Aranyból szőtték a magyar szociális hálót

Cikksorozatunk első részében arról írtunk, hogy mind régiós versenytársainkhoz képest, mind saját magunk fejlettségéhez képest nagyon sokat költünk, éves szinten úgy 1500-2500 milliárd forinttal többet, mint szabadna. Hazánknak azonban nemcsak ezzel a problémával, vagyis a túlzottan magas újraelosztási arány érdemben való lejjebb szorításával kell megküzdenie, hanem ezzel egyidőben folytatni kell a költségvetési hiánycsökkentést is, sőt, a megállt gazdasági növekedést is fel kellene pörgetni. A sorozat ezen részében más országok tapasztalatit hívjuk segítségül, nemzetközi kitekintést teszünk, hogy megnézzük, a hasonlóan súlyos problémával szembekerült államok hogyan lettek úrrá szorult helyzetükön, illetve milyen hibákon csúsztak el. És rávilágítunk hazánk néhány súlyos problémájára.

Az MNB szakértői egy korábbi tanulmányukban az elmúlt 20 esztendő sikeres hiánycsökkentő programjait vizsgálták és azt találták, hogy a gazdasági növekedés és a sikeres kiigazítás kéz a kézben járnak. Az eredményes, tehát hosszabb távon sem visszaforduló költségvetési hiánycsökkentések szinte kivétel nélkül a gazdasági növekedési ütem fellendülése mellett mentek végbe, bár megjegyzik, a kapcsolat iránya nem egyértelmű. (Lehet, hogy egymást erősítik, de lehet, hogy egyik időben megelőzi a másikat és elősegíti azt, de az is lehet, hogy egy harmadik tényező magyarázza mindkettőt és ezért járnak együtt. A kapcsolatot nem vizsgálták az MNB munkatársai, csak azt a tényt állapították meg, hogy a növekedés felfutása és a sikeres hiánycsökkentés mégis valamiért összekapcsolódik.)

Ilyen szemszögből vizsgálva Magyarország helyzetét és jövőjét, ijesztő következtetésre juthatunk. Hiszen amíg a sikeres, vagyis tartós költségvetési konszolidációt abszolváló államoknál a gazdasági bővülési ütem érdemben emelkedett a kiigazítás előtti évekhez képest, addig idehaza nemhogy ez nem következett be és következik be, hanem a növekedési áldozat minden korábbi feltételezésnél nagyobb.

A baj egyik forrása

Az eurózónát megalakító 12 EU-tagországot két csoportra oszthatjuk abból a szempontból, hogy sikeres, nem visszaforduló, hosszabb távon is eredményes költségvetési kiigazítást hajtottak-e végre vagy ilyen értelemben sikertelennek minősülnek. Mint fent említettük, a sikeres költségvetési konszolidációt abszolválóknál a növekedés felpörgött, ám nálunk szemmel láthatóan épp az ellenkezője történik.

A sikeres országoktól eltérő növekedési pályát több tényező is magyarázza, ezekből most csak az egyiket fejtjük ki. A kiadáslefaragás rossz, hosszútávú növekedésre káros szerkezete igen veszélyes lépés. Az első körös euróövezeti országok két csoportja között meglehetősen markáns különbség mutatkozik abban a tekintetben is a költségvetési kiigazítás sikeressége mellett, hogy a két csoportot alkotó államok mely költségvetési kiadásaikat vágták vissza, hogyan változtatták az egyes kiadási tételeket a kiigazítási időszak során - hangsúlyozza az MNB egy másik, nemrég kiadott tanulmánya.

Mindennél világosabban beszél erről az alábbi ábra. Az ábra azt mutatja, hogyan változik a források megoszlása a költségvetési kiigazítás ideje alatt, vagyis hogy például állami működésre a nagy kiadási tortából arányaiban nagyobb vagy kisebb szelet jut-e a kiigazítás végén, mint az elején. (Ez tehát nem azt mutatja, hogy nominálisan mire mennyit költ az állam: lehet olyan kimenetel is, hogy bár az állami működési kiadások milliárd forintban, euróban, dollárban, fontban mérve visszaesnek, ám az összkiadáson belül az állami működési kiadások részaránya emelkedik éppen azért, mert más kiadásokat jobban visszavágnak.) A kék oszlop a sikeres költségvetési konszolidációt végrehajtó országok átlagát mutatja, a bordó a sikertelenekét szintén, a sárga pedig mi vagyunk, de már 2005 és 2010 között.

Azok az országok, amelyek az állami működési kiadásaikat (melynek része például a bérek és járulékaik, az állami intézmények dologi kiadásai, beruházási kiadásai) radikálisan csökkentették, de a jóléti kiadásaikat, benne a nyugdíjakat, valamint a – többek között a munkanélküli segélyt, a családtámogatási tételeket, táppénzt magába foglaló – szociális juttatásokat, növelték, az alacsony költségvetési hiányt nem voltak képesek tartósan elérni, tehát a kiigazításuk sikertelen volt és ezzel párhuzamosan megrekedtek egy alacsony növekedési ütemnél.

