Mit mondhat egy film a menekültválságról vagy a vallási fanatizmusról?

Sokáig úgy járt Cannes-ba vagy bármelyik filmfesztiválra, hogy igazából senki sem foglalkozott vele, pedig azok a filmek, amiknek a forgatókönyvét írta, az elmúlt években három Arany Pálmát is nyertek, ő maga pedig ezekért két César-díjat is kapott. A börtönben játszódó Próféta valamint a láb nélküli Marion Cotillard-dal hódító Rozsda és csont című filmekkel elég komoly sikereket elérő francia rendező, Jacques Audiard jó barátjáról, állandó szerzőtársáról van szó. Thomas Bidegain idén idén rendezőként is bemutatkozott Cannes-ban: a magyar mozikba idén ősszel két filmje is érkezik. Az Arany Pálmás Dheepannak forgatókönyvírója volt, első saját rendezésének pedig Cowboyok a címe. A francia író-rendezővel Budapesten tudtunk beszélgetni bevándorlásról, vallási fanatizmusról és a filmekről. 

„A forgatókönyvírók általában a sajtó radarjai alatt repülnek, nem foglalkozik velük igazából senki, nem tudják, hogy ott vagyok. Most viszont meg kell mutatnom magam” – mondta a rendezésre váltó Thomas Bidegain, amikor Budapesten járt a filmjeit népszerűsíteni.

Néhány héten belül két filmjét is láthatjuk a magyar mozikban, az első rendezését, a Cowboyokat, valamint a Dheepant, amit Audiard-ral közösen csinált, és megnyerte idén Cannes-ban az Arany Pálmát. Mindkét film különös aktualitást kapott, hiszen az egyik a bevándorlásról szól, a másik a vallási fanatizmusról, de egyik sem úgy, ahogy azt az ember elsőre gondolná.

A gyűlölet találkozik a Gettómilliomossal

A részben valós történeten alapuló, Srí Lanka-i menekülttörténet, a Dheepan kapott eddig nagyobb hírverést, hiszen ez nyerte idén a legnagyobb művészfilmes elismerést, az Arany Pálmát. A történet nagy vonalakban annyi, hogy a Srí Lanka-i polgárháborúból próbál elmenekülni három ember. Egy kiugrott tamil szeparatista, egy nő és egy kislány. Nem ismerik egymást, mégis úgy kapnak útlevelet, hogy innentől kezdve egy családot kell alkotniuk. Párizs külvárosába költöznek, ahol a férfi gondnoki állást kap, és elkezdődnek a problémák.

Nagyon nem akarjuk lelőni a poént, meg igazából lehet sejteni, hogy milyen problémákat okozhat, hogy három idegen ember családként akar boldogulni, meg hogy az egyikük gyakorlatilag egy saját terrorszervezetéből kiábrándult szeparatista, és hogy mire számíthatnak Párizs egyik piti gengszterekkel tömött külvárosi lakótelepén.

Ehhez képest akad néhány furcsaság a filmben, különösen ahogyan halad előre a sztori, és egyre inkább távolodik attól a nagyon aprólékos, dokumentumfilmszerű kezdéstől, amiből kiindult.

A Dheepan realizmusból indul, és egy opera lesz a végére. Mindig olyan filmeket próbálunk csinálni, amik meglepik a nézőt valamivel. Az amerikai filmekben mostanában az elbeszélés nagyon keretek közé van szorítva, mechanikus az egész. Tudod, hogy ha ezt látod a képen, akkor abból valószínűleg mi lesz később.

De én is és Jacques (Audiard) is az olyan filmeket szeretjük, amikor a néző nem tudja, hogy a film merre tart. Van egy amerikai forgatókönyvíró barátom, aki miután megnézte a Rozsda és csontot (Audiard és Bidegain egy korábbi filmjét), akkor csak annyit mondott: “Baszd meg a narratívád!" –Bidegain szerint éppen ezért érdemes megnézni a Dheepant.

