Mit tudnak a kínai egyetemek?

Ahány nemzetközi egyetemi rangsor, annyiféle sorrend, de egy dolog közös: a magyar állami egyetemek jelentősen le van maradva a nyugati egyetemek mögött. Első ábránkon összehasonlítottuk több ország egyetemeinek helyezését a Times Higher Education rangsora alapján, amely az egyetemeket oktatás, kutatás, nemzetközi beágyazottság, reputáció és más szempontok alapján rangsorolja.

Minden ábrázolt csoportba három nagy és ismert egyetemet tettünk, és bár ez a minta nem teljes, azért informatív. A három magyar egyetem a BME, a Corvinus és az ELTE. (Adataink elérhetők  itt , részletek a Módszertanról szóló keretesben.)

A legjobb átlagos helyezésük az amerikai elit magánegyetemeknek van, utánuk következnek az angol egyetemek, majd különböző országok állami egyetemei: sorrendben a kínai elit, az amerikai, német, osztrák majd legvégül a magyar egyetemek. Ezen, és a második ábrán is balról jobbra romlik az egyetemek helyezése.

Hogy a rangsor lehetséges okait felderítsük, hasonlítsuk össze az egyetemek anyagi és személyi feltételeit! Második ábránk kék oszlopai azt mutatják, hogy hány millió forint jut egy diákra az egyetem teljes költségvetéséből. A piros oszlopok pedig azt, hogy egy oktatóra hány diák jut. Értelemszerűen ha egy oktatónak sok órát vagy nagy létszámú előadásokat kell tartania, akkor romlik az oktatás minősége.

A különbségek hatalmasak. Hallgatónkénti átlagos kiadásban toronymagasan vezetnek az amerikai magánegyetemek, diákonként évi 64,7 millió forinttal (az oszlop teljes magasságát nem is mutatjuk az ábrán). A sereghajtók pedig a magyar egyetemek, diákonként évi 1,3 milló forinttal. Ez jócskán elmarad a kínai elitegyetemek évi átlag 12,5 milliójától vagy a német egyetemek 4,3 milliójától. A diákonkénti kiadás balról jobbra jellemzően csökken, sugallva, hogy a rosszabb helyezés a nemzetközi rangsorban részben az alacsonyabb finanszírozásnak köszönhető.

Miért számít a finanszírozás? Az egyik lehetséges csatorna, hogy kevesebb pénzből kevesebb oktatót lehet megfizetni. Ezt az érvelést támasztják alá a balról jobbra jellemzően növekedő piros oszlopok. Az egy oktatóra jutó diákok száma például a kínai elitegyetemeken 13,6, míg a vizsgált magyar egyetemeken 20,1: vagyis ott másfélszer annyi oktató jut egy diákra, mint nálunk. Az oktatók túlterheltsége azt is eredményezi, hogy kevesebb idő jut kutatásra, és nehezebb a jó kutatókat itt tartani. Ez tovább rontja egyetemeink nemzetközi versenyképességét. (Az adatok részletesebb elemzése megerősíti, hogy az egy diákra jutó kiadás az egyetemek helyezése közötti különbségek fő magyarázója, ami aztán a hallgató-oktató arány különbségeit is magyarázza.)

Természetesen a magyar gazdaság teljesítményét figyelembe véve nem várható el, hogy ugyanannyit költsünk egy diákra mint az Egyesült Államokban. Ha az egy diákra jutó kiadást az ország egy főre jutó GDP-jének arányában fejezzük ki, akkor Angliában az eredmény 146%, az amerikai állami egyetemeken 80%, Németországban és itthon 36%. Így mérve Németországhoz képest nem vagyunk lemaradva; de mivel a gazdasági növekedéshez rendkívül fontos a felsőoktatás, ha valaha utol akarjuk érni őket, akkor fontos lenne javítanunk egyetemeink helyzetén. A példásan gyorsan növő Kína elitegyetemein például a fenti arány 540%: ők erőn felül költenek oktatásra, hogy felzárkózzanak a fejlett országokhoz.

A Defacto szerint a jelentős alulfinanszírozás és az oktatók ezzel járó túlterheltsége a magyar egyetemek lemaradásának egyik fő oka, és egyben Magyarország növekedésének egyik legfontosabb kerékkötője.

Ha szeretne a Defacto elemzések megjelenéséről email-tájékoztatót kapni, kattintson ide!

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!