Putyin ezért támadt a Krímre

Alig egy bő évtizeddel azután, hogy az orosz birodalom államkapitalista modelljének első kísérlete, a Szovjetunió szétesett, Oroszország minden szempontból felkerült a valódi világgazdaság térképére.

A valódi világgazdaság – amelyben nem a normatív alapú tervezés és elosztás, hanem a piaci koordináció, azaz a javak önkéntes cseréje a társadalmi munkamegosztás fő szervező ereje, – a tudati reflexiók szintjén bámulatos gyorsasággal megemésztette Oroszország gazdasági átlényegülését. A pénzügyi piacok és a reálszféra szereplői úgy tekintettek rá, mint bármely más, gazdasági racionalitás alapján elemezhető és elemzendő országra, mint az úgynevezett feltörekvő országok egyik legérdekesebbjére.

Azonosító nélküli katona egy katonai konvoj előtt a Krím félszigeten

Fotó: Baz Ratner / Reuters

Nem csoda, hiszen ekkorra, a 2000-es évek elejére, a putyini konszolidáció idejére már lezajlott a volt szovjet külső birodalom kelet-európai gyarmatainak gazdasági és politikai átalakulása, az euro-atlanti intézményrendszerbe való betagozódása, a kínai államkapitalizmus magántulajdonnal kiegészített és a világgazdaságba bekapcsolódó modellje pedig ekkorra már évtizedek óta produkálta káprázatos eredményeit.

Oroszország világgazdasági integrációja akkor és azóta egyszerűen a következő lépésnek tűnt, az ország lakóinak legjobban felfogott érdekeivel teljes összhangban. Az ukrán válság egyik legfontosabb hosszú távú következménye az lehet, hogy erre a képre hosszú és sötét árnyék vetül, ennek minden gazdasági szövődményével együtt.

A civilizációs szempontból és a fizikai térben is távoli országok gazdasági elemzésének van egy ritkán elkerülhető nehézsége, nevezetesen az, hogy a tudásunk hiányosságait azzal pótoljuk, hogy a gazdasági racionalitás mentén triviálisnak tűnő szándékokat tulajdonítunk a szereplőknek. Ha nem tudjuk egy politikai lépés okát, és a dolgok természetéből adódóan gyakran nem tudjuk, akkor a legátpolitizáltabb jelenségek esetén is kerítünk neki valamilyen gazdaságilag racionális okot.

Ha nem találunk ilyet, akkor is van egy elemzési aduászunk: egyszerűen olyan gazdasági érdekek érvényesülését vélelmezzük, amelyeket a nyilvános adatok elemzésével nem lehet nyomon követni, ez a vélelem ráadásul utólag nagyon gyakran bizonyul helyesnek, minél korruptabb egy ország, annál inkább.

A vizuális tartalmakkal gazdagított hírfogyasztás élményszerűsége mindemellett a jól értesültség érzését is kialakítja a távoli megfigyelőkben, így aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nem lepődünk meg semmin, és ezt az állapotunkat ráadásul szakmai kvalitásaink között kezdjük számon tartani.

Alighanem rosszul tesszük.

A Krím-félsziget lerohanásának valós idejű médiaközvetítése is azt az illúziót keltheti bennünk, professzionális hírfogyasztókban, hogy minden lényegeset tudunk a történésekről, amit pedig mégsem, azt vagy nem is érdemes, vagy úgy is ki tudjuk találni.

Azonban ha hátralépünk egyet, és feltesszük a létező legegyszerűbb, de sok szempontból a legfontosabb kérdést, hogy tudniillik: miért?, akkor nagy bajban leszünk pusztán a gazdasági racionalitás eszköztárával a kezünkben.

