Nagyon drága bringák, nagyon amatőr kézben

A Merida elvitt minket biciklizni, de nem csak ide a Hárshegyre, hanem Németországba, Stuttgart mellé, Albstadtba. Az, hogy a sajtótábor mellett épp egy világkupát is rendeztek, nem a véletlen műve, de hát a szakmai alázat megköveteli, hogy ide is elmenjünk. Hogy sokat bringáztunk-e? Nem. Jól éreztük magunkat? Nagyon.

A Merida ezen a nemzetközi bemutatón állt elő három fontos új bringával, kettőt a profiknak, egyet az örömbringásoknak szánnak. Mivel Albstadtban zajlott a világkupa is, egyből megnézhettük, ahogy a cég versenycsapata, a Multivan Merida Biking Team rendeltetésszerűen üti-vágja a profi gépeket. Kár ennyire előreszaladni, hiszen az elején is sok érdekes dolog történt.

Már az egész hepaj megnyitóját sem aprózta el a Merida, ezt Stuttgarttól ötven kilométerre délre, a Hohenzollern család kastélyában tartották. A neogótikus épület távolról egy Disney-kastélyra emlékeztet, főleg, ahogy elfoglalja a hegy tetejét. A 11. században épült, persze nem ez, hiszen azt 1423-ban elmosta a történelem vihara, így amikor 1461-re újjáépítették, sokkal erősebbre és főleg nagyobbra szabták. Ebből a második állapotból mára csak a kápolna maradt meg, a jelenlegi formáját 1867-re IV. Frigyes Vilmos porosz király alatt érte el, és érdekessége, hogy még ma is a Hohenzollern leszármazottak birtokában van, és ők is lakják. Az ok, hogy a magasztos helyre hoztak minket, az volt, hogy bemutassák nekünk a világkupa meridás versenyzőit.

A csapat eredetileg ötfős, de most négyen jöttek el, ugyanis betegsége miatt Julian Schelb otthon maradt. Eljött viszont Gunn-Rita Dahle-Flesjå, akinek alanyi jogon jár a legenda státusz: felsorolni is nehéz lenne az eredményeit, a 43 éves norvégra csak úgy hivatkoznak, mint a világ legsikeresebb női hegyi bringa versenyzője. Többek közt egy olimpiai arany, tíz világbajnoki cím és 29 világkupa győzelem van mögötte, ezzel rekorder a nők között. 

Csapattársa, Hosé Antonio Hermida sem kisebb név a szakmában, junior, U23-as és felnőtt világbajnok is volt, ráadásul Gunn-Ritával együtt az ötödik olimpiájukra készülnek. Hermida az a fajta híresség, aki nem csak a protokoll kedvéért közlékeny, hanem odajön az emberhez beszélgetni, és tényleg érdekli, amiről megkérdezi a másikat. Meg igazi partiarc, látszik rajta a spanyolos temperamentum, nem feszeng a mikrofon előtt és mindenre van egy szellemes válasza.

Az a legmegdöbbentőbb az egészben, hogy a hotelben, ahol minket elszállásoltak, ott lakott Hermida és Gunn-Rita is, ajtószomszédok voltunk. Ahogy a reggeli kómában kerestük a kávégépet vagy bringázni indultunk, simán odajöttek beszélgetni, mintha legalábbis tíz éve együtt söröznénk péntek esténként. 

Thomas Litscher és Ondrej Cink is a csapat fiatal tagjai, de eredmények nélkül nyilván nem lehetnének itt. Cink cseh nemzeti bajnok, és bronzérmes volt az U23-as világkupán, Litscher pedig svájci nemzeti és U23-as világbajnok sok egyéb cím mellett. Ők valahogy kevésbé viselkedtek oldottan, bár messze nincsenek olyan rég a szakmában, mint Hermida vagy Gunn-Rita.

