Ne legyenek illúzióink, hagyományos értelemben vett kerékpárgyártás ma már csak manufaktúrákban, esetleg a komolyabb gyártók felső kategóriás gépeinél létezik. A kereskedelmi fogalomban lévő bringák legnagyobb részét a távol-keleten, robotok hegesztik össze. Ezzel persze önmagában nincs baj, minden termék olyan lesz, amilyen szigorú a minőségellenőr a sor végén, és a legtöbb felhasználó nem is tud különbséget tenni két hegesztési varrat között.
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy nemrég meglátogattuk az Acell-Hunland tószegi gyárát, ahol Haibike, Winora, Hercules, Koga és Ghost mellett készül a Bad-Bike, amely egy újonnan bevezetett magyar márka. Pontosabban nem is egy, hanem kettő: Baddog név alatt a márka férfiaknak szánt kerékpárjai, Badcatként pedig a női bringák futnak. A cég meghívott minket a tószegi üzembe, ahol a Bad-Bike fényezése és összeszerelés zajlik.
Hogy ne csak nézelődni menjünk, tesztbringát is kaptunk.
Acell-Hunland
A tószegi gyár első csarnoka 2002-ben épült, ebben 3000 négyzetméteren szerelték össze a Hercules gépeit. 2003-ban 9000, 2007-ben 18000 négyzetméterre bővült az üzem. Mindössze hét év alatt egymillió kerékpár épült, az egymilliomodik egy elektromos rásegítésű Lapierre volt, 2009-ben. Októberre várhatóan elkészül a kétmilliomodik bringa is, igaz, ehhez az kellett, hogy 2012-ben 24 ezer négyzetméterre bővüljön az üzem.
Nyolc szerelősoron készülnek a kerékpárok, nagyjából 650 dolgozó segítségével, és ideális esetben hét munkanap alatt lesz guruló bicikli a nyers vázból. A számunkra érdekes Bad-Bike-ot alig két éve gyártják, és még folyik a kereskedőhálózat kiépítése. Eleinte még gyártottak olcsóbb, 70-90 ezer forintos modellt is, de céljuk, hogy a prémium kategória felé mozduljanak a magyar gyárban is.
Az üzem pedáns, tiszta, minden váz elvágólag várja a festést. A felületkezelés különböző állomásai között egy több száz méter hosszú függesztett pályán utaznak a vázak, persze csak akkor kerülhetnek ide, ha átestek a szigorú minőség-ellenőrzésen. Környezetbarát, vízbázisú festékkel dolgoznak – a színátmenetes vázakat kézzel festik –, erre kerül fel a márkajelzés és egyéb dekorációk, majd pedig a BMW által is használt akril lakkal szórják le a vázakat. Ez elképesztően ellenálló, annak ellenére, hogy egy fémgolyóval ütöttük, előbb kezdett el anyagában horpadni a váz, mintsem lepattant volna a lakk.
A festő és matricázó üzemben túlnyomó részt nők dolgoznak, de az összeszerelő részlegen is ők vannak többségben. Itt látszik igazán, hogy milyen színvonalú gépek készülnek: ugyan vannak olcsóbb kiegészítők, de tömegével látni a Rock Shox és a Fox villáit sorakozni, ahogy beszerelésre várnak. Az összeszerelő üzem már egy fokkal kevésbé pedáns, de ez érthető, itt kerül fel minden kramanc, mint a váltók, fékek, és hasonlók. Ugyanitt készülnek az elektromos rásegítésű gépek is.
Innen a kész bringák bedobozolva a készáruraktárba kerülnek, ahol már-már szürreális méretű polcrendszereken várják a szállítást. Nem sok hasonló gyárban jártam még életem során, de laikusként elég precíznek tűnik az itt folyó munka. Amikor megkérdeztek, hogy melyik Bad-Bike gépet szeretném kipróbálni, két elképzelés között dilemmáztam: legyen egy megfizethető bringa, amit páran meg is vásárolnak majd, vagy legyen a cég legdrágább gépe, amelynek elől-hátul levegős futóműve, hidraulikus tárcsaféke, és Bosch CX elektromos rásegítése van.
Végül utóbbit választottam, mert rásegítős majdnem terepbringa már volt nálunk, de a Baddog Tosa végre igazi rock n’ roll, rendes terepgumival és korrekt felfüggesztéssel. Ennek természetesen ára van,
de ez az árkategória nagyjából ennyibe kerül: a Cube hasonlóan felszerelt Stereója 1008900 forint, a Haibike SDuro RC pedig 1120000 forintnyi euró.
Ennyi pénzért már összteleszkópos vázat kapunk, levegős futóművel: a villa is és a rugós tag is a Rock Shox terméke. A hátsó futómű csillapításért egy Rock Shox Monarch tag felel, ez levegőráfújással hangolható a súlyunkhoz, és kimerevíthető, így nem nyeli a tekerés erejét, ha síkon haladunk. A váz további pozitív tulajdonsága, hogy az átütő tengelyt nem a lánc, hanem a támvillába rögzítjük, és ide került a fékkonzol is. Ez azért jó, mert lassításnál sokkal kevésbé keményedik fel a hátsó futómű, nem pattog el annyira, mintha a láncvillába rögzülne a kerék-fék kettős.
Jó pont, hogy a Sektor villa már 15 milliméter vastag átütő tengellyel fogadja az első kereket. Egy nehéz – 23 kiló –, kemény terepre szánt bringánál, ami ráadásul tartósan képes viszonylag gyorsan haladni a rásegítés miatt, ez mindenképp hasznos, hiszen érezhetően merevebben rögzíti a kereket, mint a hagyományos húzózár.
