Friderika
10 °C
17 °C

Akkor sem lesznek itt nyugati bérek, ha nyer a Jobbik

wp 20170806 08 30 18 pro
2017.09.14. 07:24
Azonos munkáért egyenlő bért! A Jobbik európai béruniós kampánya népszerű és az utca embere számára valóban nehezen érthető dolgot feszeget: milyen igazságtalanság már, hogy Nyugat-Európában ugyanazért a munkáért három-négyszer annyit kapnak az emberek. A párt azt ígéri, hogy ezen néhány huszárvágással változtatni is tud, azonban a valóság valamivel összetettebb. Megnéztük, mi a helyzet a Jobbik állításaival és ígéreteivel közgazdasági szemmel.

Miközben a Fidesz látszólag Soros Györgyre akarja felhúzni a 2018-as kampányt (is), a Jobbik (illetve a Jobbiktól teljesen független valakik, akik pont a Jobbik kampányszlogenjeit tolják) zsidó öregemberek kipécézése helyett a néhai SZDSZ színvilágát idéző, européernek tűnő óriásplakátokkal borította be az országot.

Ugyanakkor a Jobbik “Európával az európai bérekért” szlogennel futó béruniós kampányának üzenete majdnem ugyanolyan távol áll a valóságtól, mint a Fidesz sorosos összeesküvés-elméletei. 

A Jobbik aláírásokat gyűjt, hogy az unióval létrehozassák, amit ők európai béruniónak neveznek, azaz hogy keleten és nyugaton legyenek ugyanakkorák a bérek, és a fiatalok ne menjenek el a magasabb bérek miatt keletről nyugatra. 

Azt nyilván senki sem tagadja, hogy a keleti és nyugati bérek között jelentős különbségek vannak, ahogy azt sem, hogy a fiatalok kivándorlása probléma. A kérdés valójában az, hogy ez miért van így, és hogyan lehet változtatni rajta. A Jobbik szlogenjei által sugalltakkal ellentétben a probléma jóval összetettebb, és az EU-nak jóval kevesebb ráhatása van a megoldásra, mint azt gondolnánk.

Az alábbiakban végigvesszük a jobbikos kezdeményezés főbb állításait, illetve azok viszonyát a közgazdaságtan fősodorbeli értelmezései által leírt valósághoz.

Azonos munkáért nem azonos bér járna?

A fő probléma a Jobbik felvetésével, hogy

amit azonos munkának mondanak, az valójában messze nem azonos.

Persze, a Lidl-pénztáros nagyjából ugyanazt csinálja itthon, mint Németországban, mégis negyedannyit keres; ahogy mondjuk az Audi vagy a Siemens magyarországi mérnökei sem feltétlenül bénábbak, mint a németek, de fizetésük jellemzően nekik is elmarad a nyugati színvonaltól, még ha nem is annyira látványosan, mint a pénztárosé. 

Ám a bérkülönbségek forrása nem az egyének szintjén keresendő. A Lidl-pénztáros nem azért keres kevesebbet, mert rosszabb munkát végez, mint a német kollégája, vagy mert esetleg a Lidl direkt kizsákmányolja és megalázza a magyar munkaerőt, csak mert magyar. Hanem azért, mert Magyarországon jóval kevesebb az Audi- és Siemens-mérnök, mint Németországban, és az Audi meg a Siemens profitja sem hozzánk csordogál, hanem német zsebekbe. A gazdaság teljesítménye és ebből fakadóan az adott ország életszínvonala ugyanis jellemzően nem a Lidl-pénztárosok teljesítményétől függ, hanem a nagy és tőkeerős cégekétől, illetve a magasan képzett és nemzetközi szinten versenyképes munkát végző dolgozókétól.

Ha egy ország erős, magas hozzáadott-értékű exportszektorral bír, akkor több pénz fog befolyni hozzá, a több pénzből pedig, ahogy az M1 elemzéséből is tudhatjuk, többet lehet költeni. Ahol viszont többet költenek, ott az árak és a bérek is emelkedni fognak. Hiszen ha Günther nevű Audi-mérnökünk 3 helyett 5 euróért is megveszi a szalámit, akkor a Lidl hülye lenne nem 5-ért adni. Ahogy a fodrász is inkább 20 helyett 30 euróért fogja vágni a jól kereső Günther haját, mert Günther meg tudja fizetni. Így a fodrász is jól fog keresni, a Lidl-pénztáros pedig el fog gondolkodni rajta, hogy inkább letesz egy OKJ-s tanfolyamot, és elmegy fodrásznak, mert az jobban fizet. Emiatt viszont a Lidl inkább fizet többet a pénztárosnak, mert nem akar munkaerő nélkül maradni. A Lidl pedig megteheti, hiszen Günther sok drága szalámit vásárol, mert van pénze, hiszen a kínaiak ezerrel vásárolják az Audit. 