 A Hohenzollern kastélyban elfogyasztott meglepően semmilyen vacsora után minél hamarabb igyekeztünk ágyba kerülni, hiszen másnap következett, amiért valóban jöttünk, a bringák. Délelőtt egy albstadti konferencia központban még végig kellett hallgattunk egy közepesen érdektelen prezentációt grammokról, szénszál szövetről, ipari szabványokról, de kora délután már kint voltunk a festői réten és jó hatvan bringa várta a szabad rablást.

Profi sosem voltam, versenyző meg még annyira sem, ezért a Merida Big Trailre vetettem rá magam, ami

De mint tudjuk, traktorozni jó, és ha tehettem volna, le sem szálltam volna a Big Trail nyergéből, pedig valójában semmi különös nincs benne: merev váz, 13 centit mozgó első villa, lassan egyeduralkodóvá váló 27,5 colos kerék – plusszos gumival, ami jó 3 col vastag  –, valamint a bringa legjobb része, a visszahúzható nyeregcső. Ebből gondolom kitalálták, hogy nem ezzel fogják megnyerni az XC világbajnokságot, amennyire én gondolom, a Big Trail inkább örömbringa, és ne akadjunk fel azon, hogy a láncvilla első csatlakozási pontja mennyire emlékeztet a Specialized Fuse-éra, hiszen a Merida gyártja a Specialized vázait, valamint elég nagy részt birtokol is a cégből.

A buflák kerekek miatt lassabban haladunk, viszont legalább mindenen át, a 13 centi rugóút sok dolgon átsegít, és összességében egy remek játék. Ha emelkedő jön, akkor a kormányról vezérelhető nyeregcsövet egy mozdulattal kitoljuk – reverb -, és ha gurulni kell, akkor ugyanazzal a mozdulattal leengedjük, hogy ne zavarjon a helyezkedésben. Eszméletlen szórakoztató vele menni, és elég megbocsájtó is, egy kocabringás határait szerintem ki is tolja, főleg a ballonos kerekeknek köszönhetően.

Arra, hogy az ember kiszabaduljon az erdőbe, és 2-3 órán át önfeledten másszon, ereszkedjen, sziklákon ugráljon, tökéletes, és az 1x10-es (tehát elöl egy, hátul tíz lánctányér) váltónak hála tologatni sem nagyon kell majd. Ha egy gépet hozhattam volna haza, ezt csempészem át a határon. Érdekes viszont, hogy a Bikemag.hu-s Bognár Tomi kolléga mennyire semmirevalónak érezte. Ő teljesítményorientált bringás, és az is zavarta, hogy túlzottan merev a hátsó vázháromszög. Ezt csak azért említem, mert jól mutatja, hogy egy akármilyen kerékpár megítélése szubjektív dolog. Abban viszont igazat kell neki adnom, hogy 3500 euróért (1,3 millió forint) már minden tekintetben jobb biciklit adnak, akár házon belül is.

A másik két újdonság a Big Seven és a Big Nine volt. Mindkettő csúcs cross country gép, és ahogy névből sejteni lehet, az egyiket 27,5 a másikat 29 colos kerékkel szerelik. A karbon vázas bringa jelenleg a kínálat csúcsa, és ehhez mérten elképesztően komoly technikai színvonalat képviselnek. A szénszálas szövet szövésének a módját – layup - még tovább finomították, és a rengeteg nyúzópróba meg nullás papírral történő finomra csiszolás következményeként az M-es méretű váz 897 gramm, ami felfoghatatlanul kevés. Ez persze egy meztelen váz, de tengellyel, váltókonzollal és nyeregcsőbilinccsel együtt itt épp csak 1005 gramm, a kész bringa pedig mindössze 8,5 kiló, ráadásul ezekkel együtt is élettartam garanciát ad a gyártó. 

