Itt állunk, a kormányzati negyed végén

Hármat állítunk a második Orbán-kormány első éve végén. 1. A kormányzás mögött erős világnézeti meggyőződés és küldetéstudat van. 2. A kormányzás kommunikációja ködös, tudatos hazugságok és szóképekbe rejtett, félig kifejtett igazságok kacskaringói jellemzik. 3. A végrehajtás akadozó, a legfontosabb lépésekre még várni kell.

1. A filozófia

A második Orbán-kormány abból indul ki, hogy az európai civilizáció válságba jutott, és új világrend készül. Történelminek tartja küldetését, hogy e felismerése alapján új pályára állítsa az országot. Sőt, ha lehet egész Közép-Európát, abban bízva, hogy a térség egy erős Magyarországgal az élén az új európai rend nyertese lesz.

A gondolat abban a kontextusban jelenik meg, hogy a világot a szabad, de demográfiailag és gazdaságilag hanyatló Nyugatra; illetve a diktatórikus, de szaporodó és gazdagodó Keletre osztja. A saját recept pedig a következő: őrizzük meg a szabadságot, de adjunk az államnak nagyobb befolyást, és kényszerítsük a lakosságot több munkára, hogy tarthassuk a versenyt a Kelettel. Ez az új rendszer a hagyományos balos értékekből átveszi az állami szabályozás fontosságába vetett hitet, a jobbosból pedig az egyéni érvényesülésbe vetettet, vagyis a versenyszemléletet helyezi előtérbe a szolidaritással szemben.

A 2008-cal kezdődő gazdasági világválságra adott válaszok nemcsak Orbánékban vetették fel ezt a megoldási javaslatot, a nyugati nagyok közül hasonló szemléletet képvisel Nicolas Sarkozy francia elnök is, Orbán Viktor az utóbbi évben szinte szó szerint idézte egyes gondolatait.

Sőt, a szigorúbb gazdasági szabályozás kikényszerítése, és a termelékenység növelése a jóléti engedmények terhére összeurópai programmá vált az elmúlt egy évben. Az EU most ennek mentén intézkedik, elsősorban német-francia nyomásra (lásd europaktum és hatos jogszabálycsomag).

A forradalmi terror logikája

A magyar kormány mögötti filozófia eredetisége leginkább abban áll, hogy Orbánék szerint civilizációs vízválasztóról, és nem csupán egy probléma rendszeren belüli kezeléséről van szó.

A látszólag csak elméleti, így a hétköznapi élet szempontjából csekélynek tűnő különbség meglátásunk szerint igenis jelentős. Ugyanis ez a civilizációs vélekedés ad magyarázatot arra, hogy az egyébként mainstream európai politika által is osztott célokért miért lehet rendszeren kívüli eszközökkel is törekedni. A rendszeren kívüli eszköz – mint minden új világrendet tudatosan építő hatalom esetében – az erőszak, a forradalmi terror.

Az erőszak és a terror alatt itt nem személyek vagy közösségek fizikai bántalmazása értendő természetesen. A nagy világmegváltó politikai kísérleteket rendre kísérő erőszakok közül a lehető legvisszafogottabbról van itt szó. Egyes törvények kiiktatásáról.

A válságadók visszamenő kivetése és a hozzá kötődő alkotmánybírósági hatáskör csonkítása itt a legerősebb példa. De ide tartozik még az az elv is, hogy egyes aktuális problémákat az alkotmány toldozgatásával igyekeznek kezelni. És ide sorolnánk a magánnyugdíjpénztári pillér megszüntetését is.

Szóval az a hozzáállás, hogy ha a legrövidebb út az egyenes, akkor kivételesen le lehet bontani a kerítést, az a forradalmi terror logikája. Akkor is, ha az áldozatok paragrafusok vagy dúsgazdag óriáscégek.

A „forradalom van” helyzetértékelése a kormánynak nem abból a szempontból a legizgalmasabb, hogy a fülkékben mi történt, mert ezt a politikai kommunikáció fejezetben tárgyalnánk inkább. Hanem abból a szempontból, hogy nagyon úgy tűnik a DeDi számára, hogy Orbánék szerint a világban van forradalom (értsd robbanásszerű változás, nem pedig népfelkelés, ahogy azt a marxista terminológia értette).

