Bringázz a munkába – 400 kilométert!

Bringával munkába járni jó. Na de 400 kilométert? Ha van rá időd és módod, jobb, mint autózni vagy vonatozni. Legtöbben csak városon, falun belül vagy a szomszéd helységbe kerekeznek iskolába, munkahelyre, viszont sokan túráznak hosszabb távokon, például vállalnak be egynapos Balaton-kört, vagy indulnak bringás maratonokon, tehát bírják a strapát.

Én az elenyésző kisebbséghez tartozom (és némiképp csodabogárnak számítok) azzal, hogy kombinálom a kettőt. Talán mások is kedvet kapnak tőlem.

Hajnali fél három,

aztán megszokták. Néhány órás munkával együtt, egy nap alatt szoktam megtenni az utat oda-vissza (320 km), akárcsak különféle mezőgazdasági gépeik kipróbálása céljából Kaposvárra, Abdára, Uzdra, Mezőkövesdre vagy éppen Hódmezővásárhelyre, illetve valahol megszállva Debrecenbe, Nyíregyházára, Miskolcra, Göncre.

Volt, hogy zúzmara fagyott a bringára, máskor hőguta fenyegetett – néha bizony kilépek a komfortzónából. Most viszont kellemes tavaszias idő van, és egyébként is könnyített a program: Baján alszom majd.

Mivel az 51-esen Taksony és Kiskunlacháza között nemrég betiltották a kerékpározást, a Csepel-szigeten megyek végig – Lakihegynél egy kis megázással –, és a tassi zsilipen kelek át a Ráckevei-Duna-ágon, már világosban. Solt és Dunavecse között jön az útvonal első királyszakasza: az árvédelmi töltésen vezet az Euro Velo 6 kerékpárút, felülről nézek le a párhuzamos országúton robogó autókra.

Fajsztól pedig ismét aszfaltozott gátkorona következik, Gemenc csodálatos természeti környezetében, gépjárművet nem is látni, hallani meg csak madárdalt, egészen Bajáig. Delet harangoznak, mikor begurulok a városba. Ebből kikövetkeztethető, hogy nem voltam gyors, az állandó ellenszélben 20-25 km/óra közötti a tempó, és többször is kényelmesen megálltam reggelizni, öltözni-vetkőzni.

Nem hajtok, mint egy edzőkörön vagy teljesítménytúrán, csak utazom. Egyébként, akárcsak az ultrafutásban, itt is igaz, hogy nem a táv öl, hanem a tempó.

Ebéd után megvan a cégriport, amiért mentem, estefelé pedig ottani munkatársammal, a fekete öves, kétdanos karatés Magdival elmegyünk egy romantikus tíz kilométeres futásra a Pandúr-szigeten. Nem mondanám, hogy 185 km bringázás után minden lépést élveztem, inkább kitartási teszt volt, de túléltem. Megdolgoztam a vacsoráért. Szállásom egy panzióban volt a Petőfi-szigeten – azért szeretem ezt a helyet, mert be tudom vinni a bringát a földszinti apartman konyhájába.

Másnap reggel spuri Rémre, ahol a következő riport készül. Onnan tovább Jánoshalmára, mert nagyon érdekelt az új magyar traktort fejlesztő Renner cég. Róluk majd később lesz szó a Totalcaron. Majdnem dél lett, mire hazafelé indulhattam. De csak semmi kapkodás: előbb kiadós ebéd Kiskunhalason. Utána, hű útitársammal, az ellenszéllel küzdve, Kiskőrös, Kunszentimre, Kunszentmárton, Bugyi. Ott ment le a nap, gyors öltözés a hűvösebb estében, aztán már csak a maradék 35 km Taksonyon át hazáig. Este 10-kor futottam be, 215 kilométerrel.

Vonattal, busszal lehetetlen volna ezt ésszerű időn belül lebonyolítani. Autóval lenne „normális”, de ebben a radaros, videós világban nekem nem élvezet, inkább unalmas időfecsérlés a volán mögött ücsörögni. Csak ha muszáj, nagyon rossz idő vagy egyéb ok miatt. Bringával viszont élvezetes túra és egészséges mozgás. Nagy öröm, hogy nem engem visz egy gép, hanem én hajtom a gépet.

Először is olyan munkára van szükség, amely kiszállásokkal jár különböző helyszínekre, de nem követel elegáns öltözködést, sem bringával elvihetetlen mennyiségű holmit. Nem árt egy fekvőbringa, amelyen kilométerek százai után sem sajog semmim, és persze kell megfelelő ráérő idő, hiszen két napig tartott az út, amelyet egy alatt is leautózhattam volna. Ugyanakkor meglepő:

tényleg csak kétszer olyan gyors a nálam (150 W) akár ezerszer nagyobb teljesítményű (pl. 150 kW) autó? Tényleg.

A költségekben nincs nagy különbség, mert szállásra, étkezésre elmegy a benzin és az autópálya-matrica ára, és egy jó bringa sem ingyen gurul, élményben viszont összehasonlíthatatlan a kettő.

Mielőtt valaki rám sütné a fanatikus bélyegét, megvallom, hogy nem vagyok elvakult „zöld”, nem ragaszkodom mereven a bringázáshoz. Volt, hogy szép időben kerekeztem Makóra, de másnap hazafelé eső és ellenszél fogadott. Utáltam, Kiskunfélegyházán vonatra szálltam. Nem szégyen az. Máskor Battonya környékére kellett menni, nem volt annyi időm, ezért autóval levittem a bringát, és ott mentem egy rövidebb kört. Egyébként, ha muszáj, én is autóval vagy gyorsvonattal utazom, mint bárki más.

Persze lehetne mondani, hogy ráérős nyugdíjasként könnyen osztom az észt, de több hosszú munkaügyi bringatúrára mentünk már együtt fiatal cimboráimmal, akik középvezetők egy-egy cégnél. Hol ők kísértek el engem, hol én őket. Valószínűleg több ember előtt nyitott ez a lehetőség, mint ahányan kihasználják. Biztos vagyok benne, hogy most nem indítok el tömegmozgalmat, de talán adtam ötletet néhány szabadúszónak, vagy más szerencsésnek, aki talál megragadni való lehetőséget. Hiszen vasúton utazni praktikus, autózni öröm, bringázni viszont maga a boldogság.

Még több érdekességet olvasnál a kerékpározásról? Kövesd a Kerékagyat a Facebookon!