Annak ellenére, hogy még nem járatódott be teljesen, szépen mozgott, hamar sikerült a saját súlyomra hangolni: hasonlóan a rugós taghoz, ezt is légnyomás beállításával tehetjük meg, a vállon található szelepen keresztül. Ebben a villában található táblázat segít, amin rajta vannak az adott testsúlyhoz javasolt nyomásértékek. A visszaút csillapítás is egyértelműen, tág határok közt állítható a villaláb alján lévő piros kupakkal, és természetesen ez is kiakasztható, hogy ne pumpálgassuk feleslegesen. A váz és a villa is egyaránt 14 centit mozog, ezzel egyfajta kompromisszumot köt a lejtőzésre is használható, és mászásra is alkalmas bringák között:
hiszen sem a geometriája, sem a futóműve nem jó hozzá. Az örök igazság, miszerint, ami mindenre jó, az egy kicsit semmire sem, itt is megáll, de ettől függetlenül nagyon szórakoztató tud lenni egy ilyen bicikli a sokoldalúsága miatt.
A Tosán persze a felfelé kötött kompromisszumok jó része elmosódik, mert segít a 250 wattos Bosch CX motor. A rásegítés mértékét a markolat melletti kapcsolóval öt fokozatban állíthatjuk, a kijelzőn pedig a fontos adatokat látjuk, úgy, mint megtett táv, akkuélettartam, sebesség, és még pár apróság. A rásegítés finoman működik, ha lenyomjuk a pedált hamar elkapja a fonalat, ha befejezzük a tekerést, akkor pedig szinte észrevehetetlen késéssel áll le. Persze az eddig sem volt újdonság, hogy a Bosch rendszer jó.
Ne menjünk most bele, hogy kik szerint, mennyire puhány dolog a rásegítés, mert egyrészt nem kötelező ilyet venni, másrészt pedig
A motor annyira segít be, amennyire mi tekerünk, tehát ha 25 kilométeres sebességgel akarunk felmenni az meredek és hosszú, ráadásul forgalmas, budai Istenhegyi úton, akkor bizony ezen a gépen is ki fogunk fulladni.
Tetszett, hogy a teljesítményhez méretezték a fékrendszert is. Nem sikerült kifogni az első féken, akármekkora lejtőn próbáltam elmelegíteni. A Shimano SLX tárcsafék még nem topkategóriás termék, de bőven a japán gyártó felső polcáról származik: kétdugattyús féknyergek kerültek előre-hátra egyaránt, a betétek 18 centi átmérőjű féktárcsákat szorítanak. Az első ehhez mérten fogott is, hátul viszont levegős volt a rendszer, nem volt túl határozott a nyomáspont, emiatt erőből kellett húzni, hogy blokkoljon a kerék.
Minél több 27,5 colos kerekű bringa jár nálam, annál jobban kezd megtetszeni ez a méret, így rásegítéssel pedig főleg jó elhagyni vele a szilárd útburkolatot. A Schwalbe gumik mintázatuknál fogva nem aszfaltra valók, igaz, ezt a rásegítés miatt inkább csak a fülünkkel érezzük, de terepen szépen megbízhatóan kapaszkodnak. Feltekert rásegítéssel sem tudtam érezhetően elforgatni a kereket egy combosabb rajtnál, és amíg ésszerű keretek között lejtőzünk, nem lesz gond a fékezéssel sem. Ha a márka alapján kéne saccolnom, a kerekekkel is bírni fogják, hiszen felnik a DT, míg az agyak a Formula termékei.
A váltó szintén Shimano, ráadásul az XT sorozatból, ami már minőségi darab, precízen vált,
Első lánckerekeket keresni felesleges is, hiszen a motor nyomatéka miatt nincs rájuk szükség, így tíz hátsó lánckerékkel gazdálkodhatunk, ebből jó, ha négyet használtam menet közben.
A bringán semmi nem recseg, stabilan összerakták, szép a váz kidolgozása, viszont a kormány és kormányszár körül valami nem stimmelt. Ezeknél természetes, hogy valamennyire rugalmasak, de a Tosán mintha a kelleténél jobban hajladoznának, ha rendesen megtépjük. A bringa másik problémája is a kormányzásból adódik: túlságosan lapos, csopperes a villaszög, ezért minden egyes kormányelfordításnál megemeljük magunkat, így több erő kell a fordításhoz, viszont csak középállásból való kitérítésnél, kitekerve már túl könnyen jár.
Egy downhill bringánál ez nem hátrány, hiszen azokkal csak lejtőn mennek, de a Tosával néha síkon is kéne tekerni. Az alacsony középrész is sokaknak lehet zavaró, mert terepre sem kell feltétlen mennünk, hogy leérjen, elég csak jobban dönteni a kanyart. Ez inkább ízlés kérdése, és a saját bringámnál is együtt tudok vele élni, de aki nem számít rá, az könnyen elakadhat.
Összességében nem tudom, mit gondoljak a Baddog Tosáról: egyfelől ott a jó felszereltség, a szépen kidolgozott váz és a jó futómű, másrészről pedig az egészre rányomja a bélyegét a kellemetlen vázgeometria.
Meg lehet szokni, de úgy gondolom, ehhez a fajta felhasználáshoz túl lapos a villaszög, és túl alacsony a középrész, ami ennyi pénzért több mint zavaró. Mivel nem próbáltam a kategóriatársait, nem merném egyértelműen kijelenteni, hogy jobb, vagy rosszabb azoknál, de a felszereltségére nem lehet panasz. Az pedig mindenképp jó, hogy itthon is készül ilyen színvonalú bringa, még ha tudjuk is, hogy elsősorban nem a magyar bringások képesek megfizetni.
Még több bringatesztet olvasnál? Kövesd a Kerékagyat a Facebookon!
Rovataink a Facebookon