 

Magyarországon viszont relatíve kevés a nemzetközileg versenyképes cég és a magasan képzett munkavállaló (Günther). Tehát

mint nemzet, azért mégis csak rosszabbul dolgozunk, mint a németek vagy az osztrákok.

Ezt egy relatíve egyszerű mutatóval, a termelékenységgel szokták leirni a közgazdászok. A termelékenység azt jelzi, hogy egy adott ország, illetve egy adott ország egy átlagos polgára mennyi gazdasági értéket képes előállítani. Ebben Magyarország elég rosszul áll európai viszonylatban. Ami már csak azért is szomorú, mert az adatokból az is egyértelműen kiderül, hogy a termelékenység (gazdasági fejlettség) és a bérszínvonal között nagyon erős összefüggés van.

A témáról korábban részletesen is írtunk, illetve egy videón is bemutattuk röviden, hogy mi a lényeg. A magyar termelékenység alacsony, mégpedig azért, mert Magyarországon nem elég képzett a munkaerő; nem elég hatékonyak a hazai cégek; nincs elég tőke a hatékonyságnövelő fejlesztésekre (illetve ami van, azt nem arra költik, ld. EU-támogatások); és az állam jellemzően nem túl hatékony, amikor arról van szó, hogy ezeken a dolgokon segítsen (ld. EU-támogatások). 

 

Az sem segít, hogy vannak Magyarországon versenyképes multik. A külföldre termelő gyárak, a multis beszállítói hálózatok, illetve az itteni kisebb innovációs és mérnöki szekciók vagy nemzetközi szolgáltatóközpontok sem dobnak olyan sokat a gazdaság egészének teljesítményén: ezek inkább versenyképes szigetek egy amúgy nem nagyon versenyképes gazdaságban, önmagukban pedig nem tudják felhúzni az egész országot. Ahogy Palócz Éva korábbi tanulmányából (pdf) kiderül, a magyar gazdaság duális szerkezetű: hatalmas a külföldi és a hazai cégek közti termelékenységi szakadék, viszont a külföldiek termelékenysége nem segiti a magyarokat, nem sok ragad a versenyképességből a hazai cégekre.

“Az árszínvonal kiegyenlítetté vált Európában”

Széles körben elterjedt tévhit Magyarországon, hogy az árak nyugat-európaiak, miközben a bérek messze elmaradnak a nyugatitól, és természetesen a Jobbik sem mulasztja el ezen húr megpendítését. Az persze általában véve igaz, hogy a nyugati bérekből Nyugaton sokkal jobban ki lehet jönni, mint az itthoni bérekből itthon. Az viszont

egyáltalán nem igaz, hogy az árak azonosak lennének. 

Ez már csak a bérkülönbségből is fakad: hogyan kereshet egy osztrák fodrász háromszor annyit, mint a magyar? Hát hogy háromszor annyiba kerül nála egy hajvágás. Az árkülönbség leginkább a szolgáltatási szektorban jelentkezik, és mondjuk a boltban a felvágott annyira sokkal tényleg nem drágább. Viszont ha a háztartások átlagos fogyasztási tételeinek egészét nézzük, akkor nagyon is jelentősek az árkülönbségek kelet és nyugat között.

Az EU adatai szerint Magyarországon például az uniós átlag 60 százalékán áll az árszínvonal, már ami a háztartások (más szóval az emberek) kiadásait illeti. Németország például egy hajszálnyival az EU-átlag fölött van, Dánia vagy Svédország irtó drága, Bulgária és Lengyelország még nálunk is olcsóbb.

Bár a politikusok és az utca embere vélhetően a végtelenségig fog még panaszkodni arra, hogy nyugati árakat kell megfizetnie a keleti bérből, ez egész egyszerűen nem igaz. 

“A fizetések és az életszínvonal különbségei nem javultak”

Egy további közkeletű tévedést is felvázolt a Jobbik a béruniós nyilatkozatban. Eszerint hiába csatlakoztunk az EU-hoz, semmi nem lett jobb. 

Persze a 2004-es (vagy akár az 1990-es) hurráoptimizmushoz képest sokkal borúsabb a kép, hiszen hiába telt el 13 év a csatlakozás óta, Nyugat-Európa még mindig rendkívül messze van gazdaságilag; a felzárkózás üteme pedig elmarad attól, amire a társadalom számított. Másfelől azonban egész egyszerűen nem igaz, hogy nem közeledik a Kelet a Nyugathoz, legfeljebb csak nem olyan látványosan, mint egyesek várták. 