És ha forradalom van, akkor a forradalmi megoldások is legitimek, mert maga a rendszer túlhaladott, így a rendszeren kívüli gyakorlat is elfogadható. Ebből a hozzáállásból csúf idétlenségek (médiatörvény, szokatlanul hosszú mandátummal kinevezett vezetők) is következnek.

De innen következik az a merőben szokatlan várakozás is, hogy egyszerre lehet hatékonyan spórolni és a növekedést irtózatos tempóban gerjeszteni is. Ez az ambíciózus cél a hazai és külföldi közgazdászok többsége szerint nonszensz, de Matolcsy György (Orbán Viktor jobbkeze) hisz benne, megígérte.

Széllel szemben

A megszokott vélekedéssel szembeni cselekedet mindig is jellemzője volt Orbán Viktor politizálásának. Orbán Viktor ezt szereti magyar virtusnak nevezni, de szerintünk inkább van köze a saját, mintsem a nemzet karakteréhez.

Amikor 1989-ben elküldte az oroszokat Nagy Imre temetésén, akkor a mainstream értelmiség hőbörgött, hogy ez túlzás, otrombaság, őrült provokáció volt. Orbán ezzel a szöveggel lett országosan ismert politikus, a beszédet számtalanszor vetítették még a tavalyi Fidesz-kampányban is. Mai szemmel már hülyének tűnik, aki 1989-ben azt hitte, hogy a szovjetek bosszút állhatnak.

Azóta is sokszor volt úgy, hogy Orbán kiakasztotta a hangadó értelmiséget, és megmondták róla, hogy „kiírta magát innen-onnan, többet már nincs itt keresnivalója itt meg ott stb.” És ehhez képest a mostani Orbán Viktornál erősebb politikus még nem volt a rendszerváltás óta Magyarországon.

Ez a tapasztalat egész biztosan megerősítette abban, hogy a szokatlan megoldások igenis jók lehetnek, és nem szabad azzal törődni, hogy min aggodalmaskodik az értelmiség hangosabb fele. Akár gazdaságról, akár külpolitikáról, akár médiapolitikáról, akár a hivatalos találkozókon néha elbóbiskoló Szőcs Géza megvédéséről van szó.

Miközben Orbán lett az általa is sokáig polgárinak nevezett oldal egyértelmű vezetője, valójában a mai napig rajong a polgárpukkasztásért. (És ahogy kollégája, Daniel-Cohn Bendit is így volt ezzel, a polgárpukkasztó politikusok a forradalomban érzik a legjobban magukat, mert akkor a rendszeren kívüliség lesz a mértékadó magatartás. Egyébként ebből szempontból Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc között is vonható erős párhuzam, Gyurcsány szintén a nonkonfomrista politikai karakterek közé tartozik.)

Jó lesz ez most?

Arra most nem lehet érdemben válaszolni, hogy e szabályszegő, avantgarde hozzáállás lehet-e hasznos, és megmarad-e - az orbáni terminológiával élve - az elrugaszkodás éve (2012 lesz az) után is. A mostani kormány egyik kulcskérdése, hogy a konszolidáció valóban indokolható, és időben korlátozott eszköze-e a terror (minden forradalmi erő ezt ígéri egyébként), vagy pedig egy örök mankó marad, amely a kényelmetlen helyzetek kezelésének állandó eszközévé válik.

Az utóbbi forgatókönyv teljesülése esetén biztos, hogy a mostani konszolidációs kísérlet kudarcot vall.

Van benne rendszer

A Mol ötödének megvásárlása egy erős szimbólum, ha a kormány elvi hozzáállását akarjuk vizsgálni gyakorlati példán keresztül. Miközben rokkantnyugdíjasok munkába kényszerítésével, iskolák bezárásával igyekszik a hatalom menekülni a kínos eladósodás csapdájából, elképesztő összeget áldoz arra, hogy Oroszország befolyása az országban (és a térségben) ne növekedhessék.

(Nem szociális demagógiára készülünk, nem számoljuk meg hány lélegeztetőgép árát adtuk a Szurgutnyeftegaznak, és nem bíztatunk senkit sem hasonló mutatványra. Úgy látjuk, hogy a kormány elsősorban védelmi kiadásnak tekinti a költséget, hasonlóképen, mint amikor máshol vadászbombázót vesznek.)

