Málladozó tűzfalak, a falakon elbontott bérkaszárnyák lenyomatai, a falak közti hiányra ásító gangok, a falak tövében satnya ecetfák, és mindezek árnyékában bankárok több tízmilliós luxusautói, kínai kereskedők kisbuszai, vagy éppen kigyúrt-fukszos arcok tuningolt sportautói parkolnak a kőzúzalékkal felszórt, vagy épp csak simára döngölt földön. Budapesten, a belső kerületekben járunk, amelyekben még most, 2009-ben is jellegzetes budapesti jelenség a beépítetlen foghíjtelkeken üzemeltetett parkoló. Hiába épülnek kisebb-nagyobb lendülettel a különféle parkolóházak, a jelek szerint az utóbbi évtizedek nagy túlélői ezek a kontrasztos városi zárványok.

Sophie Dodelin nyolc évvel ezelőtt nyakába vette a magyar fővárost és igen aprólékosan feltérképezte a VI., VII., és a VIII. kerület foghíjtelkeit. A francia művész 2001. február és 2002. április között tett sétái során 132 foghíjparkolóra csodálkozott rá, az akkori állapotokat pedig egy fotókkal alaposan dokumentált weboldalon örökítette meg. Amire Sophie Dodelin rácsodálkozott, valóban meglehetősen egyedi arca Budapestnek, különös állandósága Budapest változásának, szemtanúja a város egyes rétegeinek eltűnésének. Kevés európai fővárosban láttunk ehhez foghatót az utóbbi években, és ilyen nagy számban, ahogy még ma is fellelhetők ezek az ideiglenes parkolók Budapesten, sehol.

Egy bódé, egy ember

A budapesti ugaron működtetett parkoló receptje egyszerű: adott a foghíjtelek, ami többnyire egy gangos bérház lebontásával keletkezik, és amin a távoli, ritkábban közeli jövőben valami épül majd. A telektulajdonos a szükséges építési engedélyek megszületéséig, vagy a beruházás pénzügyi alapjainak megteremtéséig, vagy a kedvező gazdasági környezet kialakulásáig bérbe adja a területet egy élelmes parkolási vállalkozónak. A bérlő saját költségen kialakítja a parkolót, ami praktikusan annyit jelent, hogy minimális befektetéssel egy őrbódét – többnyire lakókocsit, vagy valamilyen fém konténert, ritkábban faházat – rak a telek tetszőleges sarkába, a kijáratot meg sorompóval, vagy kapuval teszi zárhatóvá. Igényesebbek felszórják valami nedvességelvezető anyaggal (kavics, kőzúzalék) a telek talaját, másutt marad minden úgy, ahogy a romeltakarítás után a gépek maguk mögött hagyták.

Az őrbódéban pedig éjjel-nappal ül valaki.

A Diószeghy Sámuel utcában működő parkolóban egy politikai menekülttel beszélgettem. Közvetlenül a rendszerváltás előtt, 1989-ben jött át Romániából, Brassó megyéből, üldözöttként, meséli a fehér kissé kopottas lakókocsi társalgójában – azaz két pad és egy asztalka alkotta, kábé két négyzetmétert elfoglaló sarokban. "Akkor még politikai menedékjogot kellett kérni, és csak a gengszterváltás után lehetett simán Magyarországra bevándorolni. Én amúgy férfi-női szabó lennék, sokáig úgy is dolgoztam, de pár éve be kellett csuknom a boltot. Nem bírtam fizetni a műhelybérlet díját, így most itt vagyok. Tudja mit? Kutyának való munka ez, csak a lusta emberek szerethetik. De pillanatnyilag nincs más. Fizetni kell a bankhiteleket, ha nem akarom, hogy elvegyék a házat, amit én építettem."

"Természetesen nem akarok életem végéig itt dolgozni. Kaptam itt a közelben az önkormányzattól bérbe egy kis üzletet, ha minden jól megy hátha sikerül megint szabóként dolgozni. Csak hát nem könnyű a semmiből felépíteni a kuncsaftkört. De meg kell próbálni. Nem értem egyébként az itteni hivatalokat, nem csinálnak mást, csak keresztbe tesznek a kisvállalkozóknak. Most kaptam bérbe például az üzletet, még be se indult, de a felszólítás már jött, hogy fizessem be az adót. Nem csoda, hogy a lányom vissza akar menni Erdélybe. Ő tanárnő, de azt mondja, hogy nincs semmi tisztelete annak amit csinál, a gyerekek meg egyszerűen kezelhetetlenek."

