Ambrus
-7 °C
3 °C

A német választók rejtélyes üzenete

2005.09.20. 08:24
A németországi választások eredménye mindenkit meglepett. Egyszerre tévedtek a közvélemény-kutatók, a politikai elemzők és a politikusok. Az utolsó szó jogát a választók maguknak tartották fenn, de egyelőre nehéz megérteni, hogy tulajdonképpen mit is akartak.

A mostani választások legnagyobb tanulsága az, hogy harmadszor egymás után a baloldalé lett a szavazatok többsége. A régi NSZK-ban még más volt a helyzet: annak idején a politológusok még a konzervatívok strukturális többségéről beszéltek, amit csak kivételes esetekben volt képes a szociáldemokrata ellenzék megtörni.

A volt NDK területén azonban még tizenöt évvel az egység után is a nyugatitól eltérő eredmények születnek. Így volt ez vasárnap is. Keleten 30 százalékos eredménnyel az SPD lett a legnagyobb párt, míg a Baloldali Párt (tehát a posztkommunisták) és a CDU a szavazatok egy-egy negyedét mondhatták magukénak. Mégsem lehet egyedül a keleti országrészre kenni a patthelyzet kialakulását, mert a jobboldalnak Nyugat-Németországban sem sikerült többséget szereznie.

Merkel kudarca

#alt#
Szavazatok aránya

Kifejezetten döbbenetes a kereszténydemokraták igen gyenge, már-már katasztrofális szereplése. Fennállásuk harmadik legrosszabb eredményét érték el, majdnem alulmúlva Helmut Kohl 1998-as vereségét is. A CDU minden egyes tartományban veszített 2002-höz képest, és még ha hozzá is adjuk a kereszténydemokraták eredményéhez a liberálisok 10 százalékát, akkor is hiányzik a jobboldalon egy százalék a három évvel ezelőtti, már akkor rossz eredményből.

#alt#
A parlamenti helyek megoszlása

Pedig talán soha nem volt egy ellenzéki szövetségnek olyan jó kiindulópontja, mint a CDU-nak és az FDP-nek ebben a kampányban: éppen azért tartottak előrehozott választásokat, mert Schröder kormánya csődöt mondott és nem volt tovább képes vezetni az országot, miközben a munkanélküliek száma az ötmilliós határt súrolta. Alig néhány hónapja a közhangulat még azt sugallta, hogy a CDU akár abszolút többséget is szerezhet, és kifejezetten kormányváltó hangulat uralkodott az országban.

Az előnyt Angela Merkel az utolsó métereken veszítette el, elsősorban két okból. Az egyik a Schröder-faktor, aki tényleg el tudta hitetni a választóival, hogy még nincs veszve semmi. A másik a CDU saját kommunikációs bénázása, leginkább annak a Paul Kirchhofnak a jelölése a pénzügyminiszteri posztra, aki a radikális adóreformról szóló ötleteivel nagy támadási felületet nyújtott a szocdemek stratégáinak.

A választási kudarc után a CDU vezetésén belül egészen biztosan felvetődik a kérdés Angela Merkel személyes felelősségéről. A fizikusnő sorsáról a következő hetek koalíciós tárgyalásai döntenek. Ha nem sikerül kialakítania stabil kormánytöbbséget, akkor politikai karrierje pillanatokon belül véget érhet.

Schröder, a fenomén

A borotva élén táncol Gerhard Schröder is. Neki egyrészt tényleg sikerült az, amiben rajta kívül már senki sem hitt, és pártját aránylag erős pozícióba tornázta vissza. Ráadásul Schröder még sosem volt annyira népszerű a saját pártjában, mint vasárnap este, pedig néhány hete sokan már a Schröder utáni ellenzéki időkön törték a fejüket, és nem is tűntek olyan szomorúnak. Másrészt viszont Schröder nagy árat fizetett a sikerért, mert szinte teljesen feladta saját reformprogramját és eljátszotta modernizáló imidzsét.

Sikere ráadásul csupán félsiker, ugyanis bármennyire is szeretné, nem kapott kormányalakítási megbízást az urnáknál. Amikor azt állítja, hogy a nép egyértelműen őt választotta kancellárnak, csak félig mond igazat, ugyanis csak annyi világos, hogy a választók Angela Merkelt nem találták elég meggyőzőnek.

Sértődés, lekezelés

Schröder vasárnap esti lelkiállapotáról sokat elárul a pártelnökök hagyományos, választások utáni tévévitáján nyújtott ijesztő szereplése. Azt mindig is lehetett tudni a kancellárról, hogy végtelenül magabiztos, de ilyen arrogánsnak és agresszívnak még nem láthatta őt a közönség. Már a beszélgetés elején végtelenül lekezelően viselkedett a műsorvezetőkkel szemben, akiket azzal vádolt, hogy mint a média általában, már hónapok óta ellene kampányolnak.

