelyzetben zsarolják a kormányt. Ahelyett, hogy a kormány meghallaná a területhez legjobban értő, napi gyakorlati tapasztalattal rendelkező érintettek segélykiáltását, politikai térbe rántja és megbélyegzi őket. Nem volt ez máshogy a jobb munkakörülményeket és megbecsülést követelő pedagógusokkal, közgyűjteményi dolgozókkal, szociális ellátórendszerben dolgozókkal vagy a bíróságok függetlenségének sérelmére a figyelmet felhívó bírákkal és ügyvédekkel sem. És hasonló az, ahogy a civilekkel bánik a kormány: ahelyett, hogy meghallaná a konstruktív kritikák tartalmát és érdemben reagálna a szakmai észrevételekre, politikai támadásnak bélyegzi azokat.

Ennek csak egyik oka az, hogy jószerivel nincs is már olyan független szerv a közigazgatásban, amely a kormányétól akár csak kismértékben is eltérő szakmai véleményt merne megfogalmazni. Hosszú út vezetett idáig, aminek a része volt, hogy 2017. március 31-ével a kormány megszüntette az Országos Tisztifőorvosi Hivatalt, amelyet beolvasztottak a minisztériumba. Átszervezés átszervezést követett, amely bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot jelentett a közszférában. De nem csak a közegészségügyben csorbította a kormány az autonóm szervezetek szakmai függetlenségét a hatékonyságra hivatkozva: így választották le a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteit, és hoztak létre a kutatók fölé a miniszterelnöktől függő tudományos tanácsot, és így darabolták szét az önálló környezetvédelmi minisztériumot is. A bírósági rendszerben a parlamenti többség létrehozta az Országos Bírósági Hivatalt, amelynek vezetőjeként Handó Tündének komoly szerepe volt abban, hogy kontroll alatt tartsák a renitensnek kikiáltott bírókat.

Lengyel élettársammal megnéztünk egymás után egy lengyel és egy magyar híradót, amely a koronavírussal foglalkozott. A lengyel híradóban polgári ruhában lévő egészségpolitikusok, illetve orvosok osztottak meg információkat arról, hogy hány ezer új lélegeztetőgépet és maszkot vásárolnak, hogy mik a legjobb elérhető gyakorlatok a lengyel egészségügyben, és hogy csökkentik a társadalmi érintkezések számát Lengyelországban például az iskolabezárásokkal vagy a misék látogatása alóli érseki feloldáson keresztül. A magyar híradóban hivatásosok beszélnek rendvédelmi egyenruhában konkrétumok említése nélkül arról, hogy a kórházak mindenre felkészültek, miközben a kormányzati közösségi média oldal arról tájékoztat, hogy a járványügyi szabályokat megsértő irániakat idegenrendészeti eljárásban toloncoljuk ki. Majd a miniszterelnök úgy nyilatkozik, hogy a járványt elsősorban külföldiek hozták be Magyarországra.  A kormányzati kommunikációnak, most is mint korábban, mindenről ugyanaz jut az eszébe: a migrációval való riogatás és a külföldiek elleni gyűlöletkeltés. Ez nem szolgál mást, mint a „pillanat uralását”.  Azt, hogy a Kútvölgyi kórház fizikai állapota, a János kórházban védőruha nélkül dolgozni kényszerülő ápolók tapasztalata, vagy az elmaradó vírustesztek miatt szélnek eresztett fertőző betegek helyzete helyett egy rövid pillanatra megnyugtassa az erre fogékony embereket a katonai díszlet és retorika. Hiába engednek be szinte bárkit a rendőrök a határon, a lényeg, hogy az egyenruhásokkal pózoló miniszterelnök bejelenthesse a határok lezárását, erőskezű, határozott vezetőnek számítson és látszólag kezelje a válságot, amelyet részben, az elmúlt tíz év változásaival, maga okozott. A pillanat uralása egy olyan helyzetben, amelyben a veszélyhelyzet miatti bizonytalanságérzet kialakulásában szerepe volt az azt kihirdető kormányzatnak is. 

A pillanat uralása pedig felhatalmazást kér az életünkbe való beavatkozásra. Nem kérdés: egy járvány megelőzése speciális intézkedéseket igényel, de ezek alkalmazása nem lehet korlátlan. A karantén, a kötelező vizsgálatok, az emberek mozgásszabadságának korlátozása, a rendezvények megtiltása mind-mind beavatkozást jelent a magánszférába. És ne legyen illúziónk: ennek az állami működésnek az a sajátja, hogy nem képes olyan önkorlátozásra, amellyel önállóan elkerülhetné az életünkbe való túlzó beavatkozást. Ezért is van veszélyhelyzetben az átlagosnál is nagyobb szükség a szabadságot védelmező csoportokra, civil szervezetekre, és éppen ezért fogja most is, mint az elmúlt években oly sokszor nemzetbiztonsági kockázatnak bélyegezni a civileket a kormány.

De nem csak a civil szervezetek tehetnek azért, hogy átsegítsük egymást az elkövetkezendő nehéz hónapokon. Minden embernek és kis közösségnek lehetősége és feladata, hogy az egyéni szorongáson túllépve, közösen cselekedve segítsen a krízis leküzdésében.  Közösségi kezdeményezés indult a nehéz helyzetbe került színházak megsegítésért. Szolidaritási kezdeményezést indított a Hallgatói Szakszervezet a bezárt egyetemi kollégiumokból kiköltözni kényszerülő hallgatótársak megsegítésére. Elindult a #MaradjOtthon mozgalom, hogy a kormányzati lépések elmaradását látva otthonmaradásra buzdítsa, aki megteheti azt. Közösségi adománygyűjtést indított az aHang a Vöröskereszt javára. Aláírásgyűjtés próbálja elérni, hogy ne cenzúrázza a kínai kormány a koronavírussal kapcsolatos információkat, híreket. Nemzetközi mozgalmak sora próbálja erősíteni a szolidaritást, például azzal, hogy a következő hetekben nehéz időszak elé néző kávézókat, éttermeket, és ezzel az ott dolgozó munkavállalókat átsegítse a válságon. 

Van dolgod a koronavírussal: lépj túl a szorongáson, moss kezet, ha teheted maradj otthon, és csatlakozz valamelyik közösségi kezdeményezéshez. Urald te a pillanatot!