Pandora, Gabriella
7 °C
14 °C

Haldokló piacba tesz 3000 milliárdot a kormány

IV0C0211
2017.04.27. 10:29
Hosszas szenvedés és brutális veszteségek után becsődölt a világ egyik legfontosabb atomipari cége, a Westinghouse, és kis híján magával rántotta a Toshibát is. Az amerikai cég összeomlása hatalmas pofon a súlyos gazdasági gondokkal küzdő atomenergia-iparnak, és ezzel még messze nem ért véget a szektor vergődése: a francia Arevát 10 milliárd euróért kell megmentenie a francia államnak, a paksi bővítést vezénylő Roszatom jövője pedig az orosz állam politikai-pénzügyi támogatásától és harmadik világbeli diktátorok szeszélyétől függ. Ami mind azt jelzi, hogy 2017-ben szinte lehetetlen gazdaságosan atomerőművet építeni.

Március elején az Európai Bizottság nagy nehezen rábólintott a minden idők legnagyobb összegű magyarországi beruházásának ígérkező paksi atomerőmű-bővítésre, ami sok minden más mellett azt is jelenti, hogy Magyarország most már nyugodtan elkölthet alsó hangon 3000-3600 milliárd forintot két új atomreaktorra.

Ennél jóval kisebb publicitást kapott itthon az a nem sokkal későbbi hír, hogy csődvédelmet kért az amerikai Westinghouse atomenergetikai cég, amely egyébként az atomiparban szintén nyakig benne lévő japán Toshiba tulajdona. És hát első látásra tényleg nem sok köze van ennek Pakshoz, hiszen azt eleve az oroszok építik, meg amúgy is kit érdekelnek ezek a távoli országokban zajló céges majrék.

Valójában azonban a Westinghouse csődvédelme és a Toshiba kálváriája nagyon sokat elmond az atomenergia-ipar helyzetéről, és Paks jövőjét illetően is tanulságos. 

Ugyanis nagyvonalakban arról van szó,
hogy az egész atomenergiai ipar döglődik, mivel teljesen egyértelmű, hogy egyáltalán nem gazdaságos atomerőművet építeni.

Ezt pedig messze nem csak a Westinghouse példája jelzi, manapság Finnországtól kezdve Nagy-Britannián át Kínáig elég nehéz olyan atomerőmű-beruházást találni, amely ne ment volna csúnyán félre a költségek és a határidők terén. Az ok pedig elég prózai: minél biztonságosabb egy reaktor, annál drágább. Manapság pedig mindenki minél biztonságosabbat akar, legalábbis a világ nyugati felén; így azonban a végén sem a beruházóknak, se a megrendelőknek nem éri meg az egész hajcihő. 

Mindez pedig jelzés Paksra nézve is: ha a világ legnagyobb és legfejlettebb technológiájú atomcégei a csőd ellen küzdenek, akkor vajon mi lesz hosszabb távon a technológiailag és minden egyéb tekintetben szinte teljesen a külvilágra (azon belül is az oroszokra) utalt magyarországi atomiparral?

Titánok bukása

A Westinghouse bukása nagy és jelképes pofon az egész szektornak, hiszen a cég mindig is az atomreaktor-építés éllovasai és piacvezetői közé tartozott. A Westinghouse gyártotta le 60 éve a világ első nyomottvizes atomreaktorát, de ennél is beszédesebb adat, hogy

a világ jelenleg működő 450 blokkjának felében jelen van a Westinghouse technológiája.

Néhány évvel ezelőttig a cég jövője még fényesnek tűnt, legalábbis ha megfelelő távolságból nézte az ember. A legújabb fejlesztésük, az AP1000-es reaktor ugyanis állításuk szerint ezer százalékos passzív biztonságot nyújt (tehát a kialakításából fakadóan nem történhet benne vagy általa atomkatasztrófa), emellett pedig olcsóbb és gyorsabban felépíthető, mint az eddig piacon lévő modellek. Nemrég még arról szólt a fáma, hogy az AP1000 és a Westinghouse “nukleáris reneszánszt fog elindítani”, és pont ezért is vette meg a Toshiba az amerikaiak atomüzletágát 2006-ban, amikor valóban egyre több megrendelés kezdett bejönni az új reaktorokra. (A Westinghouse egyébként a paksi bővítésért is erősen lobbizott, ahogy tette azt nagyjából mindenki, aki csak fél lábbal benne van az atombizniszben.)