Kivétel nélkül mindenkinek a szavába vágott, minden kritikus kérdést lemosott az asztalról. Még eddigi koalíciós partnere, Joschka Fischer is határozottan elhatárolódott tőle, míg a liberálisok elnöke, Guido Westerwelle a tévénézők milliói helyett is feltette a kérdést, hogy vajon mit csinált a kancellár a műsor előtt, hogy így viselkedik. A tévévita végül botrányba fulladt, az egyik vérig sértett műsorvezető egyszerűen csak "Herr Schrödernek" nevezte a kancellárt a hivatalos megszólítás, "Herr Bundeskanzler" helyett.

Egy biztos: Schröderen újra elharapódzott a játékszenvedély, és most megint mindent egy lapra tesz fel. A papírforma alapján ugyan semmi sem jogosítja fel arra, hogy ő alakítson kormányt, de győztes pózával és ragadozó állatokra emlékeztető vigyorával alaposan elbizonytalaníthatja a konzervatívokat. Nyugodtan játszhat, mert sok vesztenivalója már nincs.

Elégedett kis pártok

A választások győztesei között találjuk a szabaddemokratákat, akik majdnem 10 százalékkukal legjobb eredményüket ünnepelhették 1990 óta, és nagy meglepetésre még Kelet-Németországban is csaknem 8 százalékot értek el. Természetesen tudatában vannak annak, hogy ezt a kiváló eredményt főleg azoknak a konzervatív választóknak köszönhetik, akik taktikai okokból a CDU-tól szavaztak át hozzájuk, mégis biztosak lehetnek abban, hogy ezek a szavazók valóban liberális gazdaságpolitikát akarnak. Sikerük már csak azért is figyelemre méltó, mert a három évvel ezelőttihez képest kifejezetten unalmas kampányt folytattak, mégis 2,4 százalékkal jobban teljesítettek, mint akkor. Pechükre valószínűleg mégis ellenzékben fognak maradni.

Nem kell sajnálni a Zöldeket sem, szavazótáboruk rendkívül stabilnak bizonyult. A környezetvédők kezdettől fogva ellenezték ugyan az előrehozott választásokat, de nem jelent nagy tragédiát számukra, hogy a tervezettnél egy évvel korábban kénytelenek felállni a bársonyszékekből. A párt hét év koalíciós kormányzás után megérett arra, hogy újradefiniálja saját szerepét a német belpolitikában. Ugyan az igen valószínűtlen, hogy valósággá váljon a Jamaica-koalíció a konzervatívokkal és a liberálisokkal, de az a tény, hogy ez a lehetőség egyáltalán szóba kerül, már sokat segíthet abban, hogy a Zöldek kiszabaduljanak abból a babiloni fogságból, amit az SPD mint örök szövetséges számukra jelent.

Baloldali Párt: egyelőre karanténban

A választásokat követő káosz sűrűjében szinte senkinek sincsen ideje odafigyelni a felfordulás okozóira, a Baloldali Pártra, pedig az ő sikerükre még senki sem gondolt májusban, amikor először merült fel az előrehozott választások lehetősége. Ha ők nem lennének, bizonyára már ma tudnánk, hogy milyen kormány alakulna meg a következő hetekben.

A Baloldali Párt kifejezetten a protest vote begyűjtésére szakosodott, eszük ágában sincs kormányozni. Oskar Lafontaine segítségével a keletnémet utódpártnak most sikerült először betörnie a nyugati országrészbe, ahol majdnem 5 százalékot szerzett, nem utolsósorban az új név miatt.

Ennél a pártnál még erősen kérdéses, hogy milyen irányban fog fejlődni, és hogy egyáltalán túl fogja-e élni a parlamenti ciklust Gregor Gysi és Lafontaine szövetsége. Mégis, sikerük komoly üzenetet hordoz a politikai elit számára. A választók egyre jelentősebb része nem bízik már a reformokban, és egy kalap alá veszi a konzervatívokat és a szocdemeket. Ők egyszerűen nem hajlandók tudomást venni a válságról, és úgy tesznek, mintha varázsszóra visszaállítható lenne az NDK szociális biztonsága, illetve az NSZK 80-as évekbeli jóléte.

A választóknak csak egy kis része szavazott a Baloldali Pártra, mégis jelképes az ő sikerük. A választópolgárok súlyos bizonytalanságban szenvednek Németország jövőjét illetően, és noha pontosan tudják, hogy komoly változásokra lenne szükség, pánikszerűen félnek tőlük.