Az eredményekben egy magyar mérnök, Röszler Csaba keze is benne van. Ő mesélt arról, hogy az egyre fejlettebb végeselem-analízisnek köszönhető a fejlődés, de az összeszerelés módja is változott. A szénszálas lapokat belelaminálják a szerszámba, majd EPS – ez egy hungarocellre emlékeztető kemény hab – elemeket tesznek bele, összeszerelik a szerszámot, összesütik, majd a folyamat végén kiszedik az EPS-t. Így állítólag sokkal jobban formázható a váz, és hatékonyabban szabályozható a vázelemek falvastagsága, mint az eddig jellemző lufis megoldásnál, ahol az EPS elemeket felfújható tömlő helyettesítette a szerszámban.

Maga a bringa persze remek, de ezt a technikai színvonalat és az ebből fakadó képességeket egy profi képes értékelni igazán. Én csak annyit vettem észre, hogy a

Mászni félelmetesen jó vele, amíg az ember combból bírja, és a gumi tapad, a Merida bárhol felmegy. Érdekes, hogy támvillákat szándékosan vékonyították el ennyire, hiszen ezzel sikerült nyerni valamennyi rugalmasságot és kényelmet. A váz felső csöve még hosszabb lett, így nagyon rövid kormányszárat lehet hozzá használni, ráadásul a kormány is 720 milliméter széles, pár éve ilyet csak downhill típusokban láttunk, de itt is sokat segít az irányíthatóságban. Azon már jót mosolyogtunk, hogy az alsó csövet szándékosan aerodinamikusra formázták, valószínűleg nem sokat számít, amikor a versenyzők 7 km/h-val másznak fel az albstadti pályán.

A tesztnapon megkaptuk még a Ninety-Sixet is, amely egy elöl-hátul rugózó XC (cross country) gép, és igaz, hogy tavaly óta lényegében nem változott, de már ez is az aktuális, Boost szabványú hátsótengellyel érhető el. Az ember elgondolkodik azon, hogy van-e értelme egy össztelós XC gépnek, hiszen ugyanúgy baromi kemény a futóműve, csak amikor lenézünk, akkor látjuk, hogy mennyire sokat feldolgoz az úthibákból. És igen, hasonlóan ráz, mint egy merev bringa, csak éppen sokkal gyorsabban megyünk, és mászásnál is segít.

Volt még egy típus, amely szintén nem újdonság, de igazán érdekes, ez volt a fent emlegetett Ninety-Six 9000 E jelű változata. Az E-ből sejteni lehet, hogy valami elektromos lesz, de rásegítést keresni felesleges is: itt a váltó és a futómű szabályozott elektronikusan, vagyis nem bovdenek, hanem elektromos alkatrészek mozgatják mindkettőt. A Fox levegős futóművét a bal kézhez szerelt apró tekerőtárcsával állíthatjuk merev, félkemény és puha állások között, a váltót pedig a hagyományos pozícióváltókra emlékezettő fülekkel kapcsolhatjuk, csak épp nem bovdent húzunk, hanem apró mikrokapcsolókat lökdösünk. Nincs külön első-hátsó váltó, beállítás kérdése, hogy a kisebbik első tányérról mikor dobja a nagyobbra a láncot a rendszer.

Mindenkit az a kérdés foglalkoztat, hogy: ennek 

hiszen a 9000 E gombnyomásra zizeg, finom kis mechanikus alkatrészek mozognak, vagyis csinálja a show-t. Van, akinek ez hozzáad az élményhez, és legalább az ő igényüket is kiszolgálják.

Sajnos a tesztnap alig több mint három órán át tartott, utána visszavittek minket a szállásra, és elkezdhettünk készülni a másnapi maratonra, amelyhez teljes felszerelést kaptak az újságírók. Az indulók 23 vagy 46 kilométeren állhattak rajthoz, körönként 600 méter szintemelkedéssel. Sosem mentem még ilyen futamon, de nem gondoltam volna, hogy a rajt ennyire katartikus élmény. Mivel az öregek szerint az egész pályán legfeljebb négy gyökéren kell áthajtani, ezért egy merev vázas Big Nine-nal álltam rajthoz, és amíg síkon haladtunk, egész jól tudtam tartani a tempót a többiekkel. Úgy két kilométeren át.