Ha a kutyának sem kell az orosz szalonna

Abban persze nincs semmi rendkívüli magyaráznivaló, hogy a célok – legyenek azok nehezen megfogható geostratégiai törekvések, vagy ennél konkrétabb katonapolitikai, vagy éppen belpolitikai természetű megfontolások – nem kell, hogy okvetlenül gazdasági jellegűek legyenek. De azt már nem tudja elképzelni a gazdasági racionalitás professzionális alkalmazója, hogy a nem gazdasági jellegű politikai céloknak legalább a kifejezetten gazdasági költségeivel ne számolnának egy nagyhatalom vezetői, akik ráadásul a munkanapjaik jelentős részét tudhatóan gazdasági problémák kezelésével töltik.

Pedig van ilyen. A párhuzamosan működő, egymásra is ható racionalitások közül néha egyik vagy másik kihullik egy rövid, de történelmileg fontos pillanatra, és jó okunk van feltételezni, hogy a krími válság egy ilyen pillanat eredménye.

Oroszország Ukrajnával szembeni katonai agressziójának ugyanis rettenetes ára lesz az orosz hosszú távú növekedési potenciál tekintetében, ehhez nem kellenek szankciók, nem kellenek hozzá jégbe fagyó kapcsolatok a Nyugattal, bőven elegendő hozzá az a kis múltidézés, amit egy az EU-val társulási tárgyalásokat folytató állam egy kicsi, ráadásul oroszok lakta, és történelmileg valóban Oroszországhoz kötődő darabkájának megszállása ki tud váltani.

Ehhez elegendő annak az üzenetnek a beégése a beruházásokról és befektetésekről döntő agyakba, mely szerint Oroszország mégis egy másik világban van. Nem abban, amit a nyugati gazdasági döntéshozók és döntés-előkészítők jól ismernek, amiben otthonosan mozognak, hanem egy vadabb, brutálisabb és kiszámíthatatlanabb világban.

Ezért aztán, bár üzletelni lehet és kell is vele, de építeni rá, számítani rá nem szabad. Akkora kitettséget szabad csak felvállalni felé, aminek a teljességgel váratlan, akár 100 százalékos leírása is elviselhető, és azt is csak akkor, ha ezt a kezelhetetlen kockázatot az Oroszországnak közvetlenül kitett eszközökön potenciálisan elérhető extra hozamok viszonylag rövid idő alatt képesek ellentételezni.

Gáztározó csövei Kijev mellett

Fotó: Andrey Sinitsin / AFP

Ez kevesebb tőke exportját jelenti, Oroszország felől nézve rosszabb feltételekkel. Csak és kizárólag értékesíteni akaró külföldi vállalatokat jelent, akik szeretnének valamennyit magukhoz irányítani az olaj- és gázexport bevételéből, amíg kitart, és nem stratégiai partnereket, akiknek a tudásával, kapacitásaival, világpiaci beágyazottságával együtt fel lehet készülni a szénhidrogénexport aranykora utáni, Oroszországban szükségszerűen nagyon nehéz időkre.

Képtelenség, hogy ilyen és ehhez hasonló megfontolások ne lennének jelen azokban a diskurzusokban, amelyekben a putyini Oroszország stratégiája alakul a mindennapokban. Mégis, vannak olyan témák és olyan pillanatok, amelyekben úgy döntenek, hogy nem számolnak ezekkel a tényezőkkel, és hátat fordítanak a társadalmi létezés alapját adó gazdasági racionalitásnak.

A tragédiájuk az, hogy senki nem tartja őket ostobának – merthogy tényleg nem azok. Senki nem a 2003-as iraki háború beszűkült gondolkodású, 2001 szeptemberében traumatizálódott, küldetéstudattól beteg előkészítőinek – Dick Cheney, Donald Rumsfeld – orosz megfelelőit keresi Putyin környezetében, akik majd így vagy úgy, de egyszer eltűnnek a hatalomból. A Krím megszállása, akármennyire is váratlanul érte a nyugati megfigyelőket, valahogy magától értetődik, a felháborodás hangjai mellett mintha ezt hallanánk: igen, hát persze, hiszen ezek az oroszok, ismerjük őket, mindig is ilyenek voltak.

