Néma riport a kínai gettóból

A Coö Bon Con Hö kapuja

Kínai polgártársainkkal azért nem érdemes kötözködni, mert sohasem tudni, melyik tanult a Shaolinban, így az Index rögtön visszavett az arcából a Coö Bon Con Hö kapuiban. A józsefvárosi zsibvásár kínai neve egyébként is túl bizarrul hangzik ahhoz, hogy önvédelmi fegyver nélkül próbáljuk információt szerezni. Persze Wu Sheng története kellően inspiratív lehetne, ha nem tudnánk, hogy hírarchívumunkban havonta bukkan fel olyan piaci történet, amely a hányingert előbb hozza elő, mint a megoldást. Kis-Kína mindig rejt meglepetést, elég felszállni a 28-as villamosra, és legott rájövünk arra, hogy vaj'h mi motiválhatja azokat a fiatalokat, akik Kun Bélát olvasnak és Mao-idézetekkel aggatják tele a vécéajtót.

Van mit aprítani

Előtanulmányaink tisztázták, hogy a kínai árusok zömének honi kereskedelemi aktivitása nem haladja meg a többi nációét, viszont célközönségük széles alapjai miatt van mit tejbe aprítaniuk. Ez persze első pillanatra nem látszik, lévén a kínai árusok markentigfogásként előszeretettel öltözködnek azokban a ruhákban, amelyeket maguk is árulnak, és ugyanazon az órán figyelik az idő múlását, amelyekért néhány otromba általános iskolás totális támadást indít saját anyja ellen.

Ügynökök

A piac melletti büfésfiú többmilliós bankszámlákról beszél, és plasztikusan azt is elmagyarázza, hogy a Nagy Kínai Pólógyárnak ügynökei árulnak itten sorban, akik a kínai nyersanyagárak és összeszerelési költségek alacsony volta miatt hihetetlen pénzeket keresnek egy-egy pólókontingens eladása után. Érvelését alátámasztja, hogy Wu Sheng például azért pöccent be anno a Práter utcai kéróban, mert nem kapta meg a neki ígért széldzsekikészletet, ami kábé 20 millát kóstált. (Árnyalásként meg kell jegyezni, hogy Wu Shengnek dél-afrikai letelepedési engedélyt is ígértek, amit szintén nem kapott meg, és ami már valóban túlmutat a "kínai Magyarországon Afrikába készül" mondatbetét elviselhetőségén.

A kérdés

A viszonyok kuszasága és hírarchívumunk intő cikkei azonban nem mérsékelték a felettesek lelkesedését, amely szerint a következő kérdésre is választ kellett keresni a riporternek. Ideírom, milyen párbeszéd keretében.
- Jó napot.
- Jó napot.
- Mennyi ez a papucs?
- 2800.
- Hmmm. Más téma. Igaz, hogy a kínaiak elégetik a honfitársaikat itthon, a XIII. kerben, hogy a hullák papírjaival később újabb kínaiak érkezzenek hazánkba, hogy aztán őket is elégessék?

Zárkózott csapat

A kiválasztott alanyok egyik fele idegesen hadonászott, a másik viszont higgadtan nézett ki a fejéből

A kérdés konkrét formában érthető módon nem hangzott el kedd délelőtt. Ehelyett tapogatózásokba kezdtünk, de azt a kérdést, amelyik nem arról faggatózott, hogy "a fehér papucsból van-e 43-as", vagy "ennek nem akarja elengedni a negyedét" gyorsan a "nem értem" mondattal szakították ketté. Körülményeiket, gondjaikat, szokásaikat így nem tudtuk dialógusokba zsúfolni, ráadásul minden egyes mozdulat, amely a riportertől indult, és a fényképezőgépe felé irányult, megmerevedett félúton: a kiválasztott alanyok egyik fele idegesen hadonászott, a másik viszont higgadtan nézett ki a fejéből, amely ismerve Jackie Chan agresszív jeleneteinek felvezető snittjeit: megálljt parancsolt.

Nem véletlenül kínai a kínai piac

Jelzésként ideírjuk, hogy ebben a labirintusban alig van más nemzetiségű árus. Rögtönzött és a liberális minimumot nélkülöző ránézéses felmérésünk kiderítette, hogy egy arab, négy szerb és körübelül harminc magyar család árul portékákat a terepen. Viszonyításképpen: ha a sátorlabirintusban nincs háromszáz árus, akkor Wu Sheng alapvetően humanista ázsiai volt. Feltűnő azonban, hogy sok a "vegyes" bolt, ahol a kínai férfi mellett kontinentális jellegű hölgy forgolódik.

Munka akad bőven, a Rebak, Adios, Electra típusú fogyasztási cikkek iránt nagy a kereslet, ezért nem véletlen, hogy kellőszámú biztonsági őr is lelkes tagja a kőbányai úti dzsemborinak. Ottjártunkor éppen egy kínai és magyar nyelvű iratcsomót hordoztak végig pavilonról pavilonra, bár többperces sasolás után sem láttuk, hogy valaki aláírta volna az ívet. Legutóbb egyébként szintén egy papírdarab miatt tört ki az egyetemleges pánik: a klub vezetősége ugyanis felemelte a helypénzt.

Életképek

A piac választéka több mint lenyűgöző, elég csak húsz métert megtenni a sikátorban, az embernek ezernyi lehetősége akad, hogy mindenféle kacatot vásároljon karácsonyra. A terepen a ruhaneműk az uralkodóak, azon belül is a fehérnemű- és a pólószekciók. Emellett persze találni apró géppisztolyt, műmobiltelefont, horgászfelszerelést, izzókészletet, napszemüveget, illetve lábbelieket is, bár hozzá kell tenni, ezen utóbbiak beszerzése kórházi ápolónőknek ajánlott leginkább, lévén az ő munkahelyükön követelménynek számít az "otromba, de fehér" jellemvonás.

A kínai Smack-evés közben látszik a legnyugodtabbnak, meg ha a helyi kolónia által szerkesztett, kínai nyelven íródott, 260 forintért vesztegetett újságot olvassa. A pavilonokban egyébként az élet szemernyi változatos tevékenységét vonultatja fel a populáció, az alvástól kezdve a kártyázásig, és csak a biznisz szó ütemes ismétlésével lehet a fejeket erőszak nélkül egy irányba fordítani. Az előbb említett szó a leggyakoribb kommunikációs elem, amelyet rendszerint mosoly követ: tudod, öregem, miről van szó, én is tudom.

Wu Sheng jelenleg börtönben van; a széldzsekikészletről nincs információnk.

(A felettesek a cikk elolvasása után arra a következtésre jutottak, hogy ezért teljesen felesleges volt kimenni a piacra, maradt volna a riporter a szerkesztőségben, és koncentrált volna az olajügyek felgöngyölítésére.)