Az állampolgárság ügye Trianonnal kezdődik
Dr. Árva Tamás meglehetősen érdekes jogi alapú fejtegetésben próbál amellett a képtelen állítás mellett érvelni, hogy a környező országokban élő magyar nemzetiségű személyek magyar állampolgárságukat csak a szocialista korszakban kötött kétoldalú egyezmények következtében veszítették el, és mivel ezek az egyezmények ma nem állnák ki az Alkotmánybíróság kontrollját, valójában a magyar állampolgárság megszerzése lehetőségének biztosítása a kisebbségi magyarok számára jogi kárpótlás az említett jogfosztó megállapodások következményeiiért. Sajnos azonban érvei nem megalapozottak és elköveti azt a hibát, hogy megpróbál egy kis létszámú csoportra kétségtelenül igaz érvelést olyan személyekre is kiterjeszteni, akikre az nem érvényesíthető. Bármennyire szeretné is elhallgatni, az állampolgársági ügy a trianoni békével veszi kezdetét.
A béke kifejezetten foglalkozott az állampolgárság ügyével, méghozzá a ma oly gyakori beállításokkal ellentétben nem a jogfosztás, hanem a jogvédelem szándékával, sőt az önkéntes választás korlátozott lehetőségét is tartalmazta. (VII. cím 61-66. cikkek) A béke főszabályként kimondta, hogy mindenki azon utódállam állampolgárságát szerzi meg, amelynek területén amelynek területén "illetősége" van. Ez alól a szabály alól kivételt képeztek azok a személyek, akik a "Cseh-Szlovákiának" vagy a "Szerb-Horvát-Szlovén királyságnak" juttatott területeken 1910. január 1. után szereztek illetőséget, ők csak az illető állam engedélyével szerezhették meg az állampolgárságot. Amennyiben ezt nem kapták meg, akkor annak az államnak az állmapolgárságára voltak jogosultak, amelyik az előző illetőségi helyük szerinti területen a főhatalmat gyakorolta.
A 63. és 64. cikkek lehetővé tették az állampolgársági opciót is. Egy évig volt lehetőség arra, hogy az egyes személyek az előző illetőségi helyük szerinti állam állampolgárságát megszerezzék, illetve fél évig arra, hogy azon állam állampolgárságát kérjék, amelyben a többség azt a nyelvet beszéli és azon fajhoz tartozik, mint az optánsok. Természetesen át kellett költözniük az új állampolgárásguk szerinti államba, viszont megtarthatták a régi illetőségi helyük szerinti államban meglévő ingó és illeték- és díjmentesen magukkal vihették ingatlan vagyonukat.
Az említett cikkeknek, bár a magyar állampolgárság megtartását kizárták, nem a jogfosztás volt a céljuk, hanem a jogbiztosítás. Lehetetlenné kívánták tenni, hogy az utódállamok faji vagy nemzeti különbség alapján kizárjanak egyes csoportokat az állampolgárságból és így megfosszák őket jogaik legnagyobb részétől, beleértve a kisebbségi szerződésben biztosítottakat is, melyek legtöbbje explicit módon az illető állam állampolgárságához kötődött. Az opció pedig tagadhatatlanul az önkéntesség elemét is jelentette, még akkor is, ha szigorú feltételeivel csak viszonylag kevesek számára jelentett valódi lehetőséget és megoldást.
Természetesen az utódállamok nem jóhiszeműen értelmezték a vonatkozó rendelkezéseket és vonakodtak az állampolgársági szabályozás teljes körű érvényesítésétől. Ez azonban éppenséggel azt jelzi, hogy az valóban jogvédő szándékkal került be a békeszerződés rendelkezései közé, nélkülük könnyedén megvalósítható lett volna a kisebbségi közösségek teljes jogfosztásának kétségtelenül fennálló szándéka is. Az állampolgársági ügy végeleges rendezésére Romániában például még 1939-ben sem került sor. Itt az 1924-es állampolgársági törvény, amely 1918. december 1-i illetőséghez kötötte az automatikus állampolgárságot, az illetőség igazolásának nehézségei miatt rengeteg embert érintett hátrányosan. Még 1939 januárjában is, amikor a magyarság képviselői vállalták a belépést a Nemzeti Újjászületés Frontjába, a megállapodás hangsúlyos eleme volt a "honpolgársági" kérdés rendezése. De jellemző a visszásságokra Balogh Edgár esete is, aki hontalanként élt Csehszlovákiában, járt egyetemre Prágában, míg végül baloldali (kommunista) szimpátiái miatt sor került kitoloncolására - Romániába, erdélyi szász édesapja egykori illetőségi helyére. Nyilván hasonló helyzetben volt a szerző édesanyja is.
Jól jelzi azt, hogy Magyarország nem tekintette állampolgárainak azokat a magyarokat, akik a szomszédos államokban éltek, a probléma rendezése a bécsi döntések körül. Az első bécsi döntés nem tartalmazott állampolgársági rendelkezéseket, ellenben a probléma tisztázására 1939. februárjában született egy magyar - cseh-szlovák államközi egyezmény, amely gyakorlatilag a trianoni békében foglalt megoldást érvényesítette, beleértve a hat hónapos opciós jogot is. A helyzetet aztán az időközben visszacsatolt Kárpátaljára vonatkozóan is, az 1939.évi VI. tv. rendezte. A második bécsi döntés szintén ezt alkalmazta. A döntőbírói határozat 3. pontja alapján mindazok a román állampolgárok, akik az átengedett területeken állandó lakóhellyel bírnak minden további nélkül megszerzik a magyar állampolgárságot. A 3. és a 4. pont egyúttal hat hónapos opciós jogot is biztosított mind a magyar fennhatóság alá kerülők, mind az 1919-ben Romániához került és a döntés után is román fennhatóság alatt maradó területeken élő magyar nemzetiségű román állampolgárok számára a másik állam állampolgárságára, természetesen az átköltözést feltételként szabva. Ezt cikkelyezte be az 1940. évi XXVI. törvény.
