A halállal esküdnek össze Ferenc pápa ellen

Így dorongolja le az Inkvizítor a világirodalom egyik legnyugtalanítóbb irodalmi betétjének elején az autodafé Spanyolországában megjelenő Jézust:

Te vagy az, te? - De mivel nem kap feleletet, gyorsan hozzáteszi: - Ne válaszolj, hallgass! És hát mit is tudnál mondani? Túlságosan is jól tudom, mit mondanál. Aztán meg jogod sincs, hogy bármit hozzátégy ahhoz amit már régebben mondtál. Miért jöttél hát, hogy zavarj minket? Mert azért jöttél, hogy zavarj bennünket, és ezt magad is tudod. De tudod-e, hogy mi lesz holnap?

És bár Ivan Karamazov poémájában rengeteg a narratív csavar – ugye: „De hát ezúttal sem lehetünk meg előszó – mármint irodalmi előszó nélkül, pfuj!” – Dosztojevszkijnek mégis sikerült az Inkvizítor kirohanásába sűrítenie (oké, a sűríteni a monumentális monológ esetében túlzás) a kereszténység legalapvetőbb ellentmondását:

Jézus Krisztus ugyanis elvetette a társadalmi konvenciókat követő, hagyományos értelemben vett erkölcsi ítélkezést, miközben örökségének letéteményesei, a pápák, pátriárkák és püspökök  – különösen a római állam intézményeinek hanyatlásával – egyre inkább a Jézus által megvetett világi rend támaszaivá váltak. Az eredeti krisztusi tanítás elrejtése végett tiltotta meg az 1229-ben tartott toulouse-i zsinat a latin nyelvű Biblia, a Vulgata „nép nyelvére” való fordítását, sőt, úgy általában a laikusok számára a Biblia forgatását:

Megparancsoljuk, hogy akiket rajtakapnak azon, hogy Szentírás van a tulajdonukban, azoknak házai vagy akár nyomorúságos kunyhói, vagy föld alatti rejtekhelyei romboltassanak le. Ezeket a személyeket üldözni kell, még ha az erdőkben vagy a barlangokban bujdosnak is, és szigorúan meg kell büntetni azokat is, akik az ilyeneknek menedéket nyújtanak.

Ezért is volt forradalmi tett Martin Luther részéről a német bibliafordítás, mivel ezáltal közvetlenül hozzáférhetővé, hivatkozhatóvá és értelmezhetővé vált Jézus tanítása.

A rendszer élére a rendszer elleni lázadó

A katolikus egyháznak az elmúlt ezer évben újra meg újra meggyűlt a baja azokkal, akik – az ókereszténységtől eltérően – már nem elsősorban teológiai síkon támadták a katolicizmust, hanem a konvenciók, javak és társadalmi státuszok iránt tökéletesen közömbös Jézus szavaival szembesítették a globális spirituális-oktatási-gazdasági-politikai trösztté váló egyházat. Voltak olyan „vissza a gyökerekhez”-mozgalmak – mint a katarok vagy a valdensek – , melyeket kíméletlenül kiirtottak, és voltak olyan mozgalmak – mondjuk a ferencesek –, melyeket afféle spirituális légfrissítőként integráltak. És azután jött a reformáció, mellyel már mit sem tudtak kezdeni.

A katolikus egyház természetesen mindig is rettentően sokszínű volt, és a modernséghez való idomulás ehhez a sokszínűséghez még több árnyalatot adott hozzá. De azért a reformzsinatok ellenére ma is megmaradt Róma azon igénye, hogy ne a híveké, hanem az övé legyen a végső szó Jézus szavainak értelmezésében. Visszatérve Dosztojevszkij Inkvizítorához:

Mindent átadtál a pápának, következésképp most minden a pápánál van, te pedig most már akár ne is jöjj ide többé, ne zavarj bennünket legalább egy ideig.

Az évszázados dinamika azonban 2013. március 13-án a feje tetejére állt, amikor a lemondott XVI. Benedek – akinek egyébként a kedvenc könyve A Karamazov testvérek – helyére a konklávé egy Jorge Mario Bergoglio nevű argentin jezsuitát választott meg.

A már nevével – melyet pápa még soha nem viselt – trónra lépő Ferenc személyében ugyanis

Ferenc minden gesztusából sütnek az őskeresztény áthallások; az olyan ismert epizódokból, mint amikor limuzin helyett egy apró Fiatból szállt ki, amikor random felhívott embereket hogy elbeszélgessen velük úgy általában a dolgokról, vagy amikor megállította autóját, hogy az út szélén megáldjon egy súlyos fogyatékkal élő fiút. De még feltűnőbbek azok a gesztusai, melyek tökéletesen szembemennek a katolikus egyház által támogatott értékekkel és tiltásokkal: amikor a melegekről annyit mondott, „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek felettük?”, vagy amikor menekült muszlim nők lábát mosta meg.