A gazdasági döntésekbe sokkal lassabban épül be mindez, mint amit egy súlyos nemzetközi politikai válság híráramlásának ritmusához idomulva elképzelünk, de a hatás is messze túl fog mutatni a mindennapok horizontján.

Rájuk tör a nyugati veszedelem

Az az ismerős valami, amit a megfigyelő olyan magától értetődően Oroszország sajátjának érez az ukrán válság során tanúsított magatartása kapcsán, nem más, mint a birodalmi logika, a birodalmi attitűd, a birodalmi beszédmód, benne valami önként vállalt, szintén ismerős sértett kisstílűséggel.

Oroszország évszázadok óta két párhuzamos, egymást feltételező, de gyakran egymást ellehetetlenítő pályán fejlődve vált a világpolitika egyik meghatározó entitásává. Ezek egyike a civilizációs hasonulás, a Nyugat mellé való felemelkedés vágya, a másik pedig ennek a hasonulásnak az aktuális belső hatalmi struktúrát fenyegető hatásaitól való rettegés.

Amikor Oroszország vezetői nyugati füllel hallgatva brutálisan és kisstílűen beszélnek, akkor ez utóbbit, az „orosz különösség” elvesztésétől való félelmet halljuk beszélni, ez a félelem pedig a saját logikája mentén egyáltalán nem alaptalan. Oroszország birodalomként lett modern állam, és birodalom is maradt máig, azaz nem arról van szó, hogy egy saját jogán is működőképes állam tart illetve tartott gyarmatokat, befolyási övezeteket, hanem az államszervezet egészét, illetve magát a geopolitikai értelemben vett magterületet is a birodalmi létezésmód, azaz a katonai erőre épülő szerzés, megtartás, az ütés és a fenyegetés képessége, és ennek ethosza tartja össze.

Ez a modell pedig annál sebezhetőbb, minél jobban behatolnak az orosz világba a nyugati civilizációs mintázatok. A szabadon gyakorolható politikai jogok széles köre, a szólás- és véleményszabadság, a jogállam autonóm intézményei, a szabad versengésen alapuló politikai akaratképzési mechanizmusok nem egyeztethetők össze a birodalmi működésmóddal.

Ezért ezek a nyugati mintázatok, a Nyugathoz való közeledés során egy ponton túl nem pusztán a birodalmiságot írják felül, hanem az orosz államiság létező rendjét ássák alá. Lehet, hogy az orosz birodalom mindenkori urai elsősorban a saját személyes hatalmukat féltik, amikor ezzel szembesülnek, de nagyon valószínű az is, hogy a széthullás, a káosz reális veszély lenne egy a „kelleténél” gyorsabb nyugatosodás esetén.

Mindennek azért van jelentősége, mert a Krím megszállása egy klasszikus, a Rubiconon való átkeléssel analóg történelmi pillanattá válhat.

Ahogy Julius Caesar tudatosan saját maga és a hadserege előtt zárta el a visszautat, a törvény tilalma ellenére átkelve a Rubiconon, úgy Putyin is visszafordíthatatlan konfliktusos kényszerpályára küldte az orosz politikát.

Azaz okunk van feltételezni, hogy mindaz, amit a megszállás nemzetközi politikai és gazdasági költségeként képzelünk el külső megfigyelőként, nem annyira költség, hanem sokkal inkább a cél része.

Minden jel szerint Putyin és a rá befolyással lévők úgy látják, hogy Oroszország a gondolkodási, magatartási mintákat tekintve egy ideje már túl közel került a Nyugathoz, túl közel ahhoz, hogy az ne veszélyeztesse elfogadhatatlan mértékben az orosz „különösség” talpköveit, azaz ne hozza túl közel az iszonyattal felidézett jelcini széthullás emlékeit. A Nyugattal szembeni kulturális védőfal megerősítéséhez pedig, amihez korábban a kommunista ideológia adta a téglákat, ma egyetlen használható alapanyag áll rendelkezésre: a Nyugattal szemben, ellenségesen megélt nemzeti érzés, a harcban álló nacionalista világértelmezés.