Végül persze a reneszánsz elmaradt, és ennek csak az egyik oka, hogy Fukusima óta mindenki rettenetesen berezelt az atomenergiától. A problémák ugyanis jóval korábban kezdődtek. Bár az AP1000-es terveit 2005-ben hagyták jóvá az amerikai hatóságok, a mai napig egy sem készült el az állítólag könnyen összerakható reaktortípusból, miután mindenhol felmerült valami előre nem látott tervezési probléma. Ami miatt a költségek is jelentősen megugrottak, az egyesült államokbeli Vogtle Erőműben például 1,8 milliárd dollárral, az eredetileg tervezett büdzsé 29 százalékával szaladtak meg. Az első AP1000-es várhatóan négyéves késéssel, az idei év vége felé indulhat majd el Kínában, és állítólag ezt a cég csődvédelme sem érinti majd.

Máshol sem jobb

Amíg a problémás új reaktorral szívott, a cég 6 milliárd dolláros mínuszt hozott össze – annyit, hogy majdnem bedöntötte anyacégét, a Toshibát is. Amely egyébként az utóbbi évtizedben a Westinghouse elhibázott megvétele mellett saját atombizniszét is eléggé gajra vágta. Most pedig már nagyjából ott tart a japán vállalat, hogy kénytelen lesz egy csomó, amúgy jól működő iparágát kiárusítani azért, hogy az atombizniszt ért veszteségek után kicsit gatyába rázza magát. Miközben az atomipari jelenlétét kénytelen lesz erősen átstrukturálni.

De nem csak a Toshibát húzza az ág, Franciaországban az Areva atomipari cég szintén elég rossz passzban van, olyannyira, hogy becslések szerint hamarosan

10 milliárd euró állami pénzből kell majd megmenteni.

És ahogy egy rendes dirigista gazdaságban annak lennie kell, ezt a várakozások szerint szépen ki is fogja pengetni a francia állam, függetlenül attól, hogy ki nyeri a közelgő elnökválasztást. Az állami atommentés egyébként már csak azért is elkerülhetetlen, mert a franciák áramigényének 80 százalékát a nukleáris energia szolgáltatja, döntően hazai gyártású reaktorokban. Így nyilván nem lenne reális bedőlni hagyni a reaktorok gyártóját és karbantartóját.

Az Areva elsősorban elbaltázott projektjei kapcsán szokott bekerülni a hírekbe:

  1. Finnországban 10 éves késésben vannak a saját harmadik (illetve hát hivatalosan III+) generációs reaktorukkal, ami nagyjából az AP1000 francia megfelelője, mind technológiai színvonalát, mind a költségek és határidők elszaladását tekintve.
  2. Nagy-Britanniában irtó drágán építhetnek meg egy erőművet, amibe már a kínaiaknak kellett beszállniuk finanszírozóként, olyannyira nem megy a projekt.
  3. De ezek mellett hazai pályán, Flamanville-ben is sikerült összehozniuk egy hatéves késést és 7,2 milliárd eurós költségkeret-túllépést.

Túl biztonságos, túl kevés

Az elsősorban a nyugati cégeket érintő atomipari összeomlás mögött általában két fő okot szoktak emlegetni. Az egyik, hogy manapság az erőműveknek egyszerűen túl biztonságosaknak kell lenniük ahhoz, hogy rentábilis költségekkel ki lehessen hozni őket.

E tekintetben pedig kicsit 22-es csapdájában van az atomipar:

  • a biztonsági elvárások miatt mindent sokszorosan túl kell biztosítani,
  • ami nagyon megnöveli a beruházási és üzemeltetési költségeket.
  • Emiatt viszont az erőművek nehezen tudják kitermelni a tulajdonos anyagi befektetését,
  • ami gyakran ahhoz vezet, hogy a tulajdonos költségcsökkentésbe kezd,
  • ennek pedig gyakran a karbantartás, és emiatt a biztonság látja kárát.

Nagyjából ez az ördögi kör vezetett a fukusimai tragédiához is, már persze a földrengés és a cunami mellett. Az eddigi jelentések szerint ugyanis ha minden vonatkozó biztonsági és karbantartási szabályt száz százalékig betartottak volna, akkor vélhetően a brutális természeti katasztrófának is ellenállt volna az erőmű. Az anyagi gondokkal küzdő üzemeltető, a tokiói áramszolgáltató viszont igyekezett Fukusimában és más létesítményeiben is spórolni, aminek az lett a vége, hogy amikor tényleg szükség lett volna a százszoros túlbiztosításra, ez már rég nem volt meg.