Gesztusaiból szervesen következtek politikai tartalmú megszólalásai, melyekkel olyan területekre tévedt, ahová a politikai status quo-ra ügyelő elődei csak ritkán. Egyebek mellett:

• felhívta a figyelmet a klímaváltozás elleni harc fontosságára;
• a szegénységért felelőssé tette a globális kapitalizmust;
• a háborúkért pedig a fegyveripart és a fegyverkereskedelemben érdekelt hatalmakat (elődei is minden háború ellen tiltakoztak, de ilyen konkrétan nem neveztek meg felelősöket);
• sőt, legutóbb még a közvéleményt alakító álhírek ellen is fellépett.

A legnagyobb visszhangot és a legtöbb ellenkezést természetesen a menekültekkel kapcsolatos véleménye váltotta ki. A katolikus egyház ugyanis amellett, hogy a menekültekkel sorsuk miatt általában szolidáris (lásd még: „Jézus is menekült volt”), politikai szempontból leginkább Európa keresztény jellegének megőrzésében érdekelt, még akkor is, ha ez elég sok mindent elmond saját térítő erejébe vetett hitéről. Sokan megütköztek Ferenc pápa azon szavain is, melyek szerint az iszlámot nem lehet az erőszakkal azonosítani, és a katolikusoknál is vannak fundamentalisták.

ha az iszlám erőszakot szóvá tesszük, szóvá kell tennünk a katolikus erőszakot is.

Az európai iszlám radikálisokért pedig szerinte nem valamiféle kulturális törésvonalat, hanem a munkanélküliséget, valamint a fiatalok „eszményeiktől való megfosztását” kéne hibáztatni.

Ez a radikalizmus sehol nem okozott nagyobb zavart, mint azokban az országokban, ahol a keresztény politika egyet jelent a jobboldali politikával. Például Magyarországon, ahol a magát kereszténynek tartó kormánypártok vezető publicistája óriási felháborodást kiváltva így kelt ki Ferenc pápa ellen:

a pápa vagy egy demens vénember, aki teljességgel alkalmatlan a pápai poszt betöltésére, vagy egy gazember

A bayerzsolti értelemben vett hőzöngésen túl a kereszténydemokraták sem tudtak mit kezdeni a legfőbb – és a katolikus dogma szerint erkölcsi kérdésekben megkérdőjelezhetetlen – pápai állásponttal. Az ellentmondásért az ex-cathedra kijelentések és a magánvélemény összemosását tették felelőssé - tanulságos elolvasni Harrach Péter magyarázatát.

Nem a menekültek miatt dőlt rá a Vatikán a pápára

A katolikus egyházban sokan húzták a szájukat amiatt, hogy Ferenc pápa túl szorosan tapad az aktuális társadalmi kérdésekre. A Vatikánban ugyanis – ahogy azt a jelen cikk alapjául is szolgáló, a brit Guardianben megjelent hosszú elemzés állítja –  két irányzat áll egymással szemben, melyek nem írhatók le a konzervatív-liberális ellentétpárral (mely alapján egyébként Ferenc pápa is sok kérdéseben konzervatívnak számít). A cikk szerzője, Andrew Brown szerint sokkal fontosabb az a szemléletbeli különbség, ami abban a kérdésben foglalható össze, hogy

Ebből fakad a különbség, ami a katolikus egyházra leselkedő veszedelmek értelmezésében mutatkozik. Az egyház vezető szerepét hangsúlyozó introvertáltak (világ körüli turnéi ellenére közéjük tartozott II. János Pál pápa és XVI. Benedek is) úgy tartják, hogy az egyház pont a II. vatikáni zsinat óta tartó modernizációs kényszer miatt veszítette el érdekességét a hívők előtt, akik előtt már nem az Örök Igazság letéteményeseként, misztikus élmények és kihívások forrásaként, hanem a társadalmi konszenzusból fakadó értékek tök átlagos képviselőjeként tekintenek rá – ennek egyik legfontosabb szimbólumának a latin, mint liturgikus nyelv eltörlését szokás látni. Az introvertált irányzat sok élharcosa valamilyen protestáns irányzatból tért át a katolicizmusra, mivel azt túl sekélyesnek és megalkuvónak tartja.

A másik irányzat – kitalálhatták, Ferenc pápa is ide tartozik – az extroveltáltak; ők inkább a világ problémáira adott válaszokat igyekeznek hangsúlyozni, és úgy gondolják, a katolikusok számának csökkenése pont az elzárkózásból, bizonyos szabályok és tilalmak tabuként való kezeléséből fakad.

A két irányzat konfliktusát az is erősítette, hogy Ferenc pápa programjához híven tényleg nekilátott a Vatikán megtisztításának, elkezdte felszámolni a pápai udvar (Curia) és a Vatikán Bank korrupt, sőt (világi) törvényekbe ütköző gyakorlatait. Ennek során a környezetéből és az egyházhoz köthető fontos szervezetekből (mint például a Máltai Lovagrend) több olyan embert is eltávolított, akik az introvertáltak kulcsembereinek számítanak.

