Idősgondozás a járványügyi veszélyhelyzetben

A koronavírus-járvánnyal kapcsolatosan az egyik leginkább ismert információ, hogy az idősek körében nagyobb az esélye a fertőzés súlyos szövődményeinek és az elhalálozásnak. A kormányzati kommunikációban tájékoztató plakát és videóüzenet, valamint a hozzátartozóknak szóló videó is azt közvetítette, hogy az idősek maradjanak otthon, vonuljanak önkéntes karanténba, kerüljék az embertársaikat, és szükség esetén kérjenek segítséget az önkormányzatoktól, akiknek ellátási kötelezettségük van. Mindezt azonban a szolgáltatások példáinak bemutatása és anélkül, hogy definiálta volna, hogy kit tekintsünk idősnek, vagy hogy a többi kockázati csoportra is hasonló figyelem irányult volna.

Közvetett információk vannak arra, hogy a kormányzati kommunikáció – például Gulyás Gergely – a 65 éveseket és idősebbeket tekinti idősnek, ezért ez az írás is ebből indul ki. Fontos rögzíteni, hogy ez a csoport az egészségi állapota szerint nagyon heterogén, de ez csak az egyik eleme a csoportjukra jellemző egyenlőtlenségeknek.

Az idősek egyik markáns csoportja azokból áll, akiknek a komplex gondozási igénye csak tartós bentlakásos intézményi ellátásban – idősek otthonában – biztosítható. Március 8. óta országos látogatási tilalom van ezekben az intézményekben, mert a zárt közösségekben gyorsan tud terjedni egy járvány az összezártság és a bentlakók egészségi állapota, legyengült immunrendszere miatt. (A hivatalos kormányzati központi információs oldal ugyanakkor 2020. március 26-án délelőtt sem tud még arról, hogy Magyarországon az új koronavírus miatt lezárt terület, intézmény lenne.) Ebben a helyzetben a gondozottak és a gondozók is megnövekedett veszélyérzettel és stresszel kénytelenek együtt élni, amit csak tetéz az a bizonytalanság, hogy nem tudható, meddig fog tartani. Egy tipikus zárlatnál minden valószínűség szerint sokkal tovább, és ez idő alatt a stresszhelyzet krónikussá válhat, frusztrációba és fásultságba fordulhat. A már most is túlhajszolt, eszközökkel gyengén ellátott, alacsony társadalmi presztízsű és méltatlanul alulfizetett gondozók kiéghetnek.

Hogyan lehetséges ilyen elhúzódó izolációban az idősek kapcsolattartása a külvilággal, a rokonaikkal? A bentlakókat elmagányosodás, rezignáltság és depresszió veszélyeztetheti, mert számukra megtartó erő a szeretteik érzelmi támogatása és megerősítése, valamint azok az információk, amiket a külvilággal kapcsolatban közvetítenek. Az aggódó családtagok számára is nehezen lesz feldolgozható, hogy nem látogathatják a rokonaikat. Még ha tudnak is telefonon beszélni egymással, elmaradnak az intimebb közvetlen találkozások, érintések, a vizuális „ellenőrzés” biztosítékai. Az intézmények gondozói sincsenek felkészülve a hozzátartozók megnövekedett információs igényének kielégítésére sem technikailag, sem egyéb lehetőségeiket tekintve.

De nemcsak az érzelmi-megerősítő támogatásnak van kulcsszerepe a bentlakók életminőségében, hanem a gondozás praktikus elemeiben is. Az idősek megitatásában és megetetésében, mosdatásában és átmozgatásában gyakran vállalnak részt a rokonok, kiegészítve azt a munkát, amit a gondozók nyújtani tudnak. Emiatt a családtagok közül többen külön is aggódnak, mert nem hisznek abban, hogy megfelelően fogják ellátni a hozzátartozójukat, akinél egy tartós gondozási deficit súlyos, esetenként visszafordíthatatlan állapotromlást, vagy még annál is rosszabbat okozhat. (Hasonló problémák jelentkezhetnek a kórházak egyes fekvőbeteg-ellátási osztályain is.)

De nehéz helyzetben vannak azok a gondozásra szoruló idősek és a gondozóik is, ahol a gondozás otthoni környezetben történik. Egy részüknek már jelenleg is a bentlakásos intézményi ellátás lenne a megfelelőbb forma, de a hosszú várólisták miatt a jelentkezéstől másfél-két év is eltelhet a befogadásig. Jelenleg azonban a karanténintézkedések hatálya alatt felvételi zárlat is van, így a tovább hízó várólistán lévőknél hónapokkal kell meghosszabbítani az otthoni ellátás biztosítását. Az is kérdéses, hogy az önkormányzati fenntartású ellátórendszer hogyan fog tudni megbirkózni például a házi segítségnyújtásban vagy a szociális étkeztetésben megnövekvő igényekkel. A járványveszély miatt szünetelő nappali ellátás – az idősek klubjai – szintén korlátozzák az idősek társas részvételi esélyeit és közösségi beágyazottságát.

