Szabolcs
19 °C
25 °C

Gyenge, szerepzavaros csődörök

2014.03.26. 17:16
Autokratikus szokásrendre, a kooperáció hiányára, bizalmatlanságra, bosszúvágyra, kontrollálatlan dühre épülő világban élünk – állítja Schilling Árpád, a Krétakör művészeti vezetője, akinek nemsokára bemutatják legújabb, A Párt című rendezését. Beszélt arról is, hogy milyennek látja a Krétakör Társulat feloszlatása utáni éveket, hogyan marad rajta a balhé a Krétakörön, és hogy miért bánja, hogy 2010 előtt nem volt kritikusabb.

Már csak pár nap van az új krétakörös rendezésed, A Párt premierjéig. Az írtátok az előadásról, hogy a közélet újragondolását várjátok a nézőktől, a jeleneteket a magyar és az európai közélet inspirálta. Miért pont ez érdekelt?

2008-ban volt a váltás a Krétakörben (Schilling Árpád feloszlatta a társulatot, és Krétakör néven létrehozott egy, a művészet mellett pedagógiával, közösségfejlesztéssel, tehetséggondozással foglalkozó központot – M.D.), amelynek az volt a célja, hogy direktebben foglalkozzunk közéleti kérdésekkel. Eltelt azóta öt év, ez az előadás egy összegzés is, összegyűjtöttük azokat a formai és tartalmi kérdéseket, illetve állításokat, amelyeket fontosnak tartunk. Van egy önéletrajzi vonulata is. Negyvenéves koromra összefoglalom, mit kaptam, mire jutottam eddig.

Milyen témákat jár körbe A Párt?

Az egyik, ahogy a címben is szerepel, hogy maga a párt, mint politikai képződmény, hogyan viszonyul a társadalomhoz. Két olyan párt van a magyar közéletben, ami története és súlya okán eléggé adja magát egy ilyen tanulmány elkészítéséhez: a Fidesz és az MSZP. Elsősorban ez a két szervezet tematizálta Magyarország elmúlt 24-25 évét. Ennek a két pártnak a története megannyi kérdést vet fel nemcsak önmagukra, hanem mindannyiunkra vonatkozóan. A pártok a társadalomból nőnek ki, annak lenyomatai, a normáik pedig visszahatnak rá; ez egy oda-vissza játék. A mi értelmezésünkben, ha a pártpolitikai élet a társadalom tükre, akkor akár korrupcióról, akár a demokratikus gyakorlatok kialakulatlanságáról vagy elsatnyulásáról, akár a fokozódó verbális és fizikai agresszióról, akár a komplex helyzetek szándékolt leegyszerűsítéséről beszélünk, nagy baj van. Az előadásunk egyik legfontosabb kérdése: valóban ez a legjobb módja a demokráciának? Mi azok közé tartozunk, akik több részvételt szeretnének, valahogyan elmozdítani a képviseleti demokráciát a részvételi demokrácia irányába.

Schilling Árpád

1974-ben született Cegléden.

1995-ben alapította meg a Krétakör Színházat, ami az ország legismertebb független színháza lett.

Híres előadásuk volt többek között a Nexxt, a Hazámhazám, a Siráj vagy a Feketeország.

2008-ban feloszlatta a társulatot, az új Krétakör többek között pedagógiával, tehetséggondozással, közösségfejlesztéssel foglalkozik.

Számos sikeres külföldi rendezése volt, 2010-tól operákat is rendez külföldön.

2012-ban az Egymillióan a sajtószabadságért csoport alternatív köztársaságielnök-jelöltje volt.

Fontos témának tartjuk a közéleti anomáliák családi viszonyokra gyakorolt hatását. Az autokratikus szokásrendre, a kooperáció hiányára, a bizalmatlanságra, a bosszúvágyra, a kontrollálatlan dühre épülő világban a szülők és a gyerekek közötti viszonyok is torzulnak. Hiába is próbáljuk szétválasztani a magánéletet a közélettől, nem fog sikerülni. Mondhatjuk azt természetesen, hogy ahol ember van, ott bűn is van, de számomra relevánsabb állítás az, hogy ahol a politikai elit nem képes az önkorlátozásra, ott a polgárok sem boldogulnak az önreflexióval. A hatalom nem egy lehetőség a személyes ambíciók realizálására, hanem a soha nem szűnő felelősség mindenki iránt. Legalábbis egy demokrata számára.