Több mint ezer ember rugaszkodott neki a kétsávosnak csak jóindulattal nevezhető úton, és jó 30-40-es tempóval zúgtunk rajta úgy, hogy a kormányvégek alig pár centire voltak egymástól. Aztán az ember 

Az emelkedőn aztán rosszabb lett a helyzet, és egy óra valamint 23 kilométer után azt éreztem, hogy megcselekedtem, amit a haza megkövetel, és egy kör után kiálltam.

Ennek ellenére az élmény hatalmas, hiszen fizikailag is kimerítő, de amikor egy-egy kiadós mászás után akár a hetvenes tempóba is belelendültünk, azért koncentrálni kellett. Ha egyszer alkalmuk van, próbálják ki, amatőrként is nagy élmény, már csak azért is, mert élesben tudatosulhat bennünk, hogy mire lennénk képesek fizikailag, ha kicsit edzenénk. Bizony rossz érzés, amikor egy késő ötvenes úr, egy hatvanezer forintos bringával hagyja le az embert, miközben alattunk meg a Merida legkomolyabb kerékpárja van.

Az utolsó napra már nem kerültünk nyeregbe, de megnéztük a világkupafutamot. Az elmúlt napok technikai bemutatói itt nyertek értelmet, hiszen ezek az emberek valóban ki is tudják használni a gépeket, amiket pár napja alánk toltak. Na meg úgy tekernek, hogy a rajtnál felgyűrik az aszfaltot. A pálya 4,18 kilométer, a nők hatszor, a férfiak hétszer tekerik le. Iszonyatosan kemény a nyomvonal, és nem csak az emelkedők miatt, hanem a lejtők is olyan technikásak, hogy itthon már downhill pályának neveznék.

Szép gesztus volt, hogy a férfiak futama előtt egy perc néma csenddel emlékeztek az alig másfél hónapja elhunyt downhill legendára, Stevie Smith-re, de utána elszabadult a pokol. A férfi mezőny meglendülésekor rendesen suhanva mentek el a kordonok előtt, olyan volt, mint a motorversenyeken. És a pálya melletti hangulat is olyan, mint egy focimeccsen, őrületesen biztatják a versenyzőket. Ninos Schurter és Julian Absalon ezen a futamon olyat meccselt, hogy hét kör után századmásodpercre megegyezett az idejük, csak célfotóval lehetett eldönteni, ki futott be elsőként.

Ugyanitt a nők versenyén is csak ámultunk, hiszen Annika Langvad másfél percet adott a második helyezettnek, ugyanazon a kőkemény, technikás nyomvonalon, mint a férfiak. Hazánk versenyzője, Benkó Barbara 9. helyen futott be, ezzel történelmet írt, mint az első női versenyzőnk, aki ilyen színvonalú versenyen bejutott a legjobb tíz közé. Annak fényében, hogy mennyivel szerényebbek a felkészülési lehetőségei, mint a külföldi sportolóknak, ez fantasztikus eredmény. Maradandó élmény volt a pálya széléről buzdítani, látni, ahogy befut, és nagyon remélem, hogy látjuk még a dobogón is.     

Az Albstadban eltöltött négy nap megmutatott egy más világot, és úgy, hogy az ember egy kicsit részévé is vált a cirkusznak, különösen emlékezetes marad. Az is kiderült, hogy egy jó bringa semmire sem elég, hiszen ez a sport hetven százalékban még mindig az ember fizikumáról és technikai tudásáról szól és ha nem elég felkészült, hiába vesz többmilliós terepkerékpárt, simán lehagyja az apjával egykorú versenytársa egy sokkal olcsóbbal.

Még több beszámolót olvasnál? Kövesd a Kerékagyat a Facebookon!