Mi igaz a kivándorlási parából?

Amióta tavaly tavasszal a közvélemény - szinte véletlenül - felfigyelt egy, egyébként már régóta rendszeresen készülő Tárki-közvéleménykutatás eredményeire, azóta alig lehetett nálunk józan hangvételű elemzést olvasni a kivándorlásról (tisztelet a néhány kivételnek). Ez nem is annyira meglepő, hiszen az elvándorlás vagy az arra való hajlandóság egyfajta hangulati indikátor is, márpedig a hangulat már egy ideje nem valami jó Magyarországon, ráadásul a hangulati kérdések gyorsan bele is csúsznak a politizálás mocsarába. Szerintem azonban a kivándorlás fontosabb probléma annál, hogy ilyen alacsony színvonalon tárgyaljuk. Ezért – bár alapvetően pénzügyekkel foglalkozom – a következőkben megpróbáltam összeszedni egy körültekintőbb helyzetelemzést. (A cikket két részben közöljük, az első azt veszi számba, hányan, kik és feltehetőleg miért mentek el, míg a holnap megjelenő folytatás a kivándorlás nemzetgazdasági hatásait próbálja bemutatni.)

Hányan mentek el?

Már egy ideje megy a számháború, hogy most akkor hányan is emigráltak. Itt sajnos tényleg nem lehet precíz számot mondani, mert a kivándorlásról nincsenek pontos nyilvántartások. Valójában azonban nem is túl értelmes dolog egyetlen számba sűríteni a külföldön szerencsét próbálókat, mivel ez egy elég heterogén társaság, és nyilvánvalóan teljesen más a nemzetgazdasági hatása x ezer határmenti ingázónak, mint ha ugyanennyi ember örökre elhagyja az országot.

A kivándorlás negatív következményei szempontjából valószínűleg azon migránsok száma a legfontosabb, akik hosszú távra hagyják el Magyarországot, róluk viszont elég jó felső becslést adhatnak az Eurostaton rendelkezésre álló adatok. Ezek alapvetően azokat ragadják meg, akik bejelentkeztek a fogadó ország nyilvántartásaiba, és – országoktól függően – legalább 3-12 hónapja az adott országban éltek. Persze rajtuk kívül még jelentős lehet a nem bejelentkezett, de hivatalosan kint dolgozó, illetve az átmeneti/szezonális jelleggel vagy feketén kint dolgozó és az ingázó magyarok száma is, de a kivándorlási probléma szempontjából ezek talán a kevésbé fontos csoportok (erről részletesen a cikk második részében).

Szóval az Eurostat szerint 2011-ben 18 európai országban összesen 121 ezer hivatalosan is ott élő magyar állampolgárt regisztráltak, de ebből hiányzik néhány fontos bevándorlási célpont – Nagy-Britannia, Ausztria és Franciaország – statisztikája. A brit statisztikai hivatal 47 ezer kint élő magyar állampolgárt tartott számon 2011-ben (adat innen illetve lásd még: a portfolio.hu remek cikkét, amely jól bemutatja, hogy a Londonban dolgozó 300 ezer magyar miért nem lehet hihető). Ausztriára és Franciaországra pedig korábbi Eurostat-adatokból és a hozzájuk hasonló országokban megfigyelt tendenciák alapján kb. 25-35 ezer, illetve 7-9 ezer körüli létszámot becsülhetünk. Összességében tehát hivatalosan valamivel több mint 200 ezer magyar élhetett az Európai Unió más országaiban 2011-ben. Emellett ott vannak még a kinti nyilvántartásokba be nem jelentkezettek, a szezonális munkavállalók és az ingázók, valamint az EU-n kívülre vándoroltak: utóbbiak számát egy Tárki-tanulmányában hivatkozott adatforrás az összes magyar migráns kb. 10 százalékára teszi. (Egy másik forrás viszont 1999-ben még közel 200 ezer tengerentúl élő magyar állampolgárról beszél, nagyrészt még a rendszerváltás előtti kivándorlásokból, hivatkozás itt).

És akkor, hogy a dolog még bonyolultabb legyen, nem csak magyar állampolgárok vándorolnak el, hanem külföldiek is érkeznek hozzánk, ami valamelyest mérsékli a hazai népességcsökkenést, de ennek tárgyalása most meghaladná e cikk kereteit.

Milyen a kivándorlás dinamikája?