Érdekes továbbá, hogy amikor ma Magyarországon a szélsőjobboldali veszélyről beszélünk, akkor a Magyar Gárda és a hozzá hasonló agresszív szélsőségesség szintjén ragadjuk meg a problémát. Számomra sokkal veszélyesebb, mert kevésbé nyilvánvaló, az intellektuális fasizmus, ami nem gondolja magát fasizmusnak, ki is kéri magának ezt a minősítést, de ha az ember szétszálazza a mondanivalót, akkor a mélyén súlyosan megbélyegző és kirekesztő gondolkodásmódot talál. Komoly kihívást jelent leleplezni ezt az egyébként rendkívül művelt beszédmodort. Aztán az sem mellékes, hogy a miénk is egy alapvetően férfidominanciával átitatott közélet. Bizonyos értelemben tehát a férfiak csődjéről beszélünk, amikor leleplezzük, hogy a töméntelen erőszakosság mögött gyenge, szerepzavaros csődörök állnak.

A premier körülbelül két héttel a választás előtt lesz, mennyire volt szándékos az időzítés?

Nyilván élesebbé válnak a mondatok a választások előtt, de azért mégiscsak egy színházi előadásról van szó, amit remélhetőleg egy év múlva is játszani fogunk. Olyan előadást kell készítenünk, ami a jelen közéleti helyzettől függetlenül is érvényes. Ha már alkalom, akkor nekem fontosabb, hogy a premier március 27-re esik, ami a színházi világnap. Ha úgy tetszik, ez a mi színházi krédónk a világnap kapcsán. Egyébként nehéz is volna kampánymentes időben tartani bemutatót, hiszen parlamenti munka helyett permanens választási kampány zajlik. Az Európa-szerte erősödő populizmus természetes következménye, hogy a rövid távú pártpolitikai érdekek felülírják a közjó kiszélesítésére irányuló törekvéseket. A hozzám hasonló gondolkodású választók általában a felelős kommunikációt hiányolják. Az is igaz, hogy mi vagyunk az a masszív törpekisebbség, akik sohase fogunk egy pártot kormányra juttatni. Ránk jelen körülmények között nem érdemes kampányt építeni, mert az csak pénzkidobás.

A Pártot már jóval a premier előtt kritizálták. Kálomista Gábor például azt mondta, hogy kampány van, a Krétakör is kampányol, az előadás ennek a része.

Egyenesen azt mondta, hogy az MSZP szekerét toljuk, és a kampányukat támogatandó időzítettük a választások elé a bemutatónkat. Neki ez jutott eszébe a színházi világnapra időzített bemutatónkról. Semmilyen szinten nem hajlandó felfogni a jelenlegi kormánypártot támogató elit, hogy az magától értetődő, hogy a hatalmon lévőket éri a direktebb kritika, mert ez a demokrácia természete. Erre úgy reagálnak, hogy amikor Gyurcsány Ferenc volt a miniszterelnök, akkor miért nem volt ilyen hangos a kritika. Ha valaki tud mutatni olyan felvételt, ahol akár én, akár a Krétakör bármely munkatársa televíziós műsorokban hosszasan méltatta kritikátlanul a Gyurcsány–Bajnai-kormányok áldásos tevékenységét, azt meghívom egy láda sörre. Ugyanakkor sokat tanultam az elmúlt négy évben arról, hogy nyilvánvalóbbá kellett volna tennem a 2010 előtti kritikai észrevételeimet. És hogy hibáztam, amikor megengedőbb voltam. Azzal együtt, hogy már 2002-ben a Hazámhazám című előadásunkban ezzel a szlogennel beszéltünk a szocialista-liberális kormányról: „Tudjuk, merjük, tesszük, eltesszük.”

