Ezek miatt kalózkodtunk ősszel

2015.11.27. 19:22
Nem minden film jut el hivatalosan Magyarországra. De ez nem jelenti az, hogy nem is lehet őket megnézni.

Ha van egy igazi filmőrült ismerőse, aki a december eljövetelével különösen izgatottnak tűnik, annak a következő az oka: a stúdiók ilyenkor küldik ki az Oscarokat osztogató Filmakadémia tagjainak a különböző, általában még be sem mutatott presztízsfilmeket dvd-n, és ilyenkor van a legnagyobb esély arra, hogy egy régóta várt dráma az interneten kössön ki. Nem szép dolog, de így működik az internet mostanában.

És úgy is, hogy a VOD, azaz video-on-demand szolgáltatások elterjedésével rengeteg film kerül az internetre az amerikai premierrel egy időben. Én nagyon szívesen megvásárolnék többet, de nem elérhetőek sem a magyar Itunes-, sem a Google Play-boltokból. Vannak lehetőségek bizonyos kisebb költségvetésű filmeket megvásárolni egyenesen a honlapról. A kommentelőnek az előző cikknél igaza volt, a The Death Of Superman Lives című dokumentumfilmet meg is lehet vásárolni mindenféle akadály nélkül ezen a linken, én pedig sürgetek mindenkit, hogy tegye is meg, más esetekben is. Bár még messze vagyunk attól a széleskörű, 5 dolláros digitális jegytől, amivel Louis CK komikus beárazta a standupjait, de hátha egyszer eljutunk oda. Én csak azt szeretném, hogy legyen egy magyar film, amit meg tudok vásárolni 1500 forintért, HD-ban az interneten mindenféle bonyodalom nélkül. Remélem, az is eljön egyszer.

De most összevissza beszélek, nézzük azt a tíz filmet, amiért eredményesen lehetett kutakodni a legutóbbi cikk óta.

Beasts Of No Nation

Mi is megírtuk, hogy a Netflix elég rizikós módon megvásárolt forgalmazásra egy Nigéria gyerekkatonáról szóló drámát, amit ráadásul a True Detective első évadának állandó rendezője, Cary Fukunaga készített, és az online streaming mellett mozikban is bemutatta. Az utóbbi annyira nem volt jó ötlet, a Beasts Of No Nation eléggé megbukott, viszont nagyon szépen demonstrálta, hogy váltás történt pár éve a filmfogyasztásban. A Netflix ugyanis a cég történetében először nézőszámot adott közre, és kiderült, hogy a mozikban érdektelenséggel fogadott drámát legalább három millióan látták online. Ami azért elég jó szám annak fényében, hogy egy szörnyen nyomasztó, lehangoló, és nem egészen otthoni nézésre szánt film a Beasts Of No Nation, mert nehéz olyan környezetben végignézni, ahol szinte csinálhatnánk bármi mást is.

Bone Tomahawk

Bone Tomahawk
Fotó: rottentomatoes.com

Ilyen is van: horrorwestern, amiben egyszerre szerepel Kurt Russell, Matthew Fox, Richard Jenkins, és Patrick Wilson, ráadásul ők mind kannibálok nyomában járnak a vadnyugaton. Azt még hozzá tudom tenni, hogy S. Craig Zahler elsőfilmes rendező egyébként mindenféle metált szokott játszani, és akkor már meg is van, hogy milyen műfajú lesz a bemutatkozó filmje. Zahler amúgy is jön fel, mint a talajvíz, 2012-ben még úgy volt, hogy maga az Oldboy rendezője, Chan-wook Park fog nekiállni megfilmesíteni az egyik forgatókönyvét. Abból nem lett semmi, a Bone Tomahawk után viszont fényes jövő áll előtte, mert egészen remek filmet készített, igaz, kicsit szokatlant. A Bone Tomahawk nagy része ugyanis egy hosszú, kilátástalan vándorlás a kietlen pusztán a kannibálok rejtekhelye felé, a tempón pedig egyáltalán nem segít, hogy az egyik vándor (Patrick Wilson) egy korábbi sérülés miatt biceg. Szóval ha valakinek bejön az, hogy négy morcos, szőrös férfi egymásnak morog nagyon vicces dolgokat, miközben lassan lovagolnak, akkor egyrészt jackpot, másrészt meg készüljön fel, hogy a film fináléjában elég cifra dolgokat fog látni.

