Hoffmann Kubában pihentetné a tanárokat

Akkor most csináljuk azt a rózsákkal, amit azzal tennénk, akit ugyanígy hívnak! – mondja az egyik didergő diák, mire mindenki tépni, szaggatni kezdi a kiosztott virágot. Szárak roppannak, szirmok hullanak: nem lennék most Hoffmann Rózsa helyében.

Flashmob a díszteremben

A kecskeméti Piarista Gimnázium épülete előtt a tandíj ellen tüntető hallgatók előtte még párszor elénekelték a Ha én rózsa volnék oktatásiállamtitkár-ellenes változatát ("sohasem hazudnék..."), a Hallgatói Hálózat fővárosi képviselője felsorolta a diákok jól ismert követeléseit, majd általános elégedettségre bevonultak az első emeleti fűtött díszterembe.

Amikor a mintegy 130-150 fős diákcsoport a transzparensekkel bezúdult, a teremben már rég bent ült az újságírók számára az alföldi városok polgári szalonjaiból és Kövér László lakossági fórumjairól ismerős törzsközönség. A Kölcsey Kör és a Nemzeti Fórum helyi szervezetei által hat órára meghirdetett pódiumbeszélgetés díszvendége, Hoffmann Rózsa viszont késett.

Az egymást gyanakodva bámuló, térben és korban is jól elkülönülő két csoport még nem barátkozott meg egészen a helyzettel, amikor a színpadon három népi viseletes lány gyors egymásutánban elénekelt egy vallásos műdalt és egy népdalt a színpadon. Az est egyik házigazdája, Sztachó-Pekáry István üdvözölte a megjelenteket, és közölte, hogy ez egy pódiumbeszélgetés, azaz fórumra, vitára senki ne számítson.

Gyakran bérmálkozó Ferenc

Aztán szigorú arccal a közönség jobb felére mutatott, és közölte, hogy e szent falak között nem tűri a híresen sokat bérmálkozó Gyurcsány Ferenc mondatát, azonnal vegyék le azt a transzparenst. A kifinomult polgári humortól letaglózott diákok megszeppenve néznek egymásra, hogy vajon pontosan melyikre gondol.

Levették a Diákhitel: Köszönjük, Emese Rózsa! feliratút, aztán a szándékosan rossz helyesírásost, de a mérges Sztachó-Pekáry úr nem volt hajlandó leolvasni az inkriminált feliratot. Természetesen az Elkúrtátok-os volt a nyerő. Miután a gyalázatnak véget vetett, a házigazda – aki, mint kiderült, maga is tanít a helyi főiskolán – a főszereplő érkezéséig hosszas értekezésbe kezdett a tandíj szükségességéről és fegyelmező hatásáról.

Inkább gépészmérnök, mint újságíró

A hallgatók jelentkeztek, hogy szeretnének hozzászólni, de Sztachó-Pekáry urat ezen az estén nem volt könnyű kibillenteni a ritmusból. Mesélt a KISZ-es építőtáborok iránti ambivalens emlékeiről, arról, hogy összemérhetetlenül hasznosabb a társadalomnak egy gépészmérnök-, mint egy kommunikáció-szakos hallgató (véletlenül ő maga is gépészmérnök), hogy becsüljék meg magukat a fűtött kollégiumi szobák lakói, és hogy micsoda dolog felkészületlenül menni vizsgázni, aztán meg beíratni az egyest, hogy a következő félévben be se kelljen járni.

Már a hallgatók sem a régiek – vontam volna épp le a következtetést, de a hallgatók azonnal rácáfoltak a sommás ítéletre: először kórusban köhögni kezdtek,  aztán viccesen valamennyien a kezét régóta a levegőben tartó ha-hás vezérszónokra mutattak, hogy itt valaki kérdezni szeretne.

Zombor, a békéltető

Ez egy békés, civil szervezet – ment át defenzívába Sztachó-Pekáry úr, de a hallgatók elkezdtek kiabálni, mire kihívta a mikrofonhoz a Nemzeti Fórum városi elnökét, hogy énekeljen népdalokat. A népzenénél nincs élőbb hagyomány – ismertem el, amikor a mosolygós bácsi magának csettingetve énekelni kezdett. Valószínűleg még soha nem aratott akkora spontán sikert, mint amikor az "Az én rózsám hazafelé ballag"-hoz ért: a diákok ordítva nyerítettek fel. Hoffmann Rózsa már majdnem egy órája késett.

A helyzetet a város polgármestere, Zombor Gábor mentette meg, aki a jelek szerint született moderátor. Megdicsérte a fiatalokat, tiszteletet kért az idősebbeknek, és mivel pontosan tudta, hogy a diákok harci kedvét csak azzal veheti el, ha odaadja nekik a mikrofont, hát odaadta. A polgári törzsközönség méltatlankodott, a diákok viszont nem tudtak igazán frappánsakat kérdezni, és értelmetlen vitákba bonyolódtak a zömmel nyugdíjas pedagógusokból álló törzsközönséggel.

¡Bienvenidos a Cuba!

Negyed nyolckor befutott a szervezési nehézségekre hivatkozó, holtfáradtnak tűnő Hoffmann Rózsa, elnézést kért, és egy hosszú, és már 10 méterről is teljesen olvashatatlan powerpoint-prezentációba kezdett az oktatásfejlesztés vívmányairól.

A jól induló este egy csapásra totális unalomba fordult, és csak akkor költözött némi optimista csillogás a szemekbe, amikor az államtitkár arról beszélt, hogy a pedagógus-életpálya bevezetése annyira tisztességes fizetést tesz majd lehetővé, hogy a tanárok akár Kubában pihenhetik majd ki a fáradalmakat.

No nem feltétlenül ott – tette hozzá, mintegy a saját merészségétől kicsit megriadva, – de akár ott is. Hogy ez a Kuba honnan jött Hoffmannak, arra talán csak Medgyessy Péter tudna válaszolni.

Este a polgároknál

Kérdezni csak az előadás végén lehetett, Sztachó-Pekáry úr pedig egyre türelmetlenebbül kérdezte, hogy a fiatalabb korosztálynak van-e további kérdése (mindig volt), vagy végre rátérhetnek az est fő programpontjára, a pódiumbeszélgetésre. Azt sajnos senki nem kérdezte meg, hogy ha valóban az a megoldás, hogy mindenki olyan szorgalmasan tanul, ahogy Hoffmann  a tandíj költségtérítés elkerülése érdekében a hallgatóknak ajánlja, akkor az állam mégis miből finanszírozná a felsőoktatást.

Mire a tandíjat, a diákhitelt, és a koncepciótlan felsőoktatási intézkedéseket kritizáló kérdésekre elhangzott az összes megszokott megkerülő válasz, egyvalaki végre a polgári oldalról is hosszú kérdést intézhetett Hoffmannhoz. Az államtitkár válaszolt, aztán felállt, és az estnek hirtelen vége lett.