A főszereplők amatőr színészek, ettől az egésznek van egyfajta intim hangulata, simán elhisszük, hogy a szomszédainkat látjuk veszekedni, megijedni, értetlenkedni. Viszont éppen az amatőr színészek, ráadásul főleg szingalézül beszélő, Srí Lanka-i amatőr színészek miatt a forgatókönyv nem volt túlságosan kidolgozva.

“A Dheepan forgatókönyve sosem volt befejezve. A Prófétát sok-sok találkozóval hosszú évek alatt írtuk meg, nagyon pontosan ki volt dolgozva, a Dheepannál viszont tudtuk, hogy amint jönnek a színészek, rengeteg dolog meg fog változni. Tudtuk, hogy lesznek jelenetek, amikből kiderül a család fontossága, és hasonlók, de nem tudtuk őket előre megírni. A film gerince persze megvolt, de akartunk hagyni helyet a színészeknek, mert mégiscsak arról van szó, hogy mit jelent az, hogy valaki Srí Lankáról jön, és én nem tudom, hogy az milyen.”

Aztán a film végefelé elgurult a gyógyszer, és a szép, lassan kibontakozó drámába megérkezik az opera, amit nem biztos, hogy mindenki gyomra bevesz, de igazából szórakoztató, hogy két filmet kapunk egy áráért. Az mondjuk nem olyan jó, hogy ezt a poént a forgatókönyvírónak kellett személyesen elmagyaráznia.

Valószínűleg az sem tett jót a film megítélésének, hogy mire bemutatták a mozik, Európában gyakorlatilag kitört a menekültválság, amire a film forgatása, írása, előkészítése során nem is számíthattak. Emiatt viszont minden olyan dolog felnagyítódik, amiben menekültek vannak. Mindenki azt vizsgálja, hogy akkor ez most pro vagy kontra közelíti-e meg a kérdést, mit akar mondani a válságról. A Dheepan viszont semmit sem akar mondani a menekültekről, mint tömegről.

A Dheepan sok minden, de nem egy átlagos menekülttörténet. Mindig félek ettől, hogy nehogy átlagos történetet mutassunk be, mi nem foglalkozunk a szociológiával.

Pont ellenkezőleg, olyan zsánerfilmeket csinálunk, amikben vannak hősök, és az a lényeg, hogy megmutassuk ezeket a személyiségeket, egy nagyon is konkrét, egyedi történetben. Ha az általánosságot ábrázoljuk, az nem jelent majd túl sokat, akkor lehet univerzális az üzenet, ha egy nagyon konkrét, nagyon apró dolgot mutatunk be. Ha problémát mutatunk be, ha ellenségképet mutatunk be, akkor sosem lesz megbékélés. Ha nevet adunk a szereplőknek, ha még esetleg hőst is csinálunk belőlük, akkor más szemszögből nézhetjük a helyzetet. Ha ránézünk az étteremben a rózsaárusra, akkor lássuk, hogy neki is van egy története."

Éppen ezért a mostani helyzet hatására sem változtatna utólag a Dheepan történetén, esetleg annyiban, hogy megnézné, hogyan alakulnak a kapcsolatok, ha a menekültek nem egymástól elszigetelten élnek, hanem jóval többen vannak, és ki tud alakulni egy közösség köztük. Azok a részek változatlanok maradnának, hogy milyen hatással van az emberre a háború, milyen elmenekülni, milyen egy idegen országban újrakezdeni. Ezek a menekültek számától független kérdések.

Ki a fanatikus?

A Dheepan is és a Cowboyok is a családról és a fanatizmusról szól. A Dheepanban a fanatizmus őrületként jelentkezik, a Cowboyokban pedig sokféle formában, de a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy az elhivatottságban. Hogy ez vallási elhivatottság-e, vagy mondjuk a családnak szóló, az igazából mindegy is, a lényeg az irracionálisan elvakult viselkedés. Morbid adalékot adott a filmhez, hogy éppen amikor Pakisztán mellett forgatták, akkor Párizsban megtörtént a Charlie Hebdo elleni támadás, ami eléggé megrázta az egész stábot.

“Mielőtt kimentünk mindenki mondta, hogy ez elég zűrös része a világnak, legyünk óvatosak. Egy hete forgattunk kint, amikor meg otthonról jött a hír: puff-puff, lövöldözés, erőszak. Utána beszéltem a stábbal, nagyon nehéz helyzet volt, mindenkit nagyon megrázott. 