A csatlakozás óta Szlovénia kivételével minden keleti tagállam közelebb került az uniós fejlettségi átlaghoz, mint a csatlakozáskor volt, még Magyarország is. Persze az is igaz, hogy hazánknak sikerült (az amúgy jóval gazdagabb szlovének után) a legbénábban kihasználnia az uniós lehetőségeket, ugyanis nekünk sikerült a legkisebb mértékben javitanunk relativ pozíciónkat Nyugat-Európához képest 2004 óta. 

Mindez egy európai polgári kezdeményezéssel megváltoztatható?

A Jobbik azt sugallja, hogy egy béruniós európai polgári kezdeményezés, illetve a párt hatalomra juttatása révén olyan intézkedéseket lehetne hozni, amelyek kiegyenlítenék az unió két vége közti bérszínvonalbeli különbséget. Szavazz a Jobbikra, és keress annyit, mint Günther Ausztriában – valami ilyesmi az üzenet. (Hacsak nem arra gondolnak, hogy Günther keressen kevesebbet, mert úgy egyszerűbb lenne a béregyenlőség elérése.)

Ezzel jogi és közgazdasági szempontból is számos probléma van. Egyrészt hiába próbálja a magyar kormány és a Fidesz mindenható zsarnokként beállítani, az Európai Uniónak relatíve mérsékelt a beleszólása az egyes nemzeti gazdaságok működésébe, azaz egész egyszerűen az uniónak nincs jogköre ilyesmire. Ezt amúgy a Jobbik is kvázi elismerte, hiszen kezdeményezésük hivatalos szövegében szó sincs bérunióról, csak arról, hogy az EU “hozzon olyan jogi aktusokat, amelyek bizonyítják a szándékát arra, hogy felszámolja a tagállamok közötti bérkülönbségeket”. Az egykor vérmesen EU-ellenes

Jobbiknak tehát sikerült egy teljesen Brüsszel-konform, teljesen semmitmondó kérdést kiötölnie,

amelyből egyáltalán nem következik annak végrehajtása, amit ígérnek. 

A másik probléma, hogy a történelem során nem sokszor sült el jól, amikor a kormányok megpróbálták a saját kényük-kedvük és politikai érdekeik szerint befolyásolni a béreket és árakat. Magyarországon is futott egy ilyen hosszú távú kísérlet 1948 és 1990 között, amikor az állam mondta meg, hogy mekkora legyen a fizetés és mi mennyibe kerüljön. Ez a kísérlet pedig önmagában a legfőbb oka annak, hogy ilyen jelentős lemaradásban vagyunk a nyugati bérekhez képest.

De hasonló sikereket hozott a legutóbbi hasonló kísérlet is Venezuelában. Ha az állam azt mondaná, hogy mostantól mindenki fizessen sokkal többet a dolgozóknak, abból egyrészt jelentős áremelkedés lenne, másrészt vélhetően egy csomó cég fogná magát, és lehúzná a rolót vagy elhúzna az országból. A legjobban pedig pont a nem valami termelékeny és versenyképes magyar kis- és középvállalkozások szívnák meg a dolgot.

A kivándorlás megtöri Kelet-Európát?

A Jobbik kampánya szerint a bérek kiegyenlitésére azért van szükség, mert a magasabb nyugati bérek által hajtott kelet-európai kivándorlás “egyszerre demográfiai veszteség, óriási társadalombiztosítási kockázat, növekvő munkaerőhiány, kezelhetetlen költségvetési bevételkiesés, az oktatásba és a humánerőforrásba befektetett közpénzek elveszítése, végül pedig egy társadalmi dráma, ahol családok szakadnak szét”. 

Ezzel nehéz lenne vitatkozni, bár az is igaz, hogy a folyamat végkimenetele még nem látszik.

  • A pesszimista forgatókönyv, hogy az az alsó hangon félmillió magyar, aki külföldön dolgozik, soha nem fog hazajönni, Magyarországról elfogynak a fiatalok, az ország elnéptelenedik, elöregedik, képtelen lesz fizetni a nyugdijakat, csődbe megy, stb. Ez egyébként akár a kivándorlás nélkül is megtörténhetne, pusztán demográfiai okokból, de a kivándorlás valóban gyorsitja a folyamatot
  • A másik véglet, amit a kormány szeret hangoztatni, hogy hát ezek az átmenetileg külföldön dolgozó emberek majd visszajönnek, hozzák a pénzüket, itt vállalkozásokat inditanak, a külföldön megszerzett tudást, tőkét és tapasztalatot hazánkban hasznositják, és a végén minden jó lesz. 