Kálomista Gábor a Nemzeti Kulturális Alap Kulturális Fesztiválok Kollégiuma vezetője. Ebben a minőségében nem tehetné meg, hogy potenciális pályázókat pártalapon kipécéz és becsmérel egy tévéműsorban. Az is igaz, hogy ez a kommunikáció tökéletesen beleillik abba a folyamatba, amelyet Balog Zoltán miniszter indított el ugyanazon a csatornán. A riporter azon kérdésére, hogy nem gondolja úgy, hogy azokat a pályázókat, akik kormányellenes demonstrációkat szerveznek, ki kellene zárni a pályázati rendszerből, a miniszter így felelt: egyetértek. Ami igazán tanulságos ebben a történetben, hogy a Thália Színház társulatának (Kálomista Gábor a Thália menedzser-igazgatója is) ez csont nélkül belefér. Ez a mi szakmánk. Évek óta azt ugatom, hogy a legnagyobb kárt ez fogja okozni, hogy a szakma nem tudja megvédeni magát, nem képes felmérni, hogy felhasználnak minket.

Sokan attól félnek, hogy ha felszólalnak valami ellen, azzal rögtön kiállnak valami mellett. Ezt pedig nem akarják.

Ez érthető is, hiszen ennek a retorikának az a lényege, hogy nem az az érdekes, hogy mit mondasz, hanem hogy hol állsz. Ezen keresztül érvénytelenítik a mondandód. Négy éve folyik a jobboldali kommunikáció, hogy a függetlenség nem létezik. Ez az orwelli újbeszédbe nem fér bele, ezt a szót nem szeretik, mert szerintük mindenki tartozik valamilyen párthoz.

Miért érezted annyira fontosnak, hogy leülj vitatkozni Vidnyánszky Attilával? Többször elhívtátok, végül Berlinben ültetek le, és simán elbeszéltetek egymás mellett. Vagy szerinted volt értelme?

Az volt az értelme, hogy kiderült, németek nélkül nincs párbeszéd a magyarok között. Itthon hiába hívtuk Attilát, nem jött. Ő meg nem hívott minket, mert nem volt szüksége párbeszédre: tudja mit akar, az érintettek véleménye számára irreleváns. Fontos volt, hogy külföldön is hallották, hogyan érvel. Hogy szerinte vannak jobboldali és baloldali színházcsinálók. Elég sok helyen megfordultam, de ilyen sehol nincs. Olyan van, hogy hülye, tehetségtelen, ellopja a pénzt, de az, hogy kire szavaz, mellékes kérdés. Azt is hallhatták, ahogy a remény színházáról beszélt, hogy mennyire leegyszerűsítő, szűk perspektívájú az a valami, amit ez a művész rá akar erőltetni a teljes magyar szakmára. Ahhoz joga van, hogy úgy beszéljen az életről, ahogy szeretne, de ahhoz nincs, hogy a személyes mániáját kultúrpolitikává emelje és kiterjessze egy egész országra.

2008-ban feloszlattad a sikeres Krétakör Színházat, és létrejött a Krétakör. Többek között azért, mert le akartál jönni az elefántcsonttoronyból, másképp, közvetlenebbül akartál dolgozni a céljaidért. Mi tudtál megvalósítani az akkori tervekből? Mennyire érzed sikeresnek az azóta eltelt időszakot?

Az, hogy egy rendkívül sikeres társulat feloszlatása után túléltük ezt az öt évet úgy, hogy a Krétakör még mindig igazodási pontként szolgál, elég nagy siker. Egy jól beágyazott brandet alakítottam át, a közönség nem értette, én sem tudtam jól elmagyarázni, lényegében egyedül maradtam. Ehhez képest 2014-ben lesz egy bemutató a Trafóban, amelyre a bemutató előtt két hónappal elfogytak a jegyek, vannak nemzetközi kapcsolatok, belföldi partnerek, elképzelések a jövőről, médiaérdeklődés. Ha azt nézem, hogy ezekben az években hány fiatal ember került velünk kapcsolatba, és pörgött ki sikeres szakemberként, akkor megint azt mondhatom, hogy sikeresek voltunk.

