Sírnom sem volt szabad

Index: Azt mondtad, gyerekként sokkal jobban érezted volna magad egy idegen családban, vagy nevelőotthonban, vagy az utcán, bárhol, csak otthon nem akartál lenni. Miért?

K. Eszter: Miskolc mellett éltem 19 éves koromig. Napirendben voltak a viták és a veszekedések. Édesapám három műszakban, bányában dolgozott. Mikor még picike voltam, nem tudtam az okát, hogy miért vitáznak, vagy édesanyám miért veszekszik állandóan. Most már összerakom a képeket, édesapám fizikai munkát végzett és függetlenül attól, hogy vezető beosztása volt, lement a bányába, aztán egy-két üveg sört megivott. Nem volt soha részeg, nem vert minket, nem verte édesanyámat, nem vert engem, de esetleg egy órával később jött haza a munka befejeztével. Ez mindig vitát váltott ki. De az is, ha rosszul ült, ha rosszul nézett, ha nem úgy nézett, ahogy édesanyám gondolta, ha nem úgy evett, ha nem úgy tartotta a villát. Az óvodában nem volt mindegy, hogy áll a hajam. Nem játszhattam normálisan a gyerekekkel a homokozóban, nehogy piszkos legyen a ruhám. Nem volt olyan hét, hogy engem ne vert volna meg azért, mert édesapámmal összeveszett.

És senki nem segített. Senki az égvilágon. Mindenki tudott róla, és senki nem segített, beleértve édesapámat, a rokonságot, a szomszédokat, a tanárokat, a rendőrséget, a kórházat. Senki nem segített.

Édesapád és édesanyád feszült viszonya miatt rajtad csattant az ostor?

Szó szerint. Bár nem ostor, de fapapucs, fakanál, edény, tenyér, minden, ami a keze ügyébe került anyukámnak. Még csecsemő voltam, amikor volt olyan eset, hogy fogott, és egy méterről bevágott a kiságyba. Aztán teltek-múltak az évek, én abben nőttem fel, hogy remegve feküdtem le esténként, és vártam, hogy elaludjon édesanyám, nehogy veszekedés legyen.

De minden veszekedés alkalmával megvert téged?

Mindig. De nem akkor, amikor ott volt édesapám, hanem amikor elment. Mert apu előtt nem mert megverni. És soha nem volt szabad megmondanom, hogy megvert.

Nem is árultad el senkinek, soha?

De, mert volt olyan, hogy kórházba kerültem. Elsős voltam, és az énekfüzet ugyanolyan vastag volt, mint a sima írásfüzet, vonalas füzet. És ugye minden reggel anyukám ellenőrizte az iskolatáskámat, és rosszul volt bepakolva. Nem tettem be az éneket, hanem egy sima füzetet tettem be helyette, és egy akkora pofont kaptam... a pofon nem lett volna gond, de volt rajta egy gyűrű, egy nagyon nagy köves gyűrű, és az belement a szemembe. A sebészetre kellett menni. Azt kellett hazudnom, hogy bevertem a csapba. És bármilyen nyomot talált apukám, mindig hazudnom kellett.

Mit szóltak a barátaid?

 Annyira féltem és annyira nem mertem semmit csinálni, csak azért, hogy ne kapjak egy pofont, vagy ne tépje meg a hajamat. Baj volt az is, hogy kimentem az udvarra és a gyerekek nem játszottak velem. Azért nem játszottak velem, mert tudták, hogy milyenek a szüleim. Mindenki tudta; egy társasházban laktunk és háromemeletes volt az épület, és ők nem halkan veszekedtek; kiabáltak, ordibáltak, zengett az egész ház. Az osztályfőnököm a szomszéd lépcsőházban lakott. Előfordult, hogy szólt a tanáriban, hogy Esztert ne feleltessétek, mert nem tudott tanulni. És hogy ne kelljen levetkőznöm a testnevelésórán, mert össze-vissza vagyok verve.

Meg tudtad fejteni, így felnőtt fejjel, hogy édesanyád miért volt ilyen?

Mert ő sem kapott szeretetet. Nyolcan voltak testvérek, és szerintem egyáltalán nem foglalkoztak velük a szülők, sokat dolgoztak. Szerintem apukámtól várta el a szeretetet, amit nem tudom, hogy megkapott-e vagy nem. És féltékeny volt rám. Tudta azt, hogy apukám nagyon szeret engem.

A húgodat is bántotta édesanyád?

Anyukám mindig azt mondta nekem, hogy te az apádé vagy, a húgom pedig az övé. Kettéosztott minket. Ettől függetlenül a húgomat szinte én neveltem, éjszakánként én rohantam az ügyeletre vele. Ha hányt, tartottam a markomat, én pelenkáztam, etettem, és volt olyan eset, hogy egyszerűen fogtam, és megszöktem vele, mert nem bírtam tovább a vitákat. És nem akartam kitenni ennek az egésznek, és persze jött a rendőrség, számon kértek, és hiába mondtam el, nem hittek nekem.