"Huszonnégy órában vagyok, reggeltől reggelig, aztán két nap szabad, két kolegával váltjuk egymást. Nem mondanám, hogy megerőltető lenne a munka, inkább nyugalmas, de leginkább unalmas. Azért vigyázni kell az autókra, tudja milyen környék ez. Este hatkor bezárom a kaput, a kutyát meg elengedem. Komoly balhé mondjuk még nem volt, de gyakran van, hogy gyerekek beugrálnak a kerítésen, vagy éppen vannak, akik fényes nappal itt végzik a dolgukat. Miután leadtam az ipart elvégeztem egy biztonsági őr tanfolyamot, de fegyverem az nincs, isten ments hogy legyen! Amúgy sincs nagy forgalom, pár bérletes van csak, láthatja is, hogy kevés autó parkol most is. Nincs valami jó helyen ez a parkoló, a Magyarok Házában ha van valami rendezvény, akkor állnak be sokan, egyébként pang a bolt. Nemrég vette át egyébként az üzemeltetést egy másik káefté, elég bizonytalan is a helyzetünk, még nem is vagyunk hivatalosan átvéve, fizetést még nem is kaptunk a múlt hónapra."

Nem minden parkolóőr szeret beszélgetni. A Karácsony Sándor utcában egy egyházi tulajdonú telek őre elhajt azzal, hogy ő is Erdélyből jött és a 2004. decemberi, kettős állampolgárságról szóló népszavazás óta nincs mondanivalója az ittenieknek. A Festetics utcai kicsi parkolóban egy fiatal nő szintén elzárkózik a beszélgetéstől. Ő egyébként családi vállalkozásban üzemelteti a parkolót, a lakókocsiban laptop és rendes pénztárgép működik, szemmel láthatóan szakszerű és apehtiszta a cég működése. Nem is érti, mi az ő munkájában az érdekes. A Kertész utcában kétszer is kudarcot vallottam: a nagyobbik parkolóban a tulajdonos üzleti érdekeire hivatkozva nem nyilatkoznak, a kisebbikben egy legfeljebb 45-nek kinéző férfi ezzel hárít: "nekem hatéves unokám van, engem már nem érdekelnek az ilyen médiajátékok".

Mesterségük címere

A sors játékának tűnik, hogy nem messze innen egy másik szabómesterbe, egy kicsit beszédesebb nyugdíjas férfiszabóba botlok. "Napi négy órában vagyok itt, mert jól jön az a pár ezer forint nyugdíjkiegészítés. Hat unokám van, tudja." Ő azonban már nem dolgozna szabóként. "Nincs ma már igény a mi munkánkra, mindenki boltban vásárol konfekciót." Az alacsony, vékony idős férfi alkatra nem kifejezetten az a tipikus biztonsági őr, de mint mondja, nem is lenne szükség kigyúrt szekrényekre az ilyen parkolóban. "Nem szokott itt gond lenni, itt zömmel bérletesek parkolnak, aki bejön megnézem a rendszámot, hogy benne van-e a könyvben, ha nincs, akkor valószínűleg csak kis időre áll be, beírom, kap cédulát és ennyi. Pár száz forintért nem balhézik itt senki."

A Klauzál utcai alcatrazos parkolóban egy 50 év körüli férfit találok. Épp jön egy autós, a parkolóőr számítógépbe írja az adatokat, a könyvelőprogram már nyomtatja is a parkolójegyet. "Igen, ez az egyik legrégebbi belvárosi parkoló, már a kilencvenes évek óta itt van. Hogy a telekkel mi lesz, nem tudom, nem tudok semmiféle konkrét tervről, hogy mi épülne itt. A telek tulajdonjoga körül van valami kavarás állítólag."

"Finommechanikai műszerész vagyok, egy karbantartó bétében dolgoztam, jártuk az országot, szerettem a munkám. Pár évvel ezelőtt azonban tönkrement a cég, és valamit dolgozni kellett, így kerültem ide. Nincs biztonsági őr képzésem, de nem is kellett, nem kérték és itt igazán szükség sincs rá. Este zárom a kapu, ha valaki éjjel akar jönni, csönget. Jól megvagyok, nem valami nehéz munka. Reggel és kora délután nagyobb a forgalom, mondjuk azt jobban is szeretem, unatkozni rosszabb, inkább a pörgést kedvelem. A lakókocsira sem panaszkodom, van tévé, ágy, klíma, el lehet lenni."