Mi ebben a helyzetben egy dolgot tudunk csinálni: filmet. Bemutatni a világot, hogy az emberek talán kicsit jobban megértsék. Ezt tudjuk megtenni, ennél többet nem.”

A Cowboyok Bidegain első rendezése, annak pedig elég ambiciózus. A történet egy családról szól, ahonnan 16 éves korában elszökik a nagyobbik gyerek, és az apa, vagyis a család próbálja megkeresni. De ez az egész keresés csak a keretet adja.

Az egész pedig meg van csavarva azzal, hogy Bidegain talált két nagyon érdekes, létező francia csoportot, amiket beleszőtt a filmjébe. Franciaország északi részén valóban létezik a cowboy-kultúra van, konföderációs zászlóval, meg veszkó csizmával, meg nagy közös táncházzal, hamburgerrel, és francia zászlós felvarróval a Harley Davidson dzsekin. A másik csoport, aminek a működésébe beleláthatunk, az pedig a belga határ mellett a 90-es évek második felében tevékenykedő Gang de Roubaix nevű, Al-Káida-kötödésű bűnbanda, aminek a tagjai a délszláv háborúból Franciaországba visszatérve jobb ötletük híján terroristáskodni kezdtek, szerencsére inkább kisebb, mint nagyobb sikerekkel.

Ki lehet találni: az erősen fehérpárti, redneckmániás apuka 16 éves lánya nyilván ennek a bandának az egyik tagjával szökik el, és veszi fel az iszlám vallást. Sokat hozzátesz a film élvezetéhez és megértéséhez, ha tudjuk ezeket a dolgokat, akár a forgatókönyvírótól. Miközben másfél évtizeden keresztül zajlik a családegyesítés, a háttérben szépen kirajzolódnak az elmúlt évek nagyobb terrortámadásai szeptember 11-től kezdve a madridi vonatrobbantáson át a londoni metrórobbantásig. De csak a háttérben látjuk mindig, hogy mi történik, a filmnek ugyanis pont az a lényege, hogy hiába a robbantások, attól még nem lehet mindenkit masszaként azonosítani, személyes sorsok vannak. 

A filmnek az a lényege, hogy bemutassa az embereket,a világot, a történeteket. Hogy olyan emberekkel foglalkozzon, akikkel találkozunk az utcán, de nem gondolkozunk el rajta, hogy neki mi lehet a személyes története. Mint a Prófétában az írástudatlan férfi vagy a Dheepanban a virágárus, vagy akár a Cowboyokban a teljesen átlagos középosztálybeli család, ami hirtelen a nagyvilág problémáival szembesül.

Ítéletet hirdetni, állást foglalni nehéz, elmagyarázni még nehezebb, viszont bemutatni egy-egy embert, azt lehet. Jobban megérthetünk egy helyzetet egy emberen keresztül. Pont az ellenkezőjét csináljuk, mint a tévéhíradó, amiben azt hallod, hogy migránsok, probléma, társadalmi változások, csupa nagy dolog. Mi egy emberrel foglalkozunk.”

Az őrületet nem lehet megírni

Az biztos, hogy a Cowboyok egy emberrel foglalkozik, azzal az egy emberrel viszont jó alaposan. Nem lennék Bidegain hőse, mert az eddigi filmjei alapján elképesztő módon szereti sanyargatni őket. Míg a Dheepan végén olyan happy end van, aminél sziruposabbat tényleg nehéz elképzelni, addig a Cowboyok 15 éven keresztül szenvedő főszereplője sem kapja meg a feloldozást. 

De miért is kapna feloldozást egy fanatikus ember? Bidegain főszereplői fanatikusan keresnek egy családtagot, aki viszont nem akarja, hogy megtalálják. Ha valaki nem tudja elengedni a másikat, az pont annyira káros lehet, mint teljesen elvakult szervezetekhez csatlakozni. A Dheepanban is és a Cowboyokban is megjelenik az őrület, de Bidegain azt mondja, azt a tiszta őrületet, ami mondjuk egy öngyilkos merénylethez kell, nem tudná elmesélni. Nem is tudna például ezért forgatni a Charlie Hebdo elleni támadásról sem. 