Cartel Land

Cartel Land
Fotó: rottentomatoes.com

Mexikó messze van Magyarországtól, és ezt nem azért mondom, mert oda vágyok, hanem mert egy messzi ország csak akkor szokott érdekelni bárkit, ha valami súlyos dolog történik ott. Vagy szerencsétlen esetben még akkor sem. A mexikói tömeges kivégzések és a drogkartellek leszámolásainak áldozatai nálunk maximum mínuszos hírek, bár valahogy úgy sejtem, hogy a határvidéki amerikai államokat kivéve, talán máshol is. A Cartel Land – Kathryn Bigelow producer támogatásával – ezen próbál változtatni. Két olyan csapatról szól a dokumentumfilm, aminek a tagjai próbálnak visszavágni a mindent megfojtó és elsorvasztó drogkartelleknek, de már az előzetesből is lehet látni, hogy nem feltétlenül biztos, hogy jó vége lesz az egésznek, sőt. A Cartel Landot már most az Oscar egyik nagy esélyesének tartják, én csak annyit mondanék, hogy ha tetszett, akkor érdemes megnézni hozzá a Narco Cultura című doksit is, ami a kartellek popkulturális hatásait mutatja be, rakétavetős mulatós énekesekkel.

Entertainment

Ez most kicsit bonyolult lesz, tartsanak ki. Létezik egy amerikai standupos, aki nagyon sokáig Neil Hamburger néven futott. Egy groteszk, gusztustalan, visszataszító fráterről van szó, aki lenyalt hajával, túlméretezett szemüvegével, az örökös koktélospoharával inkább sértegette a közönségét, mint szórakoztatta. Persze a sértegetés volt a szórakoztatás, de ez most mindegy. Sokan nem tudták, hogy Neil Hamburger maga nem létezik, csak Gregg Turkington, egy gyökeresen más habitusú ember kitalációja és gonosz pszichéje az egész (valahogy úgy, mint Tony Clifton volt Andy Kaufmannak), azzal a különbséggel, hogy ő ezzel a figurával lett sikeres. Rick Alverson rendező pedig ezt a figurát tette meg az Entertainment című filmjének főszereplőjévé, egy elviselhetetlen standupost, aki utazik az Egyesült Államokban, de valahogy sem a közönségnek, sem saját magának nem okoz örömet ezzel. Lynch-szerű, és kifejezetten kényelmetlen film ez, hosszú, kínos csendekkel, és olyan viccekkel, amik egyáltalán nem viccesek. Alverson ő munkája volt a hasonlóan dühítő és ellenséges The Comedy, amiben egy hasonló antikomikus fráter, Tim Heidecker játssza a rasszista, embergyűlölő, elkényeztetett főszereplőt, aki New Yorkban éli az érzelmileg elhidegült, de pénzzel kitömött életét.

  

Knock Knock

Knock Knock
Fotó: rottentomatoes.com

Szegény Keanu Reeves. Otthon üldögél egyedül családos apukaként, amíg a többiek úton vannak, kicsit szmokizik, kicsit dolgozgat, kinn zuhog az eső, aztán hirtelen valaki megnyomja a csengőt. Egy chilei és egy kubai bombanő áll ott, és csak annyit szeretnének kérni tőle, hogy hadd telefonáljanak egyet, mert épp egy házibuliba indultak, és a taxi rossz címnél rakta ki őket. Innentől kezdve több szinten is beindul a kavarás Eli Roth (Kabinláz, Motel) thrillerében, aminek a fordulatait inkább el sem mondom, mert érdemes átélni őket. A Knock Knock egy igazi gonosz, rosszindulatú film (amit az IMDb népe valamiért utál, tényleg, érdemes belenézni a kommentekbe), pedig csak folyamatosan szórakozik az elvárásainkkal – és egy gyenge férfi a főszereplője. Mármint nem Keanu Reeves a gyenge, hanem a férfi, akit játszik. Több értelemből is az. De tessék megnézni a Knock Knockot, aztán lehet engem is szapulni a kommentekben. Megjegyzés: Rothnak egy másik filmje is kijött, a régóta csúsztatott, hiperbrutálisnak kikiáltott kannibálhorrorja, a Green Inferno. Azt inkább olyanoknak ajánlom, akik tényleg nagyon bírják a műfajt, mert körülbelül 40 percig elviselhetetlenül idegesítő, de amikor elindul az emberevés, már pokolian szórakoztató. 