"Balhé itt még nem volt, bár a múltkor volt egy kikent-kifent nő, aki távozáskor nem akart fizetni és a drabális barátjával tért vissza, mikor ezt én kifogásoltam. Aztán adtam nekik telefonon a főnököt. Megbeszélték."

Rejtjelek

Míg a Klauzál utca elején lévő parkoló az egyik legrégebbi, a Rumbach utcai parkoló az egyik, ha nem a legnagyobb a belvárosi foghíjtelkek sorában. Az itt dolgozó őr egy plázában dolgozott korábban, egy elektronikai boltban volt jó pozíciója, így ő is parkolópályaként gondol a mostani állására. Nem túl beszédes alkat, de pár szót azért vált velem. "Keresnék másik munkát, de a mostani gazdasági helyzetben alig van esélye a hozzám hasonló középkorú férfiaknak. Megbecsülöm most ezt a munkát is. Huszonnégy órás a műszak, hetvenkét órás pihenő jár utána, havonta kábé kilenc napot kell így dolgozni."

"Azt nem tudom, hogy mi lesz ebből a telekből, nem ismerem az izraeli tulajdonos terveit. Azt hallottam, hogy itt volt a gettó a II. világháborúban. Hát most nagy a forgalom, hatvan-hetven autó is parkol néha egyszerre, bár most a nyári szezonban kevesebben vannak. A kapu éjjel-nappal nyitva van, automata sorompó van, én csak a kasszát kezelem. Ehhez nem is kellett biztonsági őr végzettség, nekem nincs is olyan." Bekukkantok a konténerbe, sezlony, kis asztal számítógéppel, az ablak mellett tévé, hátul hűtő, olajradiátor meg egy konyhaféleség. "Minden van."

Mindezek után nyilvánvaló, hogy parkolóőr bárkiből lehet, élettörténete és karrierje bármely pontján. A Klauzál utca egy másik parkolójában egy egykori százados őrzi az autókat. "Rejtjelező voltam a hadügyminisztériumban a kilencvenes évek elejéig. Tudnék mesélni" - mondja cinkos mosollyal. "A Vörös Hadseregtől jövő és a nekik küldött üzeneteket kellett kódolni, dekódolni, képzelheti mi volt a rendszerváltás idején." A hatvan körüli cingár ember leszerelése után biztonsági őrként dolgozott építkezéseken, de ilyen munkát ma már nem vállalna. "Nem hiányzik már nekem a fegyveres munka, nem vennék kezembe fegyvert többé. Parkolóőrként néha jól jön persze a háemes kiképzés, de nyugodt munkahely ez, itt még nem volt semmi probléma. Ha jól tudom ez a parkoló meg is fog szűnni hamarosan, a szomszéd házból már kiköltöztették a lakókat, le fogják bontani, a két telken meg valami irodaház épül ha jól tudom."

A százados szerint ilyen parkolók mindig lesznek a belvárosban, mert folyton van valami bontás és építkezés, a régi házak közül sokat ér el a végzete. Az ő parkolója amúgy a kisebbek közé tartozik, 20-30 autó fér el körülbelül. "Másutt sem fér el sokkal több, csak van ahol kapzsik a tulajok és beengedik a sorok közé is parkolni az embereket. Legfeljebb elkérik a kocsikulcsot, hogy odébb lehessen állni, ha kell a hely. Én ezt nem csinálom, nincs olyan isten, hogy én más tulajdonába beüljek. Mert mi van, ha előáll a kuncsaft azzal, hogy volt a kocsiban pár millió és most hol van?