“Hiába van szó a Cowboyokban a vallási fanatizmusról, én a családról forgattam filmet. Ezt el tudom mesélni, erről tudom, hogy micsoda. De hogy azt az őrületet, ami abban nyilvánul meg, hogy megölünk valakit csak azért, mert hiszünk valamiben, azt nem tudom bemutatni, mert nem tudom elképzelni sem. Tudnék mesélni például a szülőkről, azoknak a szüleiről, akiket megöltek, akár a Charlie Hebdónál, akár a két lelőtt fanatista szüleiről, de ez is nehéz ügy. A Dheepanban is azt látjuk, hogy hogyan próbál megszabadulni a múltjától az ember,és igen, el tudom mesélni, hogy hogyan kattan be valaki a családja védelmében. De azt tényleg

elképzelni sem tudom, hogy mi visz rá valakit arra, hogy megöljön egy rajzolót.

Ahhoz, hogy egy hősön keresztül bemutassunk egy történetet az kell, hogy a hős valamiért szerethető legyen. Például a Prófétában Malik ugyan egy bűnöző, de egy olyan bűnöző, aki tanulni akar, és ettől nekem szimpatikus lesz. Szívesen eltöltök három évet ezzel a figurával, amíg forgatókönyvet írok róla, érdekel, hogy meg lehet-e menteni. De nagyon nehéz megmenteni egy olyan karaktert, akiről annyit tudok, hogy megölt egy rajzolót.”

Filmet írok, nem történetet

Munkamódszereit tekintve Bidegain nem klasszikus forgatókönyvíró, hiszen folyamatosan változtat a könyvön, Audiard-ral közös forgatásain végig ott is volt a rendező mellett. Bidegain szerint nem a forgatókönyvből lesz a film, hanem az is csak egy mozzanat a sok összetevő közül, amitől egy film működőképessé válik.

“Nem történeteket szoktunk írni, hanem filmeket. A film folyamatosan írja magát, a színészek is írják a filmet, folyamatosan alakul, úgyhogy van, hogy átírunk néhány dolgot az első forgatási napok függvényében. A forgatókönyv nem létezik önmagában. A film létezik. Vannak rendezők, akik leblokkolnak, és csak a forgatókönyvet akarják megfilmesíteni, pedig az kell, hogy a film folyamatosan éljen, és ehhez változtatni kell rajta folyamatosan. Nem szabad befeszülni, különben száraz lesz a film. Ha azt akarjuk, hogy éljen, akkor minden apróságra oda kell figyelni, ami menet közben alakul.”

Annak ellenére, hogy ott ült a forgatásokon, és aktívan próbálta élővé tenni a filmeket, amikben részt vett, attól még egy dolog hiányzott neki. “Nagyon szerettem volna színészekkel dolgozni. Nem volt bennem frusztráció forgatókönyvíróként, nagy rendezőkkel dolgozhattam együtt, de a színészekkel való munka érdekelt. Meg lehet írni egy jelenetet 30-szor, 40-szer is akár, de vannak dolgok, amiket nem tudunk leírni, például a kapcsolatot a színésszel. Le tudjuk írni, hogy hol legyenek a kamerák, milyen legyen a rendezés, bármit, amit elképzelünk, de a színészek adják a pluszt a dologhoz. A Cowboyok főszereplője, a gyereket játszó Finnegan Oldfieldban például olyan misztikum volt, amit nem is lehet előre megírni.”

Hogy ez az élmény, mármint a rendezés bármit változtat-e azon, ahogy közelít egy filmhez, arra azt mondja, hogy nem. Legfeljebb annyiban, hogy még rövidebb forgatókönyveket fog írni, mert most látta csak igazán, hogy mennyi minden végzi a kukában a vágás közben.

A Dheepant október 29-én, a Cowboyokat november 26-án mutatják be a mozik. Addig is az Audiard-maraton keretében október 23-án és 24-én a Toldi moziban lehet bepótolni A prófétát és a Rozsda és csontot.