Mivel a tömeges kivándorlás valójában néhány éve kezdődött csak, nehéz megmondani, hogy melyik forgatókönyv reálisabb, illetve hogy az esetleges középút melyik verzióhoz lesz közelebb. Ironikus módon viszont

pont ez az elvándorlás a legfőbb oka annak, hogy manapság valóban meglódult a bérnövekedés

Magyarországon, még ha termelékenységnövekedés nincs is mögötte. (Ami egyébként elég nagy baj, mert emiatt aztán nemhogy javul, még romlik is a versenyképességünk, miközben az árszínvonal növekszik.) Emellett pedig az is látszik, hogy a külföldön dolgozó magyarok hazautalásai egyre fontosabb pénzforrását adják a magyar gazdaságnak.

 

A Jobbik által megénekelt armageddon tehát egyelőre még odébb van, de amúgy nagyon is reális, hogy ebbe az irányba induljanak a dolgok. Kérdés persze, hogy ezen a béruniós polgári kezdeményezés mennyiben képes segíteni - vélhetően önmagában nem sokat. Ahogy az a jobbikos érv is elég érdekes, miszerint a nyugati tagállamok nem foglalkoznak a keleti kivándorlással, mivel az számukra “olcsó munkaerőimport”. Ha esetleg lemaradt volna róla a Jobbik, a brit uniós kilépésnek az egyik fő oka pont ez az olcsó munkaerőimport volt. 

Versenyképes vállalkozások

Ettől függetlenül azért a bérszínvonal befolyásolása nem lehetetlen és nem is feltétlenül ördögtől való, csak hát messze nem arról van szó, hogy egy tollvonással majd megmondja az EU vagy a kormány, hogy mostantól Nyugat-Európa legyen, és az is lesz. 

Valójában ezt a Jobbik is elismeri, amikor azt írja a béruniós nyilatkozatban, hogy

a bérek kiegyenlítése csak a gazdasági teljesítmény kiegyenlítődése révén érhető el, olyan versenyképes, kelet-közép-európai vállalkozások segítségével, amelyek képesek ezeket a béreket kitermelni és biztosítani.

A kérdés csak az, hogy ennek kapcsán mégis mit vár a Jobbik az attól az EU-tól, amely számolatlanul önti a pénzt a magyar gazdaságba, hogy azt aztán a saját nemzeti kormányunk teljesen értelmetlen dolgokra pazarolja (más megközelités szerint lopja) el.

Ez alapján a béruniós polgári kezdeményezés szervezői azért valamit mégis kapisgálnak a közgazdaságtan alapvetéseiből, azonban pont ezért

ez az egész hajcihő egy méretes blöff.

Hiszen olyat kérnek az uniótól, ami más néven ugyan (konvergencia), de mindig is alapvető cél volt.

Lenne mit tenni, csak nem az EU-nak

Ettől persze még lehetne tenni többet az ügy érdekében. Arról ugyanis szó sincs, hogy a (nyugati) multik nem szeretik kizsákmányolni a keleti munkaerőt, vagy hogy a Mercedes és az Audi nem azért jön ide dolgoztatni, mert olcsóbbak a magyarok. Egyrészt azért bizonyos ágazatokban, főként a feldolgozóiparban tényleg bőven van még tér bérnövekedésre, és ez a folyamat egyébként az utóbbi időben elég erőteljesen megindult.  

  • Pogátsa Zoltán szociológus szerint például az alacsony keleti bérszínvonal fő oka a szakszervezetek gyengeségében keresendő, a bérek emelkedését pedig a szakszervezetek és a szakszervezetek kollektív bértárgyalási jogának erősitésével lehetne előmozditani.
  • Szintén gyakran emlegetett probléma, hogy Magyarországon magasak a foglalkoztatásra rakódó adók, ami szintén negatív hatással van a bérekre.
  • Plusz a vállalkozások sem valami innovatívak, egész egyszerűen azért, mert nincs elég magyar gógyi, a külföldit meg nem hozzuk be. 

Ezek azonban mind nemzeti szabályozási területek. Ha azt akarnánk, hogy az EU oldja meg a dolgot, akkor valamiféle közös európai munkajogi szabályozás, egységes adórendszer, gazdaságpolitikai konvergencia lenne az, amely kiegyenlíthetné a viszonyokat kelet és nyugat között. Ám ehhez az kellene, hogy Brüsszel tényleg egy szuperállam központjává váljon, a nemzeti gazdaságpolitikák pedig szinte teljesen megszűnjenek.

A gazdaságpolitikai konvergencia egyébként az eurózóna tagjai között már elindult, de még messze nem tart itt. Rajtunk pedig középtávon nem ez segítene, hanem ha mondjuk az uniós pénzekből értelmes vállalkozásfejlesztés történne.