Tudják a dolgukat

A belvárosi csatangolás során újabb párhuzamos sorsra bukkanok: hadügy után egy belügyi dolgozó következik. A Bródy Sándor utcai parkolóban épp msn-ezés közben zavarom meg a laptop főlé hajoló őrt. "A lányaimmal csetelek, egy pillanat, csak "away"-re állítom a gépet." Beszélgetőalanyom 58 éves, műszeripari technikumot végzett (még egy műszerész!), két nyelven beszél. "A belügyminisztériumban dolgoztam mint anyagbeszerző raktárvezető, amíg pár évvel ezelőtt meg nem szüntették az egész céget. Miután leépítettek, Izraelben dolgoztam egy évig, majd Kanadában, de nem kaptam tovább tartózkodási engedélyt, így hazajöttem ősszel. Ez most kényszerhelyzet, hogy itt dolgozom, az biztos, hogy egy nyugdíjas kéne ide. Ennél lényegesen többre vagyok képes, távközlés, logisztika, hírközlés, számítógép-ismeret – folyamatosan keresek munkát, főleg a neten, de szoktam kérdezgetni a parkolóvendégeket is."

"Én 24/72-ben vagyok, azaz egy nap munka után három nap pihenő van. Persze egy másik parkolóban is dolgozok, többen vagyunk, akik rotáljuk egymás közt a melót. A munka nem vészes, bár most, hogy olcsóbbak lettünk 100 forinttal, mint az utcai parkolás a kerületben, nagy a tolongás. Egyszerre kábé ötven autó fér be, reggel kilenctől délután háromig van a sűrűje, éjfél körül mindig le tudunk pihenni – aludni persze nem lehet" – mosolyog. "Én nem vagyok biztonsági őr, de nincs igazán szükségem ilyen papírra, biztonságtechnikával is foglalkoztam, és képzett béemesként tudom a dolgomat" – mondja sokat sejtetően, miközben négy autó is megy kifelé, jegyeket beszedi, díjat kiszámolja. "Különösebb balhé itt még nem volt. Oké, belvárosi terület, nem bízunk mindenkiben" – és kis unszolásra megmutatja egy pillanatra az asztal mellé támasztott vaskos fahusángot, ami egykor fejszenyél lehetett, most önvédelmi eszköz. "Hogy épül-e itt majd valami? Nem tudom, a telektulaj külföldi, én meg nem ismerek semmiféle tervet a terület hasznosítására."

"Hogy épül-e itt majd valami? Hát persze, a tervek szerint itt épülne a Corvin-Szigony projekt egyik logisztikai központja. Csakhogy a válság miatt csúsznak az építkezéssel, így a parkoló is kapott még haladékot, idén még biztosan nyitva vagyunk" – ezt már a Práter utca egyik parkolójában hallom az őrtől. "Hát én elég sokfelé megfordultam életemben. Estin szereztem gépésztechnikusi végzettséget a Bánki Donátban, voltam forgácsoló, esztergályos, művezető lakatos, daruszerelő, hegesztő, kútépítő." Ez utóbbin elcsodálkozom. "86-87 körül én és a kollégáim építettük a csepeli csápos kutakat" - magyarázza a rokkantnyugdíjas férfi, miközben az őrbódé háta mögötti kis nyári konyhában paprikás lisztbe forgat pár szelet halat.

"Az újpesti vízműtelep vízműgépésze voltam, amikor 56 évesen, 100 százalékkal leszázalékoltak. Tüdőrák. Kivették a fél tüdőmet. Hát azóta is szedem a gyógyszereket, nehezet emelni, futni sem nagyon lehet. Itt napi négy, nyolc órában váltjuk egymást a többiekkel, ez azért nem megerőltető." Közben a bepanírozott haldarabokat egy rezsón forrósódó lábasba helyezi, a sercegő zsírból finom illatok szállnak felém. "Keszeg és kárász, egyik kolega fogta. A Csepelre, a ráckevei Duna-ágra járunk horgászni, a Kvassay-zsilip környékére, éves jegyünk van."

"1975 óta lakom a Práter utcában, sok az ismerős, barát a környéken. De tudom, hogy így sem életbiztosítás itt parkolóőrnek lenni, nem véletlenül van kutyás őrzés, éjszakára meg bezárt kapu. Sokféle ember megfordul itt, éjszakás dolgozók, kínai kereskedők, akik 1-2 hónapra hazamennek, aztán tovább maradnak, vásárosok, akiknek itt éjszakázik az árujuk hetekig. Nekem nem volt még balhém senkivel. Mert nem mindegy, hogy hogyan szólok az emberekhez. Óránként egy százas nem egy nagy összeg, de a hangnem, az nem mindegy."