Fukusima után mindenesetre hirtelen újra mindenki ráállt a biztonságra, ami aztán kis híján csődbe vitte a fukusimai erőmű üzemeltetőjét. Hosszabb távon pedig a katasztrófa miatt kialakult energiapiaci átrendeződés több nagy atomipari vállalatot is két vállra fektetett, és így körbe is értünk.

De ez a csapdahelyzet nem Fukusimával kezdődött, hanem még az 1980-as években, amikor a Three Mile Island-i és a csernobili atombalesetek után hirtelen megtorpant az atomkorszak, és rövid idő alatt bezuhant az új erőműépítések száma. Emiatt a szektor forrásai elapadtak, amivel egyrészt beszűkültek az innovációs kapacitások, másrészt lehetetlenné vált a méretgazdaságosságból fakadó költségoptimalizálás. Ami magyarul azt jelenti, hogy egy adott terméket, még atomerőművet is olcsóbban és könnyebben lehet létrehozni, ha sokat gyárt belőle egy cég, mintha keveset. 

Kissé ironikus módon egyébként pont emiatt kezdte el annak idején a Westinghouse és az Areva kifejleszteni azokat a reaktorokat, amikkel most szívnak: az volt a terv, hogy majd az olcsóbb és könnyebben előállítható új generációs fejlesztések megmentik az ipart. Ehelyett viszont a vége az lett, hogy a megrendelések így sem nagyon jöttek, az atomipar pedig erjedni kezdett.

Amikor pedig az előző évtized közepén úgy nézett ki, hogy tényleg lesz valamiféle atomreneszánsz, akkor már nem voltak felkészülve a hirtelen keresletnövekedésre, és szimplán túlvállalták magukat. A megváltónak tartott új reaktorokról pedig hamar kiderült, hogy messze nem kiforrottak még, és rengeteg baj van velük. Emiatt most szépen sorban dőlnek össze a cégek a szektorban.

Van olcsóbb

Ezeken kívül viszont volt egy mindennél fontosabb külső oka az atomipari cégek hanyatlásának: hogy miközben a termelési költségek a fentiek miatt nagyot nőttek, az áramárak stagnáltak. Ez három dolognak köszönhető:

  • az olcsó földgáz hatalmas szeletet szakított a piacból,
  • a megújuló energiaforrások költsége egyre csökken,
  • az áramigény pedig nem nagyon nő, mivel az utóbbi időben főleg a fejlett világban inkább az energiahatékonyságon van a hangsúly.

Ezek a folyamatok pedig nem úgy tűnik, hogy egyhamar megfordulnak, sőt: a Bloomberg számításai szerint például az amerikai atomreaktorok több mint fele 2019-ig bezárólag szinte biztosan veszteséges lesz. Emiatt manapság az atomipart egyre kevésbé a piaci viszonyok mozgatják, hanem kismillió egyéb megfontolás.

Itt szokták felhozni például az energiafüggetlenséget is, bár ez atomtéren igazából csak annak a néhány országnak az esetében működik, amelyik valóban saját atomiparral rendelkezik, ellenkező esetben a technológiai kiszolgáltatottság, na meg a külső fűtőanyagigény megmarad. 

Ennél fontosabb a második érv, miszerint csak atommal állítható meg a klímaváltozás, és csak atommal biztosítható a folyamatos és tiszta energiaellátás. A megújulók még messze nem képesek ellátni nagy, fejlett gazdaságokat, ezt jól mutatja a német példa is. Ezzel szemben az atom valódi alternatívája manapság még elsősorban a szén vagy jobb esetben a földgáz, és az előbbi irtózatosan szennyezi a környezetet.

Persze ezzel nem mindenki ért egyet, az atomenergia legnagyobb ellenzői pont a zöldek szoktak lenni. Az atomszakmabeliek szerint viszont a zöldek által kínált alternatíva teljességgel irreális, mert a világ legtöbb államában messze nem adottak a feltételek egy teljesen megújuló energiarendszerhez.  

Keleti szelek

Hiába azonban a szakmai viták és a piaci gondok, a világ egy jelentős részén a politika mégsem engedi bedőlni az atomot. Pont ellenkezőleg: Kínában és Indiában például pont most indul az atomláz, hogy kevésbé szennyező és megbízhatóbb energiaforrással váltsák ki régi szénerőműveiket. Ahogy természetesen az oroszok sem tervezik otthagyni a szektort, és mostanában a koreaiak is elég erősen nyomulnak.