A krími nagy fal

Ennek felfűtésére tökéletes lehetőség az Oroszország határain túl élő orosz közösségek „védelmében” elkövetett, előre tudhatóan a Nyugat tartós felhorgadását eredményező katonai agresszió, főleg akkor, ha sikeres, és vér nélkül sikerül megvalósítani.

A nemzetközi – elsősorban a legfontosabb amerikai – reakciók kiszámítása pedig biztosan nem volt nehéz feladat. George Kennan amerikai diplomata egy közvetlenül a második világháború után Moszkvából az amerikai külügyminisztériumba küldött elemzésében – az úgynevezett „hosszú táviratban”, amely nem sokkal később a szerző nevének feltüntetése nélkül, rövidített formában megjelent a Foreign Affairs című folyóiratban, és ezzel lényegében a kremlinológia alapművévé vált – meggyőzően kimutatta, hogy a szovjet vezetés kénytelen agresszív külpolitikát folytatni, a rendszer belpolitikai struktúrája miatt egészen egyszerűen nincs más választása.

A magatartása ezért nem változtatható meg, az Egyesült Államok egyetlen lehetősége, ha hiteles erőt mutat fel a szovjet terjeszkedéssel szemben, és ezt a szilárd politikai, gazdasági, katonai erőt földrajzi értelemben kivetíti a szovjet terjeszkedés potenciális zónáiba.

Kennan elemzésének meggyőző ereje révén egyszerű diplomatából a feltartóztatás doktrínájának atyja lett, generációkra meghatározva a szovjet-orosz relációval kapcsolatos amerikai külpolitikai gondolkodást. Ezek olyan biztos alapok az amerikai külpolitikában, amelyekre építve

az orosz vezetés nagyon nagy valószínűséggel előre jelezhette a Krím megszállásának nemzetközi politikai következményeit – és, még egyszer, ezek tudatában döntötte el.

A gazdasági értelemben „normális” országként viselkedő Oroszország-kép megváltozását éppen az teszi nagyon valószínűvé, hogy az Oroszország-Nyugat viszony lehűtése nyilvánvalóan tudatosan történik, éppen az a félelmetes benne, hogy már megint nem a pénz beszél.

Az elsekélyesedés útján

A megváltozó kép gazdasági költségeinek többsége persze nem a szankciókat alkalmazó nyugati kormányok lépéseinek közvetlen következménye lesz, és ezeket az orosz vezetés láthatóan szeretné is minimalizálni: szeretné megvédeni a rubelt az összeomlástól, szeretne gazdaságilag hiteles maradni akkor is, ha közben partnerei arcába hazudik az ukrán válság témáiban megnyilvánulva.

Ez nyilván lehetetlen, reális esélye arra van, hogy amennyire lehet, fékezze a hitelességvesztés eszkalációját, de a szankciók ütésváltásában ez a szempont borítékolhatóan hátra fog sorolódni, aminek következtében a vállalati szféra nagyon hamar elkezdi majd a bőrén érezni az elromló kapcsolatok hatásait. Nem lehet úgy megállítani, erőszakosan lelassítani Oroszország és volt gyarmatai politikai értelemben vett további nyugatosodását, hogy közben el lehetne kerülni az ország világgazdasági integrációjának elsekélyesedését, elmélyülésének elmaradását.

Ezzel pedig a kígyó a farkába harap: mély és dinamikus világgazdasági integráció nélkül Oroszország képtelen lesz kezelni számos gazdasági és társadalmi válságjelenségét, pontosan abban a pillanatban, amint elapad a szénhidrogénexportból származó dollár-áradat.

Maguk a szénhidrogén-kitermelő ágazatok sem képesek a jelenlegi struktúrában elvégezni a szükséges fejlesztő és megújító beruházásokat, a csúcstechnológiát igénylő új lelőhelyek feltárását és termelésbe vonását, ezeket a projekteket régóta globálisan működő nyugati vállalatokkal közösen készítik elő.

