Izrael ujja a ravaszon

Valamikor 2011 tavaszán Ehud Barak izraeli védelmi miniszter és Uzi Arad nemzetbiztonsági tanácsadó értesítik amerikai kollégáikat, hogy Benjamin Netanjahu miniszterelnök mintegy száz F-15E, F-16I és F16C vadászgépet küldött Iránba, lebombázni a natanzi urándúsítót.

Az izraeliek nem fogják Amerika beleegyezését kérni, mert ekkor már túl késő lesz ehhez. Akár sikerül lerombolni az atomlétesítményt, akár teljes kudarccal zárul az akció, a Közel-Kelet végleg megváltozik ezután.

Ötven százalék

Ez csak egy lehetséges forgatókönyv a sok közül, megvalósulására azonban már több mint ötven százalék az esély izraeli források szerint. 2010 nyarán az amerikai hírszerzés úgy tudta, Irán egy-három évre van attól, hogy működő atomfegyvere legyen. Izrael már ekkor is úgy látta, kilenc hónap elég ehhez, vagyis 2011 márciusára kész lehet a fegyver.

Ezután készült Jeffrey Goldberg riportja, amelyben negyven jelentős, döntéshozó pozícióban lévő izraeli tisztviselővel készített interjút arról, mennyi az esélye az Irán elleni támadásnak egy éven belül. A konszenzus több mint ötven százalék volt.

Vírus és blöff

A képet árnyalja, hogy azóta nyilvánosan arról beszélt Móse Jaalon miniszterelnök-helyettes: a Stuxnet vírus által okozott kár annyira visszavetetette az iráni atomprogramot, hogy ismét legalább egy év kell nekik a működő bombához; a pontos károkat azonban nehéz felmérni.

Érdemes figyelembe venni azt is, hogy az izraelieknek érdekükben áll minél elszántabbnak mutatkozni, elhitetni Iránnal, hogy tényleg készek támadni, valamint minél jobban felkelteni Barack Obama amerikai elnök figyelmét. Ráadásul a fenyegetés nem új, már 2007-ben is nyilvánosságra kerültek izraeli tervek egy Irán elleni bombázásról, azóta pedig szinte folyamatosan. Így a fogadóirodák talán nem 1:2 arányban adnák, hogy idén kitör a háború, de azért nem ez lenne az első hasonló eset. 1981-ben egy iraki, 2007-ben egy szíriai atomlétesítményt bombázott Izrael.

Irak és Afganisztán eltörpülne

A mostani támadás persze a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul súlyosabb következményekkel járna. A bombázás után akár nyílt háború is kitörhet a Közel-Keleten, amely összetettségében és következményeiben is messze felülmúlná mind az irakit, mind az afganisztánit. Az emberi áldozatok mellett az olaj ára is elszabadulhat, ami akár újabb gazdasági válsághoz is vezethet.

Egy sikeres támadással ugyanakkor megszűnhet az Izrael létét közvetlenül fenyegető elsődleges veszélyforrás. A mérsékeltebb vezetésű arab államok is örömmel vennék az iráni atomprogram megsemmisítését, valamint a nukleáris fegyverek terjedését is meg lehetne állítani, ami végső soron az Egyesült Államok alapvető céljai közé tartozik.

Még bonyolultabbá teszi a helyzetet, hogy egy egyszerű légitámadás valószínűleg nem is lenne elég. Izraelnek bizonyítékra lenne szüksége, hogy valóban sikerült-e megsemmisíteni a létfontosságú részeket, ez pedig leginkább csak szárazföldi csapatok bevetésével oldható meg, amelyek szükség esetén be is tudják fejezni az akciót.

'67 szelleme

Barack Obama világossá tette, nem tud elképzelni katonai megoldást Iránnal szemben, és az szinte kizártnak látszik, hogy Irak és Afganisztán után egy ilyen háborúba belevágjon Amerika. Izrael helyzete így kicsit hasonlít az 1967-es hatnapos háború előtti időszakhoz, amikor bonyolult diplomácia manőverekkel kellett elérnie, hogy az Egyesült Államok, ha rá ne is bólintson, de finoman kifejezze, érti, hogy Izrael minden békés megoldást megpróbált, mielőtt elindította a támadást. Egyelőre azonban ez a puha beleegyezés is nehezen képzelhető el.

A rémálom-forgatókönyv Izrael számára, ha az Egyesült Államok közvetlenül a támadás előtt mondaná Netanjahunak, hogy állítsa le azt. Az említett riportban nyilatkozó izraeli források szerint erre a helyzetre egyelőre nincs megoldási terv, de hazudni nem akarnak.

Amerika nélkül

Az egyetlen dolog, amiért Netanjahu kockáztatná akár az Egyesült Államokkal való szakítást is, ha úgy látja, az iráni program a holokauszthoz hasonló fenyegetést jelent. Ha a nyilatkozatokból indulunk ki, akkor éppen így látja. Sokszor beszélt ugyanis arról, Irán jelenti a legnagyobb fenyegetést Izraelre az állam megalakulása óta. De olyan nyilatkozatokat sem lenne nehéz idézni, amelyben Mahmúd Ahmadinezsád elnök vagy más magas rangú iráni képviselő Izrael megsemmisítéséről beszélnek.

Bár az atomprogram miatt Irán ellen mind az ENSZ, mind az EU szankciókat vezetett be 2010-ben, az nem sok jelét adta annak, hogy megszelídült volna. November végén, két iráni atomtudós meggyilkolása után Ahmadinezsád azzal fenyegetőzött, ha még egy meghal, az ENSZ Biztonsági Tanácsának minden állandó tagját (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína, Franciaország, Oroszország) bíróság elé állítja. Igaz, arról nem beszélt, hogy ezt hogyan akarja megvalósítani. Ahmad Vahidi iráni védelmi miniszter legutóbbi kijelentése szerint Nagy-Britanniára és az Egyesült Államokra olyan sors vár, mint Hitlerre és Sztálinra.

Atomtudós a tárgyalóasztalnál

Ellentmondásos viszont Maneshur Mottaki külügyminiszter leváltása, aki valóban nem tárgyalt túlzottan hatékonyan, de külföldön jellemzően pragmatikus politikusnak tartották, aki nem Ahmadinezsád stílusában kommunikált. Akár pozitív jel is lehetne, hogy éppen akkor, amikor az atomtárgyalások kritikus szakaszba érnek, a helyére Ali Akbar Saleki, egy képzett atomtudós kerül, aki a nemzetközi szervezetek világában is jártas. Ahmadinezsád motivációja azonban jó eséllyel mégsem ez volt a cserére, hanem az, hogy Mottaki az elnökkel rivális konzervatívok embere volt.

Irán pedig meghívta az atomlétesítményeibe Oroszország, Kína, az EU (soros elnökként éppen Magyarországra érkezett a meghívó) és még néhány ország képviselőit. Utóbbiak között azonban sem Izrael, sem az Egyesült Államok nem szerepel.

A feszült hangulat ellenére természetesen Izraelben sem mindenki ért egyet azzal, hogy elkerülhetetlen a támadás. Sőt, az egyik leghiggadtabb Simon Peresz elnök, az utolsó az izraeli vezetésből, aki az ország alapító generációjához tartozik. Peresz szerint Irán valóban súlyos probléma, de ha Izrael túlhangsúlyozza az egzisztenciális fenyegetést, az maga is egzisztenciális fenyegetés. Az Egyesült Államok pedig, ha tényleg igazán szükség lesz rá, Peresz szerint szembe fog szállni Iránnal.