A trianonival szemben a párizsi béke nem tartalmazott explicit állampolgársági rendelkezéseket. Azonban az I. részben az 1. cikkben semmisnek és érvénytelennek deklarálta a két bécsi döntést és ezzel annak minden jogkövetkezményét is. Azt, hogy Magyarország immár nem tekintette saját állampolgárainak a bécsi döntésekkel visszakerült területeken élő magyarokat az is alátámasztja, hogy a csehszlovákiai magyarokat a kétoldalú tárgyalásokon nem magyar állampolgárokként kezelte. Ezt támasztja alá a békeszerződés II. részében található 5. cikk is, amely Csehszlovákiában lakóhellyel bíró, magyar etnikai eredetű lakosokról beszél (köztudomású, hogy az ún. Benes-dekrétumokkal őket megfosztották az állampolgárságuktól), nem pedig magyar állampolgárokról.
Ettől kezdve a magyar állam nem tekintette állampolgárainak azokat, akik a szomszédos államokban éltek, és 1938/40/41 és 1944 között magyar állampolgárok voltak. Azokat pedig, akik a revízió által nem érintett területen éltek, nem is tekinthette, hiszen az ő jogállásukat még a trianoni béke rendezte. A visszacsatolt területeken magyar állampolgárságot szerzettek állampolgárságukat a korabeli rendelkezések alapján csak akkor tarthatták meg, ha lakóhelyük Magyarország 1937. december 31-i hatérai között volt.
A szocialista korszak kétoldalú egyezményei tehát nem is vonatkozhattak az ilyen személyekre. Az ő állampolgárságukat ezek nem érinthették, azt a magyar jog, szemben például a kivándorlókéval, emigránsokéval nem is tekintette "alvó" állampolgárságnak. Így aztán nem is lehet kárpótolni őket, legfeljebb azokat, akik ténylegesen ezen egyezmények alapján vesztették el állampolgárságukat.
A szerző azt is állítja, hogy a bevándorlási szabályokat az Európai Unió diszkriminációellenes doktrinája miatt nem lehet úgy alakítani, hogy az kedvezményes honosítást tegyen lehetővé, míg az állmapolgárságiakat igen. Ez tényszerűen igaz, viszont az - szemben a Bevándorlási és Állampolgárásági Hivatal vezetőjének nyilatkozatával - előbbi nem zárja ki azt, hogy az állampolgársági törvényben továbbra ismegfelelő kedvezmények legyenek. A magyar állampolgársági jogban ugyanis jelenleg azt, hogy a honosítást kérelmező meghatározott ideig folyamatosan Magyarországon lakott, letelepdésként értelmezik. Azonban semmi nem zárja ki, hogy valóban a folyamatos magyarországi tartózkodás terén adjanak kedvezményeket. Így pedig, megfelelő módosítással már a tartózkodási engedéllyel Magyarországon eltöltött egy év is elég lehetne az állampolgársági kérelem beadáshoz. Ha a szerzőnek és a hivatalvezetőnek igaza lenne, akkor ma EU tagállamban nem lehetnének olyan törvények, amelyek az adott országban eltöltött folyamatos tartózkodás kapcsán biztosítanának kedvezményeket az állampolgárság megszerzésében. Ezzel szemben a legtöbb törvény egy-két éves ottlakás igazolásával lehetővé teszi az állampolgárság kedvezményes megszerzését.
A szerző azt sem veszi figyelembe, hogy például Németországban lezajlott egy állampolgársági reform, amelynek célja éppen az, hogy elszakítsa a német állampolgárságot a német etnikumtól. Ennek értelmében 2010-től már az egykori keleti területeken élők sem szerezhetnek bevándorlás nélkül német állampolgárságot. A szerző többi példája közt is vannak olyanok, amelyek egyáltalán nem analógak a népszavazásra feltett kérdésből következő megoldással. Izrael például egyértelműen bevándolráshoz köti az állampolgárság megszezését. Románia pedig az egykori román állampolgárságra illetve román állampolgárságú felmenőre tekintettel (két generációig) teszi lehetővé a kedvezményes honosítást. Az oly sokat hangoztatott moldáviai eset is ezen alapul, mivel a terület 1918 és 1940 majd 1941-1944 között Romániához tartozott és az ott élő románoknak és a nem románok egy részének voltak román állampolgárságú felmenői. Ezzel szemben a népszavazási kérdés alapján nem lenne szükséges sem a bevándorlás sem az egykori magyar állampolgárság vagy magyar állampolgárságú felmenő igazolása. Ez utóbbi pedig a szerző érvelése szempontjából is kiemelkedően fontos, hiszen ha valóban az állampolgárság elvesztéséért járna kárpótlás, akkor erre az igazolható és ellenőrizhető jogi tényre kellene épülnie a javaslatnak. Ami természetesen kizárná azokat a magyar népcsoportokat, amelyek nem voltak magyar állampolgárok, mint például a csángók, viszont éppen ezért kárpótolni sincs őket miért.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
