Könnyek, kínok, titkok a Nemzeti-filmben

A Mephisto, az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház utolsó előadásának első olvasópróbáján vagyunk. Hosszú asztal, rajta a vaskos szövegkönyvek, körben székek az összes színésznek. Reggel van, most kezdődik az első próba. Azaz csak kezdődne, mert egyelőre a rendező-igazgató Alföldi egyedül ücsörög az asztalnál. Na jó, később befut a dramaturg Vörös Róbert is. Színészek a korai órán sehol.

Ekkor röhögött fel először a terem vasárnap este a Puskin moziban, amikor bemutatták a Nemzeti dokumentumfilm - Egy társulat életének utolsó hónapjai címmel készített filmet, amit Salamon András rendező forgatott az Alföldi-féle Nemzeti utolsó időszakáról. A filmet több teremben vetítették, sokaknak csak a lépcsőn jutott hely, de ez várható volt. A Nemzeti előadásaira szinte lehetetlen volt jegyet szerezni azután, hogy kiderült, a következő ötéves ciklusban már nem Alföldi, hanem Vidnyánszky Attila vezeti a színházat. Nem meglepő, hogy a dokumentumfilmre is elkapkodták a jegyeket.

De sajnos ilyen jelenetekből nincs elég a filmben. Pedig a Mephisto próbái vannak annyira érdekesek, hogy csak ezeket simán elnézegetnénk másfél órán át. Aki nem dolgozik színházban, de szereti a színházat, annak elképesztően izgalmas látni, hogy az álmos arcú, farmeres-melegítős olvasópróbától hogyan jutnak el egészen rövid idő alatt oda, hogy már a legapróbb nüanszokon dolgoznak, hogy már csak annyi kell, hogy valaki kicsit hangosítja fel Tenki Réka mikrofonját. Hogy egy olyan színészközpontú előadás, mint amilyen a Mephisto, mennyi magyarázatot, mennyi agyalást és mennyi döntést igényel.

Viták is biztos voltak, de ebből nem sokat látnunk. Amikor a főszereplő, Stohl András óvatosan megjegyzi, hogy szerinte az egyik jelenetet meg lehetne oldani másképp is, Alföldi csak felnéz a jegyzeteiből és ennyit mond: "Nem". Ezek Salamon filmjének legjobb részei, amikor kukkolhatunk, amikor a függöny mögül leshetjük meg a nézőteret, amikor látjuk, hogy egy újabb instrukció mennyit változtat egy jeleneten, hogy ugyanaz a párbeszéd milyen volt a próbákon és utána milyenné vált az előadásra. Hogy mekkora a feszültség premier előtt, hogy milyen aggódó arcok lesik a közönség reakcióit. 

De közben zajlik egy másik történet is, a társulat vége, Alföldi öt évének lezárulása. Érthető, hogy Salamon ezt is bele akarta venni a filmbe, de ezek lettek a kevésbé jól sikerült részek. A rajongókról, a színházat az utolsó hónapokban övező hisztiről ugyanis már sok beszámoló láttuk. A sorban állás kempingszékekkel, a rózsahegyek, a horroráron árult jegyek sztoriját mindenki ismeri, mi is megmutattuk párszor:

A Nemzeti dokumentumfilmből nem tudunk meg többet a nézőkről, így nem csoda, hogy a moziban kinevették azt a fiút is, aki bevallotta, hogy annyira nagy hatással voltak rá a Nemzeti előadásai, hogy néha még fizikaórán is eszébe jut egy-két sor a Johannából.

Ahogy a színészinterjúk sem tesznek hozzá túl sokat a látottakhoz. Pedig éppen ebben az időszakban hívta be őket sorban tárgyalni Vidnyánszky Attila, a következő igazgató. Ekkor kellett eldönteniük, hogy mennek vagy maradnak, vagy éppen ekkor döntötték el róluk, hogy kellenek-e a jövőben is. Csakhogy azóta eltelt majdnem egy év, és ezek a színészek sokszor, sok helyen beszéltek már a döntéseikről. (Az Indexnek például Alföldi Róbert, Szabó Kimmel Tamás, Kulka János, Molnár Piroska, Udvaros Dorottya és Stohl András is elmondta, hogy miként élte meg ezt a pár hónapot.) Vagyis ezekben az interjúkban sok újdonság már nincs. És kifejezetten zavaró, hogy Kulka János a kocsijában (újabb nevetés a nézőtéren), Jordán Tamás meg valami zajos buliban nyilatkozik.

Ami mégis új, az viszont megrázó. Két fiatal színésznő, Radnay Csilla és Bánfalvi Eszter láthatóan megrendülve mesél arról, hogy bár nem lettek kirúgva, az új igazgató ajánlata elfogadhatatlan volt számukra. Ők, idősebb kollégáikkal ellentétben még nem éltek meg hasonló helyzetet, jobban meg is viseli őket. És ott volt a kamera akkor is, amikor az igazgató eltakarta az arcát, hogy senki ne lássa sírni az utolsó nemzetis Mephisto-előadás után.

És sokat látjuk Törőcsik Marit is, aki ugyan nem szerepel a Mephistóban, de imádja és szívesen beszél róla. Nem is érdektelen, amit mond, sőt. De furcsa, hogy többet látjuk a filmben, mint Alföldit, vagy az előadás bármelyik szereplőjét. Nyilván nehéz ellenállni annak, ha Törőcsik Mari hosszan nyilatkozik valakinek (főleg, hogy azóta kiderült, hogy a színésznő nem ad több interjút), de néha úgy tűnik, hogy a Nemzeti dokumentumfilm inkább egy Mit gondolt a Nemzetiről Törőcsik Mari dokumentumfilm lett. És persze jó látni, ahogy a színésznő jön-megy a kulisszák mögött, benéz Gáspár Sándor öltözőjébe, elmondja, hogy szerinte László Zsolt mennyire jó pasi, de utána alig találunk vissza a főszálhoz.

Hogy a moziban jelenlévő színészek mennyire önfeledten tudtak neveti saját magukon azt mutatja, hogy sokkal bátrabban meg lehetett volna mutatni ennek a pár hónapnak a vicces, a keserédes, a bohém oldalát. A sok beszélő fej helyett még több kulisszatitkot, még több próbát, még több izzadtságot és instrukciót. Mert ezekből a jelenetekből derül ki a legjobban, hogy mi volt Alföldi erőssége. Nem egyszerűen leszerződtetett egy csomó jó színészt, hanem csapatot épített belőlük, olyan erős társulatot, amilyenből talán egy-kettő akad még az országban.