Ha az öt év egészét nézem, akkor természetesen hullámzó a teljesítmény. Nagy szerencse, hogy nemzetközi szinten megmaradtak a kapcsolataink, ezek nélkül, csak magyar forrásokból, ezt a fajta fejlesztői-innovátori tevékenységet nem lehetne fenntartani. Ami engem érdekel, a különféle előadó-művészeti műfajok integrálása a társadalomtudományokkal és a kortárs médiaművészettel, még nem jellemző itthon. Nincs rá megfelelő pályázati csatorna, és amikor a repertoárszínházakkal kell versenyezni, a kurátor nehéz helyzetbe kerül. Húsz évbe telt az is, hogy a magyar kritika végre írjon a színházi nevelésről. Pedig ez az egyik legkurrensebb színházi nyelv: fiatalok demokratikus alapkérdésekről, bevonó, részvételi formában, a színházat eszközül használva akár iskolai környezetben dolgoznak. A kudarcokat egyébként nem feltétlenül nézőszámban vagy pénzben mérem, hanem, hogy szakmailag sikerült-e elérnem, amit elképzeltem. Mivel olyan formákat és kérdéseket próbálunk összehozni, amik teljesen újak, ezért kevés a referenciapont.

A legnagyobb siker, hogy a Krétakörre lehet hivatkozni, hogy jelent valamit ma is, politikai-közéleti értelemben is. Valamiféle kiállást, egyenességet jelent. Ezek a fiúk-lányok nem nagyon futamodnak meg. Azt is bevállalják, hogy az lesz a vége, hogy nem kapnak egy fillért sem, vagy meg kell szűnniük, mert ez lett a következménye a bátor kiállásuknak. A Markó Iván-os történet (a krétakörösök megzavarták Markóék bemutatóját, azt követelve, hogy adjon számot arról a 155 millió forintról, amelyet a Magyar Fesztivál Balett a rendkívüli kormányzati intézkedésekre szolgáló tartalékból kapott) például azért tanulságos, mert az akció a Független Előadó-művészeti Szövetség tagságának támogatásával valósult volna meg, csak a többiek időközben leléptek. Egyedül maradtunk egy olyan ügyben, amely nem a mi, hanem elsősorban a táncosok érdekeit képviselte volna. Aztán a balhé persze rajtunk maradt. De sebaj, nagy a hátunk, bírjuk a terhelést.

Az egyik legújabb projektetek a Szabadiskola.

Foglalkoztunk fiatalokkal korábban is, de úgy éreztük, hogy ezt fenntarthatóbb és pedagógiailag komplexebb programmá kellene fejlesztenünk. Egy olyan rotációs rendszert találtunk ki, amiben egy idő után a fiatalok maguk veszik fel a kapcsolatot egymással, egymást vonják be, egymásnak adják át a tudást, tapasztalatot. Kifejezetten a 14–18 éves korosztályra gondoltunk. Szabadiskola, mert nem hivatalos keretek között zajlik, és mert a szabadságról szóló kérdéseket taglalja. Ezzel a korosztállyal lehet és kell közéleti kérdésekkel foglalkozni, de nem feltétlenül csak az erkölcstan szintjén. Hogy értsük azt, mi az, hogy Európai Unió, nemzetállam, fenntarthatóság, média, vállalkozás, demokratikus gyakorlatok és így tovább.

Talpraesett fiatalok képzése a cél, amelynek keretében a színház mint segédeszköz jelenik meg, hogy segítségével bizonyos helyzeteket modellezhetünk. Jönnek előadók is, például a Prezi egyik munkatársa beszélt a vállalkozásról, a HVG új főszerkesztője a médiáról, az Átlátszó.hu oknyomozó újságírója a közpénzek költésének ellentmondásairól. A tudatosságot, a tájékozottságot, a toleranciát és a reflexiót szeretnénk fejleszteni bennük, mert ezek a készségek hiányoznak leginkább a társadalmunkból. Nagy megtiszteltetés, hogy a Goethe Intézet mellénk állt: Jutta Gehrig, a magyar Goethe igazgatója velünk közösen pályázott a müncheni központba, ahol támogatták a Szabadiskola második évfolyamának tervét, így német forrásból, magyar és német diákok bevonásával tudjuk folytatni az elkezdett munkát.