Az egyszemélyes háztartásban élő idősek helyzete ebben a veszélyhelyzetben is sajátos. Egyedül élni önmagában is egy többszörös kockázatú státusz, de izoláltságban a gondozás is sokkal nehezebben megvalósítható. A látogató gondozóknak sajátos módszerekkel kell betartani a távolságtartási elveket a bevásárlásban, hivatalos ügyek intézésében, az ételkészítésben- és helyszínre szállításában. Azoknál a gondozási feladatoknál pedig, ahol a távolságtartás nem megoldható, fokozottan kell figyelni a védőeszközök használatára és egyéb járványügyi protokollok betartására, például a közvetlen kontaktussal járó, a gondozott személyi higiénéjének biztosítására irányuló mosdatásnál, hajmosásnál.

Kérdéses, hogy a megváltozott körülményekben mennyire lesz lekövethető a gondozott állapotának változása, mennyire lesznek képesek a gondozók az esetleges állapotromlásra reagálni, a gondozási tervet és gyakorlatot a változó igényekhez igazítani. Az izoláltság, a találkozások elmaradása, vagy távolságtartóbbá, rövidebbé és célirányosabbá válása ritkábbá vagy felületesebbé teheti az érzelmi és megerősítő gesztusokat, az információcserét. A szükségszerűen betartandó szabályok és használandó védőeszközök elidegenítők, és tovább növelik a szorongást, a félelmet, a bizonytalanságot és a sebezhetőség érzését. Egy ilyen helyzet hosszabb távon halmozódó gondozási deficitet generálhat, ami magányérzet kialakulásával vagy súlyosbodásával is együtt járhat. Ezek a folyamatok krónikus személyes krízisként erősen ronthatják az életminőséget és az életkilátásokat.

Mi lesz azokkal, akiknek a következő hónapokban alakul ki olyan gondozási igénye, ami külső támogatást tesz szükségessé? Egy távolságtartó-izoláló személyes kapcsolatrendszer és közösség, valamint egy visszavonuló-szintfenntartással küzdő formális ellátórendszer nehezen fogja tudni felderíteni ezeket az igényeket. A növekvő fizikai, szimbolikus és információs távolságokon kívül a bénító bizonytalanság és félelemérzet is akadályozni fogja azt, hogy az idősek felismerjék és artikulálják a gondozási igényeiket. Sok helyen tovább rontja a helyzetet a 65 évesnél idősebb körzeti orvosok kivonása a közvetlen ellátásból, mert hozzájuk bizalommal fordulhattak volna első lépcsőként az őket ismerők. Különösen az akut vészhelyzeti szituációk (pl. combnyaktöréssel járó elesés, sztrók, vagy éppen a koronavírus-fertőzés súlyos szövődménye) kezelése lehet problémás, ahol az eredményes beavatkozáshoz szükséges időintervallum eleve nagyon szűk.

Bizonyos tekintetben könnyebb helyzetben vannak azok a gondozásra szorulók, akik nem egyedül élnek, hanem a gondozó partnerükkel vagy egyéb családtagjukkal, mert ők legalább izolációban is együtt lehetnek. De külső támogatásra nekik is szükségük lehet, hogy a gondozónak minél kevesebbet kelljen eljárnia otthonról bevásárolni, ügyeket intézni. Különösen szükséges azoknak a gondozóknak a támogatása, akik komplexebb, nehezebb gondozási igénnyel élő idős hozzátartozót gondoznak, például demenciával élőt. Az elhúzódó időszakban a betegség progressziója is markáns lehet. A családi gondozók járványhelyzet nélkül is sokszor elmagányosodnak, fizikai vagy mentális tüneteik és betegségeik alakulhatnak ki vagy súlyosbodhatnak a tartós terhelődésben. Egyébként is hajlamosak a saját igényeiket háttérbe szorítani, de járványügyi izolációban mindez fokozottan jelentkezhet. Így mindkettejük életminősége jelentősen romolhat, és akár a gondozó-gondozott viszonyra is átterhelődhetnek a nehézségek: feszültségek, verbális vagy fizikai agresszió, a gondozott elhanyagolása jelentkezhet.

