Tim Burton végre megtanult rendezni

Minden gyerek szereti a zombis-szörnyes meséket (meg persze a kalózokat, a dinókat és robotokat is), különösen akkor, ha velük egykorú iskolásnak kell megküzdenie az ágy alá bújt rémekkel. A különc kisfiúk és kislányok, na meg persze a ronda, de valójában kedves szörnyek Tim Burton munkássága miatt ma már a 30 év körüli gyerekeknél is örök kedvencnek számít.

Sajnos a borzas hajú mester évekkel ezelőtt megunta a komor meséket, és az ezredforduló után elkezdte helyettük ontani a lelketlen, élőszereplős giccsparádékat a Majmok bolygójától kezdve a Charlie és a csokigyáron át az Alice Csodaországbanig.

A Frankenweenie című önremake-jével persze már ő is megpróbált visszatérni a bábkészítős gyökereihez és az új filmjeiből mindig hiányolt, gótikus mesevilágba. Csakhogy időközben az egykori kollégái (többek között a Karácsonyi lidércnyomás rendezője, Henry Selick) is megirigyelték a trónját: 2005-ben egy saját stúdiót alapítottak Laika Entertainment néven, és nélküle folytatták a lassan készülő, és nem mindig kasszarobbantó stop motion animáció szívet melengető hagyományait. A 2005-ös Halott menyasszonyon ugyan még közösen dolgoztak, a 2007-es Coraline és a mostani ParaNorman viszont már a Laika saját projektje volt, és egyik sem lett rossz.

ParaNorman – 7/10

Hogy még kacifántosabb legyen a horrorisztikus bábfilmek kronológiája, Henry Selick 2010-ben elköszönt a Laikától, hogy leendő stop motion-guruént térhessen vissza a Disney-hez (most épp Neil Gaiman Graveyard Bookján dolgozik), ahol a pályája elején ő is ugyanúgy egy mellőzött és frusztrált animátorként senyvedett, mint Tim Burton. Aki ugye ma már Canossát járt tékozló fiúként megint Disney-filmeket készít, hiszen az Alice Csodaországban és a mostani Frankenweenie is a jól ismert kastély logójával indul. A Laika stúdiónál maradt viszont Chris Butler, aki szintén Burton Drakula-köpönyegéből bújt elő: a Halott menyasszony és a Coraline stábjában még csak storyboard rajzoló volt, a ParaNormant viszont már íróként és rendezőként jegyzi.

Butler csapata tökéletesen ráérzett arra, hogy a vámpírhiszti helyett ma már a zombiőrületet érdemes meglovagolni. Az Alkonyat-franchise emberséges vérszívói helyett sokkal nagyobbat tud szólni a barátságos élőholt: dehogy akarnak agyat enni szegények, csak hát ugye ki ne lenne mérges, ha gonosz mágiával felébresztik a legszebb álmából? De hiába akarják elmagyarázni a szituációt az embereknek, a buta kertvárosiak az artikulátlan hörgést meghallva puskával robbantanak lyukat a rothadó mellkasukba.

A zombiknak tehát el kell csoszogniuk a főszereplő Normanhez, akit mindenki idiótának tart, mert folyton a szellemekkel társalog, hogy ő majd a különc haverjaival szépen kinyomozza, hová temették a zombiátok felelősét, a máglyahalált halt boszorkányt. Kiváló sztorialap, amibe a Laika-munkatársak tökéletesen bele tudták ágyazni az összes horrorfilmes kelléket a romos kísértetháztól kezdve a lincselést követelő fáklyás tömegen át a kigyúrt izomhegyre nyomuló, sikoltozó szösziig. És aki most azt hiszi, előre elspoilereztük a teljes sztorit, óriásit téved!

Chris Butler azonban nem Tim Burton, maximum a legjobb tanítványa. A Laika-csapat természetesen eszméletlen profizmussal és lelkesedéssel készített el minden torz perspektívájú házikót, boszorkányfejes kérgű görcsfát és kocsonyabőrű szörnyeteget. A ParaNormanból mégis hiányzik az a fajta egységes dizájn, ami a csigavonalas-töklámpásos Burton-stílust azonnal felismerhetővé és szerethetővé teszi.

Itt a figurák olyanok, mintha a vékony, de széles csípőjű lányt a Hihetetlen családból, az orrtúró, pocakos punkot meg a Shrekből importálták volna, és nem akadt senki, aki szólt volna a külön-külön dolgozó bábos csapatoknak, hogy a figuráik hülyén mutatnak majd együtt a közös jelenetekben. Erre persze ésszerű magyarázat lehetne az, hogy a stáb egy része a konkurenciától jött át, és mindenki hozta magával az ott berögzült karakterdizájnokat. A társrendező Sam Fell például korábban a DreamWorksnek rendezte a csatornapatkányos Elvitte a vizet, a látványtervezők, Phil Brotherton és Francesca Berlingieri Maxwell pedig a Fox stúdió egekbe magasztalt Fantasztikus róka urán dolgoztak.