Bár a kivándorlás a rendszerváltás óta folyamatos volt, kétségtelen, hogy a válság kitörése óta gyorsult. Abban a 13 EU-országban, amelyekre viszonylag hosszabb idősor van az Eurostaton, 2008-2011 között évente átlagosan 9,5 százalékkal nőtt a hivatalosan náluk élő magyarok száma, míg 2000-2008 között ez az ütem még csak 3,5 százalék volt. Valószínű, hogy 2012-re is tovább gyorsuló dinamikát fogunk látni. De e kétségtelenül rossz tendenciák kapcsán is sok túlzó és félrevezető dolog jelenik meg a magyar sajtóban: egyes cikkek például gyakran csak az elmenők számát veszik figyelembe, holott igen jelentős minden évben a visszatelepülők száma is. Például Németországban 2011-ben ugyan 29 ezer magyar állampolgár jelent meg a nyilvántartásokban, de 13 ezer magyar el is hagyta az országot (adatok innen), a nettó egyenleg a mi szempontunkból tehát “csak” mínusz 16 ezer volt. Ezenkívül az aktuális osztrák és német adatokból messzemenő következtetéseket levonni a teljes kivándorlási dinamikára – ahogy az több orgánumban szintén olvasható - ugyancsak elhamarkodott lehet, mivel ennél a két célországnál több egyedi országspecifikus hatás is növelhette a magyar bevándorlók számát: egyrészt ezek csak 2011-ben nyitották meg teljesen kapuikat a keleti munkavállalók előtt, másrészt az EU-átlagánál lényegesen jobb konjunktúrával rendelkeznek, kis túlzással Európából most mindenki ide vándorol be.

Hányan akarnak még elmenni?

Bár az ezzel kapcsolatos közvélemény-kutatások nagyon magas, 20 százalékos vagy még nagyobb elvándorlási hajlandóságot jeleznek, ezeket a számokat a sajtóban szintén elég gyakran félreértelmezik. Az ezzel foglalkozó szociológusok rámutatnak, hogy valójában a kivándorlási tervek megvalósítási aránya viszonylag alacsony. Vagyis, ezeket a kinyilvánított kivándorlási preferenciákat egyfajta hangulati indikátorként illetve tendenciák becslésére jól lehet ugyan használni (ha többen tervezik a kivándorlást, akkor valószínű, hogy többen is fognak elmenni), de ezeket az értékek konkrét előrejelzésnek venni nem reális (soha nem fognak annyian elmenni, mint ahányan tervezik). Ennek az is oka, hogy a tényleges kivándorlást leginkább a fogadó országok kereslete mozgatja, ahogy arra Sík Endre, az aktuális kivándorlási parát kirobbantó Tárki-kutatás vezetője is rámutat egy, az ilyen közvélemény-kutatások értelmezése szempontjából egyébként is nagyon tanulságos Népszabadság-interjúban („Távol még a nemzethalál”, elérhető: itt).

Kik mennek el?

Bár erről sincs nagyon sok információ, a Tárki fentebb már hivatkozott tanulmánya közöl néhány, 2007-2010 közöttre vonatkozó adatot a kivándorlók demográfiai jellemzőiről. Ebből kiderül, hogy a migránsok nagy része 25-45 év közötti (vagyis a legaktívabb korban lévő), többen vannak közöttük a férfiak, illetve hogy képzettség szerinti összetételük nagyjából megfelel a magyar társadalom iskolázottsági összetételének. A kivándorlók között kissé alulreprezentáltak a szakképzetlenek (max. 8 általános), felülreprezentáltak viszont a szakmunkásképzőt végzettek, ők az összes kivándorló 40 százalékát adják. A felsőfokú végzettségűek aránya (21 százalék) viszont nem nagyobb a népességen belüli súlyuknál, még ha a Tárki által hivatkozott Munkaerő Felmérés adatai valószínűleg alul is becslik a diplomások arányát (jelen cikkben terjedelmi és műfaji okokból nem írom le a hivatkozott adatok valamennyi limitációját, azok megtalálhatók az eredeti forrásokban). Mindazonáltal így is elég biztosnak tűnik, hogy – a sajtóban gyakran megjelenő képpel szemben, lásd: agyelszívás, stb. - az egész elvándorlás egyáltalán nem egy értelmiségi rétegjelenség.