A helyzet precedens nélküli kihívást jelent a most élő generációknak a világ számos pontján, így Európában is. A 2003-as hőhullám egyes tapasztalatai nyújthatnak némi fogódzót. Akkor több tízezren haltak meg, elsősorban idős emberek, kiszáradás és hőguta következményeiben. Utólag leszűrve a tapasztalatokat, az ellátórendszerek átalakították a protokolljaikat, az idős korosztályon belül is beazonosítottak fokozottan veszélyeztetett csoportokat (nagyon idősek, egyedül, bizonyos betegséggel vagy multimorbiditással élők, stb.), akiket több helyen már proaktívan megkeresnek és támogatnak a nagyobb hőhullámok kialakulása előtt. Figyelőhálózatot és információs szolgálatokat alakítottak ki, és jobban összehangolják a különböző releváns intézmények munkáját, szolgáltatásait.

A koronavírus-járvány hosszabb ideig fog tartani, mint egy pár hetes nyári hőhullám. Még a legóvatosabb becslések is legalább a nyárig tartó magas járványügyi kockázatot vetítenek előre. A britek Vészhelyzeti Tudományos Tanácsadó Testülete arra jutott, hogy a távolságtartási előírásokra az év végéig szükség lesz, a következő hat hónapban pedig annak szigorúbb verziójára. A helyzethez való adaptálódás Magyarországon is egy dinamikus folyamat lesz, mert a járvány és az azt kezelő intézkedések, a gazdasági, közegészségügyi, politikai és szakpolitikai viszonyok, valamint a közhangulat is változni fog. Bár krízishelyzetben ez különösen nehéz, muszáj valós időben figyelni, követni, elemezni, tanulságokat levonni és újratervezni a közpolitikai intézkedéseket és a szolgáltatásokat.

Nagyon fontos, hogy a szociális ellátásért felelős szervezetek a megnövekedett feladatok elvégzésére minden központi támogatást megkapjanak. Az önkormányzatoknak fontos lenne menet közben is kicserélni a tapasztalataikat egymás közt, mik azok az intézkedések és szolgáltatások, amik helyi szinten jól működnek, innovatív, jó gyakorlatként átültethetők, és mi az a kísérlet, ami kevéssé működött, esetleg kudarcos. Utóbbiak kibeszélése konszolidált „békeidőben” tabu, de most fontos lenne megugrani ezt az akadályt. Fontos a folyamatos párbeszéd a gondozás egyéb intézményi szereplőivel (pl. egyházi fenntartású intézmények) és az egészségüggyel is.

Ebben a helyzetben maximalizálni kell a telefonos és internetes kommunikáció lehetőségeit az izolációban élő idősek és a gondozóik között. A gondozó megbeszélheti a szomszédokkal is, hogy figyeljenek oda az egyedül élő idősre, látják-e mozogni a postaládáig, a kertben, stb., vagy tapasztalnak-e valamilyen változást a napi rutinjában. A szomszédsági odafigyelésre kampányt is lehet szervezni. Muszáj ösztönözni és elősegíteni az alulról jövő közösségi és önkéntes kezdeményezéseket is, azokat összehangolni az önkormányzati tevékenységekkel. Figyelni kell az izoláció és elmagányosodás kihívásaira, arra, hogy a fizikai távolságtartás ne forduljon „közösségi” vagy „társadalmi” távolságtartásba.

Oda kell figyelnünk a gondozókra is, mert az ő terhelődésük is jelentősen megnőtt ebben a helyzetben. Sajnos arra is fel kell készülni, hogy szükség esetén a veszteségfeldolgozásban is segítséget kaphassanak a családi gondozók. De a hivatásos gondozók is traumatizálódhatnak a következő hónapokban, aminek a megelőzésére vagy kezelésére szintén fel kell készülni.

Fontos lenne frissíteni a kormányzati információkat, és azokat pozitív üzenetekkel és ösztönzőkkel közvetíteni. A koronavírus-járvány olyan társadalmi kontextusban jelentkezett, amelyben az idősekről széles körben és tartósan elfogadott leegyszerűsítő „tudások”, sztereotípiák és előítéletek elsősorban negatív töltetűek, kiegészülve diszkriminatív gyakorlatokkal. Ez a járványügyi veszélyhelyzet nem kedvez annak, hogy ezeket átbeszéljük és megváltoztassuk, de mindez önmagában a társadalom elöregedése miatt is elengedhetetlen lesz a jövőben. Addig is közelítsünk differenciáltabban „az idősekhez”, hogy ne erősítsünk rá a negatív sztereotípiákra és előítéletekre, hanem ellenkezőleg: erősítsük az intergenerációs szolidaritást.

A szerző szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Kara Szociálpolitika Tanszékének munkatársa.

(Borítókép:  A koronavírus-járvány miatt messziről integetnek az ablakban álló idős hozzátartozójuknak családtagjai egy budapesti lakóháznál 2020. március 19-én. Fotó: Máthé Zoltán / MTI)