A sikeres költségvetési deficitmérséklést és felpörgő gazdasági növekedést elkönyvelők ezzel szemben a jóléti kiadásokon belül a szociális és nyugdíjkiadásokat csökkentették (miközben az állami működési költségek kismértékben emelkedtek). Figyelemre méltó, hogy a humán tőkébe való befektetés a kiadások általános visszafogása mellett sem csökkent érezhetően egyik csoportban sem: az oktatási ráfordítások lényegében változatlanok maradtak, az egészségügyi kiadások pedig nőttek.

Rossz receptet alkalmaztunk, alkalmazunk

A jegybank szakértői elvégezték hazánk esetében a kiadási oldal úgynevezett funkcionális bontású elemzését. Ezek alapján azt találták, hogy a szakirodalomban fellelhető evidenciákkal és gazdaságpolitikai ajánlásokkal szemben, amelyeket egyébként a fenti ábra is jól illusztrál, Magyarországon a költségvetés szerkezete jelenleg eltér mind az euróövezeti tagállamok, mind a regionális országok átlagos szerkezetétől, és a konvergenciaprogram alapján nem kedvező irányba mozdul el.

A táblázatból ez jól kivehető. Az a főbb, kamatkiadások nélküli kiadások megoszlását tünteti fel. (Az utolsó sorban már az elsődleges kiadások GDP-ben kifejezett aránya látható.)

Első blikkre két jelenségre figyelhetünk fel. Az egyik, hogy bizony a szociális és lakástámogatások kiugróan nagy hányadot szakítanak ki maguknak az összkiadáson belül és ez az aránytalanul sok költés erre a két területre masszívan fennáll, öt év alatt lényegében fikarcnyit sem változik. Forintban kifejezve a táblázat sorait: mai áron számolva évente hozzávetőleg 2500 milliárd forintot költünk el szociális támogatásként és lakástámogatásokra, vagyis táppénzre, munkanélküli segélyre, családi pótlékra és gyermekeknek járó juttatásokra, gyerekvédelmi segélyre, egyéb szociális juttatásokra, lakásfelújításokra, államilag támogatott lakáshitelek kamataira, és így tovább. Ha közvetlen versenytársainkhoz, azaz a csehekhez, lengyelekhez, szlovákokhoz igazodnánk, akkor - tessék megkapaszkodni - 900 milliárd forinttal kevesebbet költenénk ezekre a célokra összesen. Másképpen: versenytársaink 900 milliárd forinttal kevesebb pénzből képesek működtetni a szűken vett szociális és lakástámogatási rendszerüket.

Nem is beszélve a balti államokról. Ha a kiadási tortából ugyanakkora, vagyis egynyolcadnyi szeletet hasítanának ki nálunk a szociális és lakásjuttatások, mint az észteknél, letteknél, litvánoknál, akkor 1000 milliárddal kevesebbet kellene költenünk összességében munkanélküli segélyre, családtámogatásra, gyesre, gyedre, lakástámogatásra, más szociális juttatásokra a mainál. De még ha a nálunk sokkal fejlettebb, az eurózónát megalakító 12 európai országhoz mérjük magunkat, akkor is még úgy 350 milliárd forinttal fordítunk többet az ottani átlaghoz képest.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezek a számok változatlan kiadási szintet tételeznek fel. Vagyis azt mutatják, hogy a mostani, durván 13,5 ezer milliárd forintos összkiadáson belül ha átrendeznénk az egyes tételeket, akkor egyes funkciókra mennyivel kellene kevesebbet, míg másoknál többet költeni, hogy a versenytársainknál, a baltiaknál vagy az eurózóna-tagoknál jellemző kiadási szerkezetet mutassuk fel. A szociális kiadásokra arányaiban túl sokat költünk, ám például egészségügyre keveset, ezért utóbbira az álllami kiadásokon belül többet kellene fordítani. Ez az összehasonlítás tehát a rossz kiadási szerkezetre világít rá.

A táblázat utolsó sorában az összes kiadás GDP-hez mért aránya látható. Abból is kitűnik – amire egyébként a sorozatunk első részében rávilágítottunk – hogy nemcsak rossz szerkezetben, de értékben is túlzottan sokat költünk, túlzottan magas az állami összkiadás. Ha ezt is belevennénk az összehasonlításba, azt találnánk, hogy például szociális és lakástámogatásra nem 900 milliárd forinttal kellene kevesebbet költeni, ha a versenytársainkhoz akarnánk igazodni, hanem ennél pár száz milliárd forinttal még jobban vissza kellene fogni az ilyen jellegű kiadásainkat, azaz bőven 1000 milliárd forinttal kellene lefaragni a szociális és lakástámogatásainkat. (Erről a sorozat befejező részében részletesebben lesz szó.)

