Kecskék néznek farkasszemet a Dunával

A népszigeti töltéseket napok óta nyaldossa a Duna, a főváros északi részén lévő földnyúlvány nagy része víz alatt van, csak egy kis területen, a vasúti töltés tövében állnak helyt a polgárőrök és egy csapat kecske. A MÁV Északi-Vízmű telepénél Soltész János és népes állatsereglete dacol az elemekkel, a helyi polgárőrség alelnökének (egyben a MÁV "Előre" horgászegyesülete gazdasági vezetőjének) birodalma gyakorlatilag az egyetlen száraz folt a Népszigeten, de a kikötő felől nyomuló víz már így is kiszorította a körülbelül ötven kecskéből álló kis nyájat.

A kecske az úr

Vendéglátónk (aki nem először szerepel lapunk hasábjain) 1976-ban került ide a vízműtelep vezetőjeként és azóta sem tudott elszakadni a fás, ligetes horgászparadicsomtól. A mostani vízállás eddig nem tapasztalt helyzet elé állította a polgárőrként is dolgozó férfit. "Sem 1965-ben, sem négy éve nem volt ilyen magas a Duna, most húsz-harminc centiméterrel magasabb a vízállás" - mondja, miközben egy kecske böködi a lábát. A négy évvel ezelőtti áradás tapasztalatai vezettek akkor arra, hogy homoktöltéssel erősítsék meg a gátakat, az így keletkezett "lavórban" húzták ki a mostani áradást a telep kecskéi - idáig. A napok óta tartó árhullám ugyanis betört a kecskék területére is.

De hogy mit keres ennyi kistermetű párosujjú patás az Újpesti városközponttól egy köpésre? "1988-ban gyomfertőzött területté nyilvánították a Népszigetet, a hatóságok először gyomirtószerekkel próbálták megtisztítani a terepet az ártéri fák közt burjánzó gyomoktól, parlagfűtől, folyondártól, vadszőlőtől, iszalagtól, liánoktól, a méreg azonban bejutott a madarak szervezetébe, és sok védett vadmadár elhullott."

"Ezután jött az az ötletem, hogy kecskéket kellene idehozni, ezek az állatok nem olyan válogatósak mint a bárányok, megeszik még a parlagfüvet is. Öt év alatt letakarították a területet, tisztán tartják az árteret, de még a vasúti töltésen sincs egy szál parlagfű sem. Kilencvenhatban még a Duna TV is kiszállt, hogy saját maguk győződjenek meg róla: a kecske tényleg megeszi a parlagfüvet." A kecskeprogram végül olyan sikeresnek bizonyult, hogy Herceghalmon megalakult a Magyar Kecsketartók Országos Szövetsége, hogy az addig az állattenyésztésben mellőzött háziállatból haszonállat legyen.

Állatkert

Soltész János körbevezet a ház körül, szinte egyenként bemutatja állatait, a keresztnevükön szólított ötven kecskén kívül macskák és kutyák (vagy tízen), különféle (gyöngy-, japán, afrikai) tyúkok és kacsák, és egy állítólag roppant beszédes papagáj él a telken szemmel láthatólag teljes harmóniában. A kacsák közül néhány az uszadékos vízben úszkál, ami a tyúkudvar széléig bejött. A többi állat a ház melletti kis udvarba zsúfolódva csinálja a szokásos állatos csinálnivalókat: a tyúkok kapirgálnak, egy nagy komondor (Bobby) megfontoltan jön-megy, pár, vékony hangon mekegő kecskegida anyja tőgyét döföli egy kis tejért.

"A kecsketej sokkal egészségesebb a tehéntejnél, aminek kétharmadát nem tudja megemészteni az ember. A gyakorlatilag semmilyen betegségre nem fogékony kecske immunrendszere minden elfogyasztott növényi méreganyagra rengeteg ellenanyagot termel, amiből tejébe is jut bőven. Ha meg gyógynövényt rágcsál, akkor annak jótékony hatóanyagait építi be a kecskesajt alapanyagába" - magyarázza Soltész János, aki szerint az egyetemeken ezeket az ember számára is hasznos tulajdonságokat kellene kutatni, nem a gyógyszerlobbi alá adni a lovat. "A kecske sosem tébécés" - nyomatékosítja mondókáját Soltész, aki az elmúlt csaknem húsz évben 2017 kecskét segített a világra kis telepén. Ezek az ország különféle részein találtak gazdára, János még sosem vágott le egyetlen állatot sem a húsáért.

A házi állatkert egyébként rengeteg embert vonz, "hetente kétszáz ember fordul meg a kapuk előtt, köztük óvodáscsoportok, fogyatékos gyerekek, akiknek nagy örömöt okoz az állatok közelsége". Az árvíz miatt azonban kevesebb az öröm, sok rossz szándékú ember is megfordul itt, csónakokon jönnek, és visznek minden mozdíthatót az elhagyott nyaralókból, csónakházakból. "Ezek a hiénák az éjjel csak elvitték az antennámat, korábban is próbálkoztak, de most elég magas volt a víz, és elérték a tetőt. Pár napja meg rátörtek az egyik lakóra, aki nem hagyta el a házát, a meglepett tolvajokat itt kergette vascsővel egy szál gatyában".

Magyar vagyok, katasztrófaturista

Az errefelé megfordulókat a polgárőrök és pár rendőr próbálja szemmel tartani, Soltész János a katasztrófaturistákra is haragszik, akik sokszor csak a munkát akadályozzák. Szerinte gyakran rosszindulattal nézik az erőfeszítéseket, szurkolnak azért, hogy a gát átszakadjon, hogy legyen még nagyobb látványosság. Épp jön két fiatalember, de őket már messziről megismeri. "Főiskolások, itt laknak az egyik csónakházban".

A srácok megmutatják a negyedóra járásra lévő parti házat: a földszintet teljesen elöntötte a Duna, ők az emeleti szobákban laknak, ablakukból a mocskos hordalékot összehordó vízre látni. Mint mondják, meglehetőpsen félelmetes volt, amikor jött a víz: "sötét volt, szinte teljesen elvesztettük a térérzékelésünket, csak a víz hangja vett körül, ahol egy pillanattal azelőtt még száraz lábbal álltunk, ott egyszercsak bokáig ért a víz" - meséli egyikük, akit azonban szemmel láthatóan nem viselt meg a katasztrófahelyzet. Tulajdonképp csak az áram hiánya fáj neki, elektromosság híján többek között internet sincs. A gondot épp akkor orvosolták, a ház tulajdonosa egy benzines aggregátort szerzett be nekik.

A félsziget nagy része víz alatt áll, van olyan ház, aminek csak a teteje látszik ki a vízből, a ligetek fáinak derekát uszadékos víz mossa. Sok helyen a tetőkre halmozták fel a bútorokat, jó pár erkélyen házőrző kutya ugatja meg az arra járót. Soltész János birodalmát elhagyva elered az eső. Remélhetőleg nem rosszabbodik a helyzet, és helyt állnak: ő meg a kecskék.