A Tárki által hivatkozott adatok még egy érdekességet mutatnak: leginkább a Nagy-Britanniába kivándorló felsőfokú végzettségűeknél igen gyakori a szakképzettséget egyáltalán nem igénylő munkakörben való elhelyezkedés. Még ha ez a jelenség valószínűleg nem is általános, az ilyen, a külföldi munkájában túlképzettnek minősülő diplomások léte némileg árnyalhatja például az “agyelszívásról” alkotott képünket is, illetve azt is jelenti, hogy az ő képzésükre fordított költségek nem csak Magyarország számára, hanem európai szinten is elvesztegetett erőforrásnak minősülhetnek (ami egy érdekes új szempont lehetne például a hallgatói szerződések körüli vitában).

Miért mennek el?

A kevés rendelkezésre álló tény itt azt a nem túl meglepő eredményt sugallja, hogy a kivándorlás a jobb életkörülmények érdekében történik. A Tárki-tanulmányban hivatkozott adatok például azt mutatják, hogy azokból a magyar régiókból nőtt 2007 és 2010 között leginkább az elvándorlás, amelyek magasabb munkanélküliségi rátával rendelkeznek Persze nem biztos, hogy épp a munkanélküliek vándorolnak ki, csupán arról van szó, hogy a munkanélküliségi ráta valószínűleg jó közelítője az adott régióban elérhető életkörülményeknek, és ahol ezek rosszabbak voltak, onnan inkább mentek el az emberek. A regionális különbségek arra is utalhatnak, hogy az életkörülményeket közvetlenül befolyásoló helyi tényezők (munka- és megélhetési lehetőségek, bűnözés, stb.) szerepe fontosabb lehet, mint absztraktabb, az embereket országosan érintő hangulati problémák (bár 2010 utáni adat itt nem áll rendelkezésre).

Az elvándorlás materiális okaira utalhat az is, hogy az újonnan csatlakozott EU-tagországokban is inkább azoknál magasabb a kivándorlási arány, amelyek alacsonyabb fejlettségűek, és ezért alacsonyabb náluk a bér- (és persze az ár)színvonal. Ezt sugallja az 1. ábra, amin az is látható, hogy a hasonló fejlettségű régiós országok a magyarnál mind magasabb kivándorlási rátával rendelkeznek, illetve nálunk alacsonyabb kivándorlási rátával pedig csak a nálunk jóval fejlettebb Csehország és Szlovénia állnak. Az 1. ábra – az adatok elérhetősége miatt, lásd: ábra alatti magyarázat - még a 2009-es adatokon készült, de mivel Magyarországról azóta gyorsult az elvándorlás, ezért hazánkra megbecsültem egy 2011 végi arányszámot is: ez azt mutatja, hogy a növekvő migrációs rátánkkal közelebb kerültünk ugyan valamelyest a hasonló régiós országokhoz, de még így is elmaradunk tőlük. És akkor itt még egyéb, Magyarországon más régiós országoknál gyengébb indikátorokat – például munkanélküliség, eladósodottság, stb. – figyelembe se vettünk.

Összességében tehát elég természetes, hogy az alacsonyabb fejlettségű országokból a magasabb bérszínvonallal rendelkező nyugati államok irányába van egy népességmozgás. Ebből a szempontból, ami most történik Magyarországon, valószínűleg alapvetően indokolható a fejlettségi különbségekkel, és nincsen benne semmi egyedi vagy különleges. A meglepő inkább éppen az, hogy erre eddig nem került sor. (És ha már itt tartunk: itt muszáj lenne leszámolni ezzel a borzasztó József Attila-i „másfél millió emberünk kitántorgott” kultusszal is. Nem mintha ez az agyonhasznált közhely ne lenne többé-kevésbé igaz. Azt viszont látni kell, hogy valójában az akkori kivándorlás sem volt egyáltalán egyedi, magyar átok: ugyanebben az időszakban a jóval kisebb Svédországból például közel 800 ezer ember ment el Amerikába. A felduzzadt és jobb híján tengeren túlra vándorló emberfelesleg az iparosodás és a fejlődés természetes következménye volt, nem pedig a magyar földesurak - József Attila által sugallt – ármánykodásának hatása). Persze attól még, hogy a kivándorlás folyamata a körülményeket tekintve bizonyos mértékig természetes, lehet még káros is. Erről a cikk holnap megjelenő folytatásában lesz szó.