A boszorkányátokkal sújtott, békés kisváros meséje összességében véve vicces és pörgős (már amennyire az lehet egy stop motion autós üldözés), de a kelleténél jóval többször süllyed le a klotyópapírt hajigálós, vénemebert nyalogatós, debil idétlenkedés szintjére, a kiskorú nézők legnagyobb örömére. A szirupos közjátékok alatt ráadásul lassabban vánszorog előre a történet, mint egy amputált lábú zombi. A sok bosszantó apróságért viszont bőven kárpótolja a nézőt a belterjes, de zseniális horrorhumor: Norman mobilján a Halloween-filmek főcímdala a csengőhang, a kövér szomszéd kisfiú pedig Jason hokimaszkjában hívja át játszani.

Frankenweenie 3D – 9/10

Tim Burton feltámadt! Múmiaként tántorgott elő a sírjából, és végre átvette annak a Burtonnek a helyét, akinek a rajongók soha sem fogják megbocsátani a Majmok bolygójában látott makiszerelmet, az Alice szemfájdító giccsorgiáját és az Éjsötét árnyék kiherélt Addams-családját. A madárfészekhajú zsenit is utolérte a remake-gyártási láz, ám ő ezúttal nem egy régi mesét forgatott ki, hanem a saját őrült zombikísérletes, feltámasztott kiskutyás rövidfilmjét, az 1984-es Frankenweenie-t konvertálta át a Karácsonyi lidércnyomást és a Halott menyasszonyt idéző stop motion gyöngyszembe.

A végeredmény tökéletesen illeszkedik a korai Tim Burton-életműbe, és a legkőszívűbb kritikusokkal is elfeledteti a mester utóbbi pár évben született, silány giccshalmait. Végre megint egy meseszerűen horrorisztikus, egyszerre vidám és szomorú történetet kapunk. A Frankenweenie gyönyörűen folytatja a Beetlejuice-zal és az Ollókezű Edwarddal megkezdett, majd a Karácsonyi lidércnyomással, a Batman-filmekkel, Az Álmosvölgy legendájával és a Halott menyasszonnyal folytatott világteremtést.

Burton ezúttal is zseniálisan vegyíti a stílusokat. Adott a filmjeiből jól ismert, álmos kertváros, ahol minden utca és ház egyforma, az összes udvaron ugyanakkorára nő a gyep, és minden felnőtt úgy néz ki, mint a 60-as évek amerikai aranykorának autókat és háztartási gépeket reklámozó plakátarcai. Ezt az idilli mikroközösséget zúzza szét a minden Tim Burton-filmbe kötelező, szomorú kis különc, akinek a mindennapjaiban ugyanúgy megfér egymás mellett az Ed Wood és a régi rémfilmek fekete-fehér képi világa, a Támad a Mars! városrombolása, a B-mozik iránti őrült rajongás és a Frankenstein-feldolgozásokból már jól ismert Teremtő-komplexus.

A sztori persze már a trailerekből is sejthető volt: a kis Victor még csupán szeretetből támasztja fel a titkos laborjában az elütött kiskutyáját, gonosz iskolatársai azonban már igazi őrült tudósként változtatják át saját halott házikedvenceiket múmiává, farkasemberré, a Fekete lagúna szörnyévé vagy épp a Godzilla-filmek gigateknőcévé.

A Frankenweenie ráadásul (a ParaNormannal ellentétben) a történet és a hangulat mellett a dizájnban is végig ugyanolyan erős. A főszereplő Victor, a horrorfilmek púpos Igorjára hasonlító osztálytársa vagy a Vincent Price-ra emlékeztető fizikatanár pont ugyanazok a tipikus Tim Burton-i pipaszár lábú, pinponglabda szemű, kedves bábfigurák, akikkel már a Halott menyasszony is tele volt. Sparky, a paprikaorrú zombikutya pedig akár a Karácsonyi lidércnyomás szellemtacskójának testvére is lehetne. Ami mégis megkülönbözteti a Frankenweenie-t a korábbi Burton-animációktól, az a stop motion technika tökélyre fejlesztése: míg a ParaNormanban mindenki olyan darabosan mozgott, mint a Birodalom visszavág tauntainjai, a Frankenweenie karakteranimációi már olyan szépek és letisztultak, mintha csak egy pár évvel korábbi Pixar-film CGI-jeleneteit látnánk. És az egész nem is fekete-fehérben készült, hanem szürke, lila és egyéb borongós színekben:

Burton ráadásul nemcsak képes volt végre szakítani Johnny Depp-pel., de a nejének, Helena Bonham Carternek sem adott szinkronszerepet a Frankenweenie-ben. Sőt, Christopher Lee-t is csak egy villanásnyi időre mutatja meg (a tévében pont az egyik Drakula-filmje megy), amire már évek óta nem volt példa. Helyette régi múzsáihoz, a korai Burton-filmek mára teljesen eltűnt szereplőit szerződtette le: a különc gótkislánynak az Ollókezű Edwardban és a Beetlejuice-ban is ugyanilyen karaktert alakító Winona Ryder lett a hangja, az anyukát Catherine O'Hara szólaltatta meg (őt szintén a Beetlejuice-ban láthattuk), a bogaras fizikatanár figuráját meg az a Martin Landau kapta, aki az Ed Woodban játszotta el zseniálisan Lugosi Bélát. Reméljük, Burton hamar kiheveri, hogy a 40 millió dolláros animációja október óta csak 66,5 milliót kapart össze, és gyorsan nekilát hasonlóan jó, múltidézős stílusban leforgatni a Beetlejuice 2-t!