Ami pedig a szénhidrogén árak relatíve magasan tartását célzó, az elmúlt években többször látott, a regionális válságok elhúzódását támogató külpolitikát és titkosszolgálati aktivitást illeti, annak is megvan a költsége, hiszen a magasabb árak mellett gyorsabban fejlődnek az alternatív energiaforrásokat alkalmazó megoldások éppúgy, mint ahogy a hidraulikus repesztéses technológia előretörését és a folyékony földgáz szállítási és tárolási infrastruktúrájának kiépülését is felgyorsítják a hagyományos kitermelő régiók politikai kockázatai.

Eddig is komolytalan próbálkozás volt, amikor orosz pénzekből működtettek amerikai környezetvédő szervezeteket a hidraulikus repesztés elterjedése elleni küzdelemben, egy hidegháborúshoz hasonlító nemzetközi politikai légkörben ez végképp nevetséges lesz.

Az efféle, klasszikusan oroszos, titkosszolgálati operatív potenciálra komplett stratégiát építő, az elkerülhetetlent mindig holnap helyett holnaputánra tolni próbáló megoldások nem tudják felülírni azt a tényt, hogy az Oroszországban élők társadalmi létezésének egyetlen, kiszámíthatatlan és múlékony gazdasági alapja van.

A társadalom a fogyasztási mintázatok tekintetében egyre inkább nyugati mércékkel méri magát, ez viszont hosszabb távon csak úgy tartható fenn, ha az olaj és a gáz után mást is hozzá tud tenni a nemzetközi munkamegosztáshoz. Ehhez pedig nagyon intenzív tőke- és technológiaimportra, óriásvállalatokkal való stratégiai kapcsolatokra, ezekhez a szempontokhoz igazított oktatási rendszerre, vállalkozói és menedzsmentkultúrára lenne szükség. Oroszország – nem elég határozottan, nagyon lassan ugyan, de – elindult ezen az úton is, de éppen ez az az út, amelyen most átugorhatatlan árkokat ásnak maguk elé.

Futva a Nyugat elől   

A gazdasági jelenségekkel foglalkozó külső megfigyelőknek tehát, akik gazdasági racionalitást feltételeznek minden mögött, a végén mégis igazuk lesz, legalábbis ami a látásmódjukat illeti.

Lehet Oroszországot a gazdasági racionalitás, a közgazdasági értelemben vett good governance helyett más racionalitás mentén kormányozni, sőt talán szükségszerű is, talán bizonyos történelmi pillanatokban nem is lehet másképp, ezt nem tudhatjuk, de az bizonyos, hogy amikor a rossz gazdálkodás és egyéb szerencsétlen fordulatok kihúzzák a szőnyeget a társadalmi munkamegosztás rendszere alól, akkor a fenntarthatósági problémák nem elméleti és stratégiai megfontolásokként kerülnek elő, hanem mindig egy drámai összeomlás formájában. Pont úgy, mint legutóbb.

Azzal, hogy Oroszország irányt vált, tudatosan távolabb lép a Nyugattól, egy nagyságrenddel tovább csökkenti az esélyeit arra, hogy fenntarthatatlan gazdasági modelljét simán, gördülékenyen és kellő időben átállítsa a nyugati életmódmintákat fenntartható módon megközelíteni képes modellé.

Ez a percepció lassan fog beépülni az Oroszországgal kapcsolatos piaci, vállalati és intézményi előrejelzésekbe, de be fog épülni, ennek eredményeként pedig az orosz kitettségű eszközök – értékpapírok, bankhitelek, leányvállalatok, vállalati projektek – át fognak sorolódni a kockázatos, ámde attraktív befektetési lehetőségek kategóriájából a spekulatív ügyletek világába.

Mert hosszú távon igenis a pénz beszél.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!