A másik szembeötlő jelenség, hogy a nyugdíjkiadások összegszerűen most még nem okoznak nagy problémát, a baj a dinamikával, a jövőbeli növekedéssel van. 2010-re például az összkiadás majdnem negyedét fogjuk a nyugdíjasokra fordítani. Ez arányaiban nem több, mint amennyit versenytársaink fordítanak erre, és valamivel még kevesebb is, mint a nálunk jobban elöregedett társadalom által alkotott eurózóna-tagországok költése. Hogy forintosítsuk: 2700-2800 milliárd jut most idehaza nyugellátásokra.

Itt megint fel lehet említeni, hogy az arányok tekintetében most még nem állunk rosszul, kisebb fajta figyelmeztető jel, hogy nominálisan – mivel nagy az összkiadás és azon belül átlagos a nyugellátások aránya – azért sokat költünk, de a legnagyobb baj, hogy bár forintban mérve a picit sok költés sok nyugdíjas (beleértve az aránytalanul sok rokkant- és korhatár alatti nyugdíjast is) között oszlik meg, ezért aztán nagyon sokan alacsony járandóságot kapnak.

Kis nemzetközi kitekintés

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a fejlett államokban az újraelosztás, az állam által a nemzeti össztermékből közterhekkel elvont részének addig emelkedő mértéke új irányt vett, két hullámban, de fokozatosan csökkent. Az eurózónát megalakító 12 országot két csoportra oszthatjuk: öt állam, éspedig Görögország, Portugália, Olaszország, Németország és Franciaország a 2000-es években megsértette a maastrichti szerződésben foglalt 3 százalékos államháztartási deficitkritériumot, és túlzott hiányeljárás alá került. A másik hét eurózóna-tag még a közös pénz bevezetését megelőzően jelentősen mérsékelte a ciklikusan igazított elsődleges kiadásait és bevételeit – derül ki az MNB nemrég közzétett konvergenciajelentéséből.

Hollandiában például mind a kiadások, mind a bevételek 7 százalékponttal kerültek lejjebb a GDP-hez mérten. A finneknél előbb 7 százalékpontos kiadáscsökkenés történt, majd picit lassabban további 6 százalékpontos mérséklődés következett be.

Azok az országok, amelyek nem voltak képesek tartós kiadáscsökkentésre, az eurózónába való belépést követően újra emelkedő hiánnyal szembesültek és hamarosan a deficitjük át is lépte a megengedett mértéket. A magas államadósságú országok közül Olaszország és Görögország, szemben a belgákkal, nem volt képes fenntartani magas elsődleges többletét kamatkiadásainak csökkenését követően. A túlzott hiányeljárás alá kerülő államok közül Portugáliában és Görögországban 1993 óta nőtt is az állami újraelosztás.

A kétfajta utat mutatja az alábbi ábra.

Akikkel versenyzünk, azok hogyan csinálták?

De ne csak a fejlett EU-tagállamokat nézzük, hanem vessünk egy pillantást a térségbeli versenytársainkra is. A visegrádi országok közül a "bezzegországban", az általunk most oly nagyon irigyelt, jövőre az eurót is minden bizonnyal bevezető Szlovákiában került sor a legjelentősebb elsődleges kiadáscsökkentésre. 2000 és 2006 között a ciklikusan igazított elsődleges kiadások a GDP-ben mérve 11,5 százalékponttal mérséklődtek a bevételek 6 százalékpontos csökkenése mellett. Ez a mai magyar GDP-ben mérve durván 3200 milliárddal kisebb költést és 1600 milliárddal kisebb bevételt jelent.

Az alábbi ábrán a szlovák és a lengyel utat mutatjuk, hasonló koordinátarendszerben, mint a fenti ábrában.

A lengyelek a kilencvenes évek közepén hajtottak végre egy jelentősebb kiadáscsökkenést, ám Csehországhoz hasonlóan az elmúlt években alig változott az újraelosztás mértéke és a ciklikusan igazított elsődleges költségvetési egyenleg. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az ottani újraelosztás mértéke jelentősen, úgy a GDP 5 százalékpontjával marad el a még mindig magasnak számító magyar szinttől.

A magyar és a cseh pályát ábrázolja az alábbi grafikon.

A többi régiós országban korábban magasabb volt az újraelosztás aránya, de azt sikerült mérsékelni és így tudták a magyar szint alá szorítani kiadási hányadukat. Idehaza eközben, 2000 és 2006 között változatlan bevételi szint mellett az elsődleges kiadások csaknem 8 százalékponttal, vagyis mai áron számolva 2200 milliárd forinttal nőttek.