A bevásárlás körülményei arra utalnak, hogy van távlati víziója a kormánynak, nem kizárólag sodródik a kényszerek között. (Hajlunk arra, hogy a vízió mögötti percepció helyes, de azt még nem látjuk, hogy a reakciók is helyesek-e, lásd az ördögöt a részletekben, vagy a pokolba vezető út köveit.)

A felvásárlás bebizonyította, hogy van még tartalék a kasszában, lehetne még húzni az időt a nagy spórolással (vagy nevezzük reformoknak, szerkezeti átalakításoknak, népnyúzásnak, ahogy tetszik). A kormány ha úgy érzi, nem is sajnálja a pénzt, az adósságcsökkentés egyébként alkotmányba vésett programja nem öncél.

Ezzel az ötszázmilliárddal ugyanis érdemben lehetett volna akár évekig elodázni egyes fájó intézkedéseket. Nem mindet persze, de lehetett volna szórakozni vele (illetve a népnek általa). Mostanra viszont, egy év erőgyűjtés (vagy bénázás, vagy manipulatív kivárás, erről még lesz szó) után azonban eldőlni látszik, hogy csak belevágnak a távlati megoldások kikényszerítésébe.

Mert spórolni a rokkantnyugdíjon nem azért kell, mert ebben az évben ne lehetne valahogy még megoldani a kifizetéseket, hanem mert az alacsony foglalkoztatottság akadálya a fellendülésnek. Ahogy a rettenetesen drága Mol ötöde sem azért kell, mert megvétele nélkül szeptemberre megint kötelező lenne az orosz nyelv a közoktatásban, hanem mert hosszú távon lehet kockázatos egy befolyási övezetét visszaszerezni igyekvő nagyhatalomnál hagyni egy ilyen fontos eszközt.

Ettől még lehet igazságtalan vagy rosszul megszervezett a nyugdíjak elvétele, és használhatja baromságokra is a kormány az új Mol részvényeit. Amit itt fontos rögzítenünk csak az, hogy ennek a kormánynak van igénye a stratégiai gondolkodásra, szemben a korábbi kormányok inkább taktikai ügykezelésével.

2. Üzenetek

Azért kell az Alkotmánybíróságtól elvenni az adótörvényeket, mert az embereket roppant mód felháborítják a pofátlan végkielégítések – mondja a kormány. Azért kellett az Alkotmánybíróságot korlátozni, mert a kormány tudta, hogy alkotmányellenesen, vagyis törvénytelenül foltozta be a költségvetés lyukait a visszamenő adók kivetésével – mondja a Demokrácia és Dilemma Intézet.

Magyarország nem hagyja, hogy Brüsszelből diktáljanak neki – mondja Orbán Viktor. Magyarország olyan európai szabályozás elfogadásáért küzd ebben a félévben, ami 1992 óta a legjelentősebb átalakítás az EU-ban, és ami a tagállami autonómia rég nem látott rovására megy – mondja a Demokrácia és Dilemma Intézet.

És akkor olyan szép labdákat nem is csaptunk le, mint amikor a döntési szabadság győzelmének igyekezett beállítani a kormány a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosítását. Vagy amikor Orbán Viktor szóvivője közölte, hogy a német kormány nem támadta a médiatörvényt, holott szabályosan ráripakodtak Berlinből Budapestre.

Ne legyünk álnaívak, a politikai kommunikáció a legkiválóbb demokráciákban is manipulatív. Ha mindig mindenki világosan beszélne, akkor éhen halna a Demokrácia és Dilemma Intézet is. Azonban Magyarországon van egy nagy baj, aminek jelképe az őszödi beszéd, de legalább ugyanilyen jellemző megnyilvánulása az a kínos felvétel, amin most is képviselősködő fideszesek 2006-ban gyalázzák azt, amit most éppen megszavazni készülnek (és hasonló példákat tucatjával lehet találni).

Vagyis a magyarországi politikai kommunikáció nagyon álszent lett. Ebben a helyzetben nem csupán léhaság, hanem viszolyogtató hiba tovább vinni ezt a rossz örökséget. A hazudozó politikus megalázza a választókat, kiskorúnak tekinti őket, akikkel nem lehet értelmesen beszélni. Ez a gőg pedig – még ha félelemből, a népszerűség elvesztésének parájából fakad is – csökkenti a demokrácia erejét.