Édesanyád többször is megpróbált öngyilkos lenni.

 Háromszor volt öngyilkossági kísérlete; az egyik karácsonykor. Hatéves voltam, ő ült a konyhában, kabátban és én kimentem, kő volt akkor a konyhában, és annyit láttam, hogy lóg a keze anyukámnak, és vértócsa van a szék alatt. Bevitték a kórházba. Felvágta az ereit. Összevarrták és kiengedték.

Szerinted édesapád szemet hunyt, vagy el tudod képzelni, hogy tényleg nem tudta, hogy így bánt téged az anyád?

De tudott róla, és ez nekem nagyon fájt. És a mai napig is fáj, hogy nem védett meg minket. Nem vált el, nem védett meg, nem tett semmi olyan lépést, amivel a gyerekkorunkat megkönnyíthette volna.

Édesanyád dadusként gyerekekkel dolgozott. A munkahelyén nem volt az agresszivitásával probléma?

Épp az a furcsa, hogy semmi. Bent, az óvodában imádták a gyerekek. És a szülők is, és épp ezért voltam hihetetlen.

Ezért nem hittek neked?

Igen. Viszont ott voltak a nyomok, a hangok, amiket hallottak a szomszédok. Tehát ezek mind tények voltak. A gimnáziumban volt egy barátom, és csak azért nem járhattunk együtt, mert a szülők azt mondták, hogy egy ilyen gyerekkel nem járhatsz, akinek a szülei ilyenek. A rokonok is kerültek minket.

És amikor megvert téged, kaptál egy pofont, és aztán békén hagyott?

A verés mindig a szüleim veszekedésével kezdődött. Amikor már nagyobb voltam, olyankor elmentem otthonról. De kicsi koromban nem tudtam ezt megtenni. Mindig copfban volt a hajam, mert úgy fésülte, soha nem engedhettem ki. És mindig elkapta és megtépte, és így copfostól fogva odavágott a falhoz.

Nem szájaltál vissza?

Á nem, csak sírtam. De hogyha sírtam, az baj volt. Tehát sírnom nem szabadott. Most viszont annál többet sírok.

Édesapád pár éve rákban elhunyt. Előfordult, hogy valaha megbeszélted vele a gyerekkorodban történteket?

Nem, soha nem került szóba.

Édesanyád még él. Vele ki tudtad beszélni a múltat?

Soha.

Nem is akarod?

Nem. Csalódtam benne, és nem bízom benne. Nem is emlékszem, mikor ölelt meg engem az anyukám, vagy mikor mondta azt, hogy szeret. És még most is az a félelem van bennem, ha én ezzel szembesítem, nem bántani fog engem, hanem csinál magával valamit. És ezt miattam fogja megtenni, és nem maga miatt.

Apukám sem kapott anyutól szeretetet, semmi tiszteletet nem kapott tőle. Édesanyám egy csütörtöki napon nyugdíjba ment, aznap apukám bekerült a kórházba, és soha nem jött haza. Egyetlen teljes napot nem töltöttek együtt. Apukám meg akart halni, mert nem bírt tovább egy napot sem édesanyámmal.

Mit gondolsz, édesanyád hogy magyarázta magának ezt az egészet? Azt mondta magának, hogy te rossz gyerek vagy, és azért kell megbüntetni?

Lehet. Nem tudom, hogy magyarázta-e ezt egyáltalán. Neki ez egy természetes dolog volt. És a temetésen odajöttek hozzám a rokonok, és megkérdezték tőlem, hogy segíthetünk valamit, Eszter? És azt mondtam nekik, hogy amikor kellett volna, hogy segítsetek, egyikőtök se segített. És már nem kérek segítséget.

És mit gondolsz, hogy az, aki olyan helyzetben van, mint te voltál, vagyis egy megfélemlített gyerek, vagy egy megfélemlített feleség mit tehet?

Én elszöktem, mert ki akartam lépni ebből a helyzetből. Még meg is öltem volna magam, csak ne legyek egy ilyen életben... Hordozom magammal ezt a terhet ... folyamatosan, mert soha nem ültem le édesanyámmal szembe, és nem mondtam neki azt, hogy anyu, tudod te, mit tettél?

Egy kérdést tudnék feltenni: miért nem segített senki? Én ezt nem tudom megválaszolni, de nem is szeretnék választ kapni rá. Miért nem segített, mikor mindenki tudta? Igenis észre kell vennünk ezeket az embereket, mert nem mindenki tudja megfogalmazni, hogy mi a baja. Főleg egy gyerek.