Persze az atom állami támogatása nyugaton is elég gyakori, sőt annak idején a nagyon erős állami dotáció nélkül ki sem tudott volna alakulni a szektor (a Westinghouse is rengeteg állami segítséget kapott, az Areváról nem is beszélve, aminek 87 százaléka a francia állam kezében van). De általában véve is igaz, hogy az energiaipar sosem volt egy száz százalékban piaci alapon működő szektor, bár azért az utóbbi időben a fenti gazdasági és biztonsági okokból nyugaton erősen gyengült a politikai elkötelezettség. Nem úgy a kínai-indiai tengelyen, ahol a nagy áramigény és a rendelkezésre álló infrastruktúra elmaradottsága miatt gyors és radikális lépésekre van szükség.

A fejlődő világ atomboomján pedig elsősorban nem a nyugati cégek kaszálnak nagyot – ha így lenne, nem a csőd szélén tántorognának. A paksi bővítést vezénylő Roszatomnak például 34 reaktorra van megrendelése vagy szándéknyilatkozata 133 milliárd dollár értékben Törökországban, Egyiptomban, Jordániában, Bangladesben, Indiában, Kínában és hasonló országokban. Ebbe a klubba lépett be Magyarország és Finnország mint az orosz iparban bízó európai országok.

Árral szemben

A Roszatom egyrészt azért tud sikeres lenni, mert jóval közvetlenebb politikai támogatást kap, mint versenytársai, emiatt jobb finanszírozási csomagokat tud ajánlani, míg a megtérülés jóval kevésbé fontos szempont. A politikai hátszél persze nem véletlen és nem kizárólag gazdasági jellegű, hiszen a Roszatom mint energiapiaci szereplő egyben az orosz külpolitika fontos eszköze is. Ha pedig Vlagyimir Putyin külpolitikai stratégiáját kell megtámogatni, akkor nem számítanak piaci szempontok. 

Másrészt, bár a magyar szakma például váltig állítja, hogy a Roszatom technológiája szuperbiztonságos és rendkívül korszerű, azért mégis jogosan merül fel a kérdés, hogy az oroszok hogyan tudnak jobbat nyújtani olcsóbban a nyugati cégeknél. Az általános vád pedig az szokott lenni, hogy valójában kevésbé biztonságosat és rosszabbat adnak.

Emellett azért a Roszatom sem teljesen immúnis a piaci bajokra és az orosz gazdaság általánosan rossz állapotára. Tavaly például pénzügyi gondokra hivatkozva szóba került török projektjük felének értékesítése is, máshol pedig általában az a probléma, hogy hiába jönnek be a papíron nagy megrendelések, a beruházások nem haladnak. Sok esetben a Roszatom eleve semmit nem jelentő sajtcédula-szándéknyilatkozatokat lobogtat megrendelésként. Legutóbb tavaly év végén Vietnam mondta vissza első atomerőművét, amelyet az oroszok egy japán konzorciummal együtt építettek volna.

Gazdasági szempontból tehát a Roszatom kilátásai sem kifejezetten jók, hiszen elég erősen függnek az orosz kormány finanszírozási képességétől, illetve a nem kifejezetten megbízhatóságukról híres harmadik világbeli megrendelőktől. Miközben egy olyan piacon működnek, ami sosem állt olyan rosszul világszinten, mint most, és belátható időn belül csak jelentős állami szponzoráció mellett lesz képes fennmaradni. A technológiai fejlődés és a gyártási költségek csökkentése pedig középtávon nem reális – hacsak nem a piacra most nagy erőkkel betörő, a kezdeti veszteségeket jól tűrő kínaiak részéről, ők viszont pont a Roszatom bevételeit fogják megcsapolni a fejlődő világban, ha bejön nekik az üzlet. 

Ami egyben azt is jelenti, hogy

a magyar kormány pályáztatás és a társadalom véleményének kikérése nélkül fog emberi ésszel nehezen felfogható összegeket beleönteni egy gazdaságilag hanyatló iparágba,

miközben nekünk a kínaiakkal és az indiaiakkal szemben egyáltalán nem olyan égető ez az egész. 

Persze a Westinghouse csődje egyáltalán nem jelenti azt, hogy az atomenergiának vége, és nyugaton is nagyon sokan lobbiznak azért, hogy megmentsék a szektort. Azt viszont még a támogatók is elismerik, hogy bár 2017-ben az atomenergia mellett még mindig sok érvet fel lehet hozni, az egész biztos, hogy gazdaságilag hatalmas bukó a dolog.

Borítókép: Nagy Attila Károly