Ilyen például a Steve Bannonnal is jó kapcsolatokat ápoló, erősen iszlámellenes Raymond Burke amerikai érsek, aki az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációból és a Máltai Lovagrendből is kikerült (de még mindig tagja a vatikáni egyházi bíróságnak). A befolyásos amerikai katolikus klikk egyik vezetőjeként ő volt az, aki a nyilvánosság előtt is vállalta a konfliktust az egyházfővel az elmúlt évek legnagyobb vitájában:

Világosan látni kell, hogy a bűn határa

A laikus szemnek botrányosnak semmiképpen nem tűnő ügy kezdetét Ferenc pápa 2016-os, A szeretet öröme című apostoli buzdításának egy lábjegyzete jelentette. Ez a lábjegyzet egy olyan mondathoz kapcsolódik ami úgy fogalmaz, vannak olyan második házasságukban vagy élettársi kapcsolatban élő emberek, akik részesülhetnek Isten kegyéből, és

a kegyes és együttérző élet eléréséhez az egyház segítségére is számíthatnak.

Ma a lábjegyzet pedig konkretizálja a segítséget: „bizonyos esetekben” ezek az emberek részesülhetnek a szentségekben. Ferenc pápa ehhez hozzáteszi, hogy

emlékeztetném a papokat, hogy a gyónás nem kínzás, hanem Isten kegyelmével való találkozás, és az úrvacsora sem a tökéletesek jutalma, hanem erős orvosság és táplálék a gyengék számára.

Ez az óvatos felvetés (még egyszer: legkonkrétabb formája is egy lábjegyzetbe volt rejtve) óriási felzúdulást váltott ki, mivel a vatikáni gyakorlatban nem fordulhat elő, hogy egyik pápa ilyen nyíltan felülírja az addig élő dogmát. Hiszen a pápák – hivatalukból fakadóan – tévedhetetlenek, és ha két megfellebbezhetetlen állítás ellent mond egymásnak, akkor hová lesz az Igazság?

Nem, ez a leírás nem ironikus, mert az ellenzők tényleg úgy gondolják, hogy a pápai tévedhetetlenségen a pápa által nyitott rés hamar olyan szakadékká tágulhat, melybe az egész egyház beleszédül. A Guardian már idézett cikkében egy angliai pap azt mondja, hogy persze, rengeteg elvált és újraházasodott hívő él az egyházkerületében, és egy csomó homoszexuális katolikust is ismer. De mégis, "az elmélet a lényeg",

Mozgolódás helyett érdemesebb megvárni, míg meg nem hal

A mindennapos gyakorlattal szembeni pápai engedékenység, nem pedig a menekültek vagy a globális felmelegedés volt az az ügy, melyen keresztül belső ellenzéke fogást talált Ferencen. A már említett Raymond Burke három másik érsekkel hivatalos levélben kérte Ferenctől megjegyzései tisztázását, majd kihallgatást kért a pápától. De amikor nem kaptak választ, akkor a nyilvánosság elé álltak kifogásaikkal, és egy petíció formájában ismételték meg a tisztázásra vonatkozó kérdést – amit eddig több mint 800 ezren írtak már alá.

Szeptemberben 62 katolikus nyílt levelet intézett Ferenchez, melyben 7 tanítás kapcsán is eretnekség terjesztésével vádolta meg a pápát (a vád persze nagyon burkoltan van csak megfogalmazva). Az aláírók között volt egy visszavonult püspök és a Vatikán Bank volt igazgatója, de kevés volt a Vatikánban jelenleg is befolyásos ember. Egy kazahsztáni érsek sokat sejtetően azt mondta, „a sátán füstje beszivárgott a templomokba”.

Walter Brandmüller bíboros a német Frankfurter Allgemeine Zeitungban október végén pedig lényegében kimondta, hogy a pápa megengedő felvetése nem léphet érvényre:

egy lábjegyzettel nem lehet hatályon kívül helyezni az egyház egész eddigi morálteológiai hagyományát

Ferenc pápa ellen azonban nem lehet csak úgy fellépni, hiszen ő nem egy választott politikai vezető, vagyis hiába választották, nem tartozik felelősséggel a választóinak. Ezért ellenfeleinek legfontosabb fegyvere a türelem:

Ez a módszer évezredek óta beválik a különcökkel és reformerekkel szemben. Ráadásul nekik feltehetően nem kell évtizedekre „alámerülni és kibekkelni”; Ferenc ugyanis betöltötte a 80-at, és már 77 évesen is azt mondta, hogy csak pár éve lehet hátra (azt nem tisztázta, hogy életéből vagy hivatalából).

És bár karizmájával és elképzeléseivel sok katolikus támogatót szerzett, valószínű, hogy halála után hasonló visszarendeződés zajlik majd le – például a guineai származású, erősen modernségellenes Robert Sarah megválasztásával –, mint a 60-as, 70-es évek modernizációs periódusa után. A sok szempontból progresszív II. János Pál pápává választása ugyanis teológiai téren konzervatív fejleménynek számított – a pápa leszámolt például a Dél-Amerikában elterjedt, a marxizmus nyomait magán viselő felszabadítási teológiával, illetve rögzítette a fogamzásgátlás és az óvszerekkel szembeni katolikus álláspontot. 

Borítókép: Tiziana Fabi / AFP.