Szóvirágok

Nagyon érdekes az a jelenség is, ahogy a kormány a készülő átalakításokat felépíti. Szemben a hétköznapi, gyors reagálást igénylő konfliktuskezeléssel, ahol az esetek túlnyomó többségében kínosan bénázik a kormányzati PR, itt látjuk a nyomait a gondolkodásnak.

Az idei év második felében szárba szökkenő megszorításokról igen lassan kezdtek el beszélni. Tavaly szeptemberben szólt először egyértelműen Orbán Viktor a parlamentben, hogy nagyon nehéz idők jönnek, aztán október 23-án ehhez azt tette hozzá, hogy nagyon kemény fába kell vágni a fejszét. A februári évértékelésben következett a disznótoros metafora (mielőtt fogyasztunk belőle le kell vágni a disznót). Aztán pedig a száz éve halott Széll Kálmánnal becsomagolt csomag sokszorosan késleltetett bejelentése jött, de még mindig rengeteg általánosítást állítva csupán. Addig húzta-halasztotta a kormány a megszorítások konkretizálását (és több esetben húzza még most is), hogy a „független szakértők” már hangosan kiabáltak, hogy tessék már csinálni.

Nem vagyunk biztosak abban, hogy ez tudatos manőver volt, de ha az volt, akkor kommunikációs szempontból jól sikerült, az újabb megszorítási körnek meg van ágyazva. Hogy megérte-e az árát, lényegében egy teljes elvesztegetett évet, abban nem vagyunk biztosak. De az is lehet, hogy egyszerűen fogalma sem volt a kormánynak és a Fidesz vezérkarának, hogy mit kellene kezdeni az ország eladósodottságával, és most kezdik csak kitalálni a recepteket.

Orbán Viktor az OECD csúcson szerdán is elmondta, hogy Magyarországon nem lehet már a reformokkal, meg az „ezt még ki kell bírni” szöveggel jönni, mert az, ahogy a miniszterelnök fogalmazott, „politikai öngyilkosság”. Valóban, már a rendszerváltás előtti években is ez ment, és azóta is ez a mindenkori blabla. Ettől viszont még a probléma ugyanaz maradt, az eladósodás és az inaktivitás a fő baja az országnak, ahogy ezt az elmúlt évtizedekben fel is ismerték a kormányfők. Amin csak a közcélú kiadások csökkentésével és tömegek munkára kényszerítésével lehet segíteni.

Így hiába akar úgy tenni a kormány, mintha ez nem csak fájdalmas intézkedéseken keresztül történhetne, attól még pont ugyanaz a kínos sanyargatás jön. („Ne az emberek fizessék meg” – mindenki, az ellenzék is ezt mondja, szemforgató szamár ilyenkor az összes magyar politikus.)

A kérdés csak az, hogy a mostani szorongatásnak lesz-e hosszabb távon haszna, vagyis a megszorítás és életszínvonalemelés végtelennek tetsző hullámvasútjáról a most következő kísérlettel le lehet-e szállni.

Undor

Az Orbán által is említett fásultságot jól diagnosztizálta a kormány. Felmérések bizonyítják, hogy a vasfüggönyön inneni országok közül Magyarországon a legkevésbé népszerűek a rendszerváltás vívmányai (többpártrendszer, kapitalizmus). És nemcsak az új rendszer lett általában népszerűtlen, hanem az aktuális pártok és politikusok is elkoptak, még a 2010-ben hatalmasat nyerő Fidesz is.

Először fordult elő a rendszerváltás óta 2010-ben, hogy a választók hatalmas tömege, egymillió ember parlamenten kívüli pártra szavazzon. Olyan sem történt 1990 óta, hogy egy új parlamenti pártot ne az elmúlt ciklusok szakadárai, vagyis az elitből jövő arcok vezényeljenek a Kossuth térre. A Jobbik és az LMP sikere a 89-es politikusgenerációnak bevitt látványos ütés is volt.

Az új kormány kezdeti, látványos, szimbolikus politizálásával (ezt nevezte a DeDi a „fontoskodás idejének”) elsősorban ezt a helyzetet igyekezett kezelni, másodsorban ezzel próbált megágyazni a máig tolódó megszorításoknak és a szokatlan, határokat feszegető intézkedéseknek.

