Mint a Sepultura, csak üresben

„Akarjátok, hogy énekeljünk még egy dalt?” – kérdezi a Depresszió frontembere, mire a Metal Hammer Színpad bejáratánál álló negyvenes rocker teli torokból üvölti, hogy nem. Soulfly-póló van rajta. Harminc pluszos barátnője, ezzel szimultán rázza viszkikóláját, majd csendesen hozzáteszi, hogy húzzatok haza. Persze ezután rögtön kérdően a pasijára néz, majd mikor látja hogy jó úton halad, még hozzáteszi, sőt inkább hozzáüvölti, hogy kapjátok be.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Soulfly az idősebbeknek szól. Sőt, szerintem a szív és érrendszeri betegséggel küszködőknek egyenesen ellenjavallott. A tegnap esti szigetes koncerten is kisebbségben voltak a megfáradt, családos metálarcok, és az biztos, hogy nem ők rázták a hajuk iszonyatos amplitúdóval a magasban, a sátor vasszerkezetére kapaszkodva.

Csak hát a Soulfly a bunkóké. Vagy az övék is.

Mert amikor 1996-ban Max Cavalera otthagyta a Sepulturát, hát nem ezt ígérte. A Soulfly, mint zenekar vagy még inkább, mint projekt a Roots album továbbgondolásának tűnt, sőt igazi numetál vállalkozásnak. (Nem, ennek most tényleg semmi köze a Linkin Parkhoz). Nem hiába vették a nevük egy Deftones-számból (Head up, az amúgy tényleg nagyon-nagyon jó Around the fur albumról), sőt ha már itt tartunk, nem hiába üvöltötte Max Cavalera abban a bizonyos Deftones-számban, hogy „Soulfly, Fly high, So fly, Fly free”.

A lendület megvolt, kísérleteztek, jó néhányszor mellényúltak, aztán valahogy elfáradt az egész, és a Soulfly pár album után most már megint klasszikus, arcdöngölős thrahsmetált játszik.

Persze azért nem a művelődési ház színvonalon. A dobos, Joe Nunez egyszerűen zseniális, néha olyan, mint egy dübörgő traktor, máskor meg úgy játszik, mint egy egész amazonasi indián törzs, és a zenekar többi tagja is messze a thrashmetál-átlag felett csapkodja a húrokat. Max Cavalera meg teli torokból, sőt.

Csak minek. Ez így csak unalmas, ötlettelen és nagyon is kiszámítható, hiába lüktet, hiába van tele energiával, az egész üresjáratban pörög. Mintha a Mount Everest megmászása helyett inkább futnánk jó sok kört a ház körül.

„Szerinted játszanak majd Sepultura-számokat is?” – kérdezi kissé csüggedten a negyvenes rocker a Depresszió radása, meg a Soulfly harmadik száma után a barátnőjétől, aki ekkor már mojitot iszik, és fogalma sincs róla.

Végül azért szerencsére játszottak. (B-)