James Franco szarral és nekrofíliával sokkol

A hétvégére valóban felpörögtek az események a Velencei Biennálén. Sorra érkeznek a sztárok, vaporettóval suhannak az Excelsior előtti mólóhoz, ahol paparazzók és rajongók hada fotózza őket. Nicholas Cage a Joe főszereplőjeként érkezett, Judi Dench a rég elveszett fiát keresi Stephen Frears filmjében, Willem Dafoe az olasz újhullám híres rendezőjéről, Pier Paolo Pasoliniről készült filmben játszotta a főszerepet, James Franco pedig saját rendezésével érkezett a Lidóra.

Örök kedvencünkbe, David Gordon Greenbe megint belebotlottunk az Excelsior teraszán, ezúttal szakadt póló helyett elegáns öltönyben pompázott a Joe rendezője. Viszont főszereplője nincs túl jó bőrben, Nicholas Cage arca közelről sajnos elég hervasztóan fest: az utóbbi időben mintha kissé túlzásba vitte volna a plasztikai műtéteket, és tényleg mindig azt a fejet vágja, amit a róla készült mémekből annyira jól ismerünk. És még csak nem is valami kedves a rajongókkal – míg sok sztár mosolyogva ad autogramot és elcseveg a közönséggel, ő undok arccal firkant egyet, majd tovasiet. James Franco viszont hiába intelligens és ékesszóló minden megjelenésekor, a rendezést sürgősen el kéne elfelejtenie, ezt most Cannes után Velencében is bizonyította. A 78 éves Judi Dench pedig egyenesen ragyog - ő a legerősebb kisugárzású nő, akit eddig a Lidón láttunk.

Fotó: Gabriel Bouys / AFP

Az említésre méltó filmek közül kiemelkedik a zöld aktivistákról szóló Night Moves, és az állatias főszereplővel dolgozó James Franco-film, bár mindkettőt untuk. Viszont a svéd Lukas Moodyson és az angol Stephen Frears mindenért kárpótolt minket.

Night Moves (Mozgalmas éjszaka)

Az erős politikai és társadalmi szerepvállalásáról jól ismert Kelly Reichardt új thrillerjében három környezetvédő extremista (Jesse Eisenberg, Dakota Fanning és Peter Saarsgard) eltervezi, hogy felrobbant egy vízerőmű-gátat, majd kénytelenek megbirkózni az utóhatásokkal és lelkiismeret-furdalással. A Night Moves egyetlen erénye az erős környezetvédelmi üzenet, amit közvetít - bizonyos részei szépen megállnák a helyüket közhasznú társadalmi hirdetésként, de itt véget is érnek a dicsérő szavak. Lassan bontakozik ki a cselekmény, a film bővelkedik a fölösleges, művészieskedő elemekben. Végtelen hosszan látjuk a gát által elpusztított erdők csontváz-fáinak rengetegét, ezek a monoton képsorok túlontúl sokat vesznek el a majdnem két órás játékidőből. Eisenberget és Fanningot láttuk már jó alakításokban, de nem ez a film lesz az, amiért emlegetni fogjuk őket: vértelen színészi játék és szürke unalom párosul az érdektelen sztorival.

Vi är bäst! (Mi vagyunk a legjobbak!)

Lukas Moodysson filmográfiájában egyaránt találunk kemény és súlyos filmet (Lilja 4-ever), üdítő komédiát (Együtt) és dolgozott már tinikkel is (Redvás Amal). A Velencében tegnap bemutatott Vi är bäst az utóbbiakat keresztezi: a 2000-ben készült Együtthöz hasonlóan megint egy svéd kommunába kalauzol, és ismét tinédzserek a főszereplői. A friss ötletekkel teli, részletgazdag mozi, ami a '80-as évek elején játszódik, három 13 éves lány életének pár hetét mutatja be. A két, politikai, vallási és társadalmi kérdésekben igen felvilágosult punk, Bobo és Klara zenekart akarnak alapítani, hogy az iskolai koncerten előadhassák a tornatanáruk által inspirált "Gyűlölöm a sportot!" című, erős társadalmi állásfoglalást megfogalmazó dalukat. Zenélni azonban nem tudnak, ezért úgy döntenek, beveszik a csapatba a szende, keresztény, mindenki által kiközösített Hedviget - úgyis jól beleillik az értékrendjükbe, hogy az elnyomottak mellett ki kell állni. Hedvig szuperül játszik klasszikus gitáron, és amikor elektromosat adnak a kezébe, tátott szájjal néz az egész kommuna. A három lány innentől elválaszthatatlan: bátortalanul próbálnak pasizni, zenélnek, és rengeteget beszélnek. A Vi är bästben nem a sztori a lényeg, hanem a párbeszédek, a karakterek, a helyzet- és jellemkomikum, az élet viccesen abszurd oldalát bemutató jelenetek és mindenekfölött a három friss és remek alakítást nyújtó gyerekszínész. Moodysson filmje felhőtlen, felszabadult szórakozást ígér, reméljük, a magyarországi mozikban is látható lesz majd.