A kormány most úgy veszi fel a Bajnai Gordon által hátrahagyott szikét, hogy előtte sokszor elmondta a Monty Phyton legendás jelmondatát: „and now for something completely different”. Lett Nenyi és új alkotmány, jelezve, hogy "és most valami egészen más következik". Hogy ebből mennyi a szemfényvesztés, és mennyi keletkezett a már tárgyalt történelmi elhivatottságból, azt nem tudjuk kiszámolni.

3. A végrehajtás

A végére hagytuk annak taglalását, hogyan kormányozott a kormány. Hiába vagyunk az okoskodás elkötelezett gyakorlói, belátjuk, hogy normális esetben ez volna a legfontosabb téma. Azonban mégis a végére csúszott ez a rész, mert itt történt a legkevesebb érdekesség. Az igazán izgalmas lépések ugyanis ez év második felében kezdődnek csak el.

Ezeket részben az új alkotmány, részben pedig a Széll Kálmán-terv jelöli ki. A tervek nagyszabásúak. A nyugdíjrendszer átalakításától a bíróságok igazgatásáig tart, új büntető és polgári törvénykönyv készül, új köz- és felsőoktatási törvény lesz, ígértek új közbeszerzési és új választási törvényt, újra osztják a hatásköröket a kormány és az önkormányzatok között, Budapest kerületeivel is lesz valami, átalakul a MÁV, életpályamodelleket kap sok szakma, hogy csak a legfontosabb tervekből szemezgessünk.

Balhé lesz

Az már most látszik, hogy nagyon nagy konfliktusok lesznek mindegyikből. A bírók és a rendvédelmi dolgozók máris őrjöngnek, de a polgármesterek és a rektorok is elég idegesek, és még alig hangzott el néhány terv a sok közül.

Az is jól látszik, hogy kétharmados erődemonstrációk ide vagy oda, a Fidesz-KDNP vaskézzel irányított egysége csak mítosz. Minden nagy változást igen kemény belső viták és pozícióharcok kísérnek, és egyáltalán nem világos, hogy mennyire lesz képes kezelni a párt vezetése ezeket a feszültségeket. Nyílt szakadástól egyáltalán nem tartunk, de az komoly gondot okozhat, ha az egymásnak feszülő oldalak kompromisszumaiból torzszülöttek születnek. Erélytelen, az eredeti célokat elkenő félmegoldások – ahogy ez történt sok esetben a baloldal kormányzása idején.

A lényeg csak ezután jön

Az eddigi intézkedéseket három csoportra oszthatjuk: szimbolikus gesztusok, rövid távú válságkezelések és nagyobb ívű törekvések. Az elsőhöz kötjük a kettős állampolgárságot vagy a 2006-os tüntetésekben megsérültek kártalanítását. A másodikhoz a válságadókat, az egyenruhás bűnözés elleni törvényt vagy a kilakoltatási moratóriumot. A harmadikhoz a kormányhivatalok megalakítását, az egykulcsos szja-t és a médiatörvényt.

Az ambíciókhoz képest a kormányzás negyedénél kevésnek tűnik a harmadik kosár tartalma, és a legtöbbször vitathatónak látjuk a második kosárban lévők színvonalát. A DeDi fintorgása elől mentség a kormánynak az EU-elnökség, ami az apparátustól rengeteg energiát visz el, és aminek technikai bonyolítása jól megy.

A kapkodás (pl. médiatörvény, végkielégítések 98 százalékos adója) és a lassúság egyszerre jelentkezik. De az is világos, hogy az országot rossz állapotban vette át a második Orbán-kormány, és rengeteg olyan problémához akar hozzányúlni, amelyek évtizedek óta megoldatlanok.

Járai Zsigmond a választások előtt három feltételt fogalmazott meg a Fidesz gazdaságpolitikájának sikerességéhez. Az első, hogy legyen elég támogatottság, ez a kétharmados parlamenti többséggel teljesült. A második, hogy legyen vízió, ez most van alakulóban, eddig a főbb elvi irányok kijelölésére futotta. A harmadik, hogy legyen elég szellemi kapacitás a célok megvalósítására. Azt várjuk, hogy a második év értékelésére eleget tapasztalunk ahhoz, hogy erről is érdemben értekezzünk.