Child of God (Isten gyermeke)

James Franco mostanában minden kilométerkőnél ott van, alig pár hónapja mutatták be Cannes-ban előző, szélsőséges indulatokat kiváltó rendezését (As I Lay Dying), és máris itt termett Velencében a következővel. Az Isten gyermekével valószínűleg nagy polgárpukkasztásra készült, hiszen a film a következő kulcsszavakkal sommázható: szar (plusz maga a szarás aktusa), fuck, állati üvöltés, rejszolás, kicsapódó sperma, fuck, kifolyó takony, puska, még több rejszolás, fuck, nyál, még több állati üvöltés, skalpolás, fuck, és, ó, borzalom, nekrofília. Hú, de sokkoló. És mégis unja az ember, méghozzá nem kicsit. A Cormac McCarthy írásán alapuló történet főszereplője Lester Ballard, egy állati sorban elő, falu bolondja, aki csinál ugyan egy-két rendzavaró dolgot, a közösségben mégis úgy-ahogy megtűrik. Alakítója, Scott Haze egyetlen arckifejezéssel és mindig ugyanazzal az artikulátlan üvöltéssel formálja meg karakterét, ami egy idő után elég idegesítő. Az állandóan puskát szorongató Lester, akinek iszonyú gyermekkora volt, borzasztóan éhezik a szeretetre. Először plüssállatokkal veszi körül magát, majd akad asszonyka is: talál egy csinos holttestet. És innentől tényleg félelmetes eseménysorozat veszi kezdetét, ez a nagyjából tíz perc tényleg jó a filmben. Kár, hogy olyan hosszan és fölösleges elemekkel tarkítva kellett előkészíteni, és hogy olyan unalmas a levezetés is. A vége felé még egy menekülés-jelenettel is meg kell birkóznunk: James Francónak nagyon beakadhatott annak idején a levágott karral való sziklamászás a 127 órában, mert pont ezt teszi most karaktere is. És közben, mondanunk sem kell, állatiasan üvölt.

Fotó: Tiziana Fabi / AFP

Philomena

Míg Franco filmjében mást sem hallottunk, mint fuck, fuck, fuck, Stephen Frears legújabb remekművében mindössze kétszer hangzik el a szitokszó, és olyan tökéletesen időzített és indokolt helyzetben, hogy a sajtóvetítés résztvevőitől mindkét mondat vastapsot kapott Velencében. A Philomena tökéletes film. Megtörtént eseményeket dolgoz fel: Írországban évszázadokon keresztül apácazárdákban dolgoztattak a megesett leányanyákat és gyerekeiket akartuk ellenére örökbe adták. A Judi Dench által alakított főszereplő, Philomena is egy ilyen zárdába kerül terhesen, a kegyes nővérek pedig a gyerekét elszakítják tőle és jó pénzért eladják egy gyermektelen amerikai házaspárnak, ő pedig nem tud semmit fia későbbi sorsáról. Philomena 50 évvel később egy valaha jobb napokat látott újságíró, Martin (Steve Coogan) segítségét kéri fia felkutatásában. Kettejük írországi és amerikai útját követi a film, ami mindvégig megtalálja a tökéletes egyensúlyt dráma és humor között: érzelmes, de sosem érzelgős (az újságírók többsége zokogott a nézőtéren), helyenként elképesztően humoros, de soha nem viszi túlzásba, és bár a téma miatt félhetnénk ettől, nem válik melodramatikussá. A Philomenában minden rendben van: tökéletes az összhang Dench és Coogan között, remek a dialógus, gyönyörű a fényképezés, lebilincselő a történet, megvan a megfelelő üzenet is. A vastapsot kapó híres felkiáltás ez volt: "Fucking Catholics!" Ami azért különösen érdekes, mert Olaszországban vagyunk, és hiába nemzetközi a filmfesztivál, a jelenlevő újságírók nagy többsége olasz. Tehát katolikus. Frears a sajtótájékoztatón többször is hangsúlyozta, hogy azt szeretné, ha a pápa is megnézné a filmet. Dench és Coogan alakításáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: az a jelenet, amikor a repülőtéri targoncán utazva Philomena részletekbe menően elmeséli az Oxfordban végzett Martinnak egy szerelmes ponyvaregény cselekményét, egyszerűen leírhatatlan. A Philomena végén akkora tapsviharban tört ki a közönség, amilyet ritkán hallani filmfesztiválon.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!