Mistress America

Noah Baumbach idei termése messze elkerülte a magyar mozikat, a marha szórakoztató – és egy hasonló cikkünkben szereplő – While We're Young nem került nálunk bemutatásra, annak ellenére, hogy Ben Stiller, Naomi Watts, és Adam Driver játszanak benne, hát akkor miért került volna nagyjából ugyanennek a sztorinak a kisebb költségvetésű, csajos változata? Pedig ebben még a rendező múzsája és alkotótársa, a csodálatos Greta Gerwig is szerepel, ő játszik egy idősebb New York-i bohémot, aki szárnya alá veszi a fiatalabb mostohatestvérét. Akárcsak a Frances Ha esetében, itt is Gerwig a fő mozgatórugója minden történésnek, szóval ha őt szereti a néző, akkor a Mistress Americát is imádni fogja.

Nasty Baby

Nasty Baby
Fotó: rottentomatoes.com

Ha van megosztó film ebben a felsorolásban, az a Nasty Baby. Elején nem is igazán lehet érteni: arról szól, hogy van egy kicsit hülye, meleg művész, aki a barátjával nagyon szeretne egy közös gyereket, de mivel ez biológiailag lehetetlen, a barátnőjét hívja segítségül. A barátnőt Kristen Wiig játssza, csak azért emelem ki, mert ő a leghíresebb név a stábban. Szóval ők hárman lazán, nyugodtan körbetáncolják a problémáikat, Sebastián Silva filmje pedig olyan, mint egy Instagram-filterrel készített improvizált, néha kicsit szomorkás vígjáték. Aztán az utolsó húsz percben történik valami, amitől az egész gyökerestül megfordul. Nyilván nem fogom elmondani, micsoda, a kollégámat például teljesen felháborította a Berlini Filmfesztiválon, szerintem meg akkor tisztul ki igazán, hogy mennyire társadalomkritikus, és mennyire illeszkedik abba a jelenségbe, egészen pontosan a következmény nélküli világba, amiről Mátyássy Áron beszélt nekünk az Aranyélet kapcsán.

Straight Outta Compton

Sokáig gondolkoztunk azon, hogy a Straight Outta Comptont belerakjuk az egyik ilyen cikkünkbe, de kaptunk egy fülest, hogy valakik megpróbálnak intézni hozzá magyar premiert, úgyhogy nem akartuk elrontani a szórakozásukat, és főleg, szétbarmolni a közönségüket. A tervből aztán úgy tudjuk, hogy nem lett semmi, az év egyik legnagyobb amerikai durranása pedig még mindig ott figyel az interneten, úgyhogy Magyarországon is megnézhetjük, hogy mi az, ami az Egyesült Államok mozipénztárát szinte felrobbantotta: életrajzik film Ice Cube-ról, Eazy-E-ről, és Dr. Dre-ről, vagyis együtt az NWA-ről, és arról, hogy mekkora hatással is voltak a hiphopra, rapre, meg úgy általában az akkori közhangulatra. Az érdekes a dologban az, hogy ekkora csúszás után már nagyobb rálátásunk van a film körüli hájpra: tudjuk, hogy egy csomó minden nem is úgy volt, vagy pl. Dr. Dre esetében, sikerült elmismásolni a nőverési ügyeit, de ettől még a Straight Outta Compton (vagy a csodálatos magyar IMDb-s sufnicímével, az Egyenes Comptonból) még mindig egy érdekes dráma.

The Assassin

Nem, nem a Sicarióról van szó, hanem Hou Hsziao-hszien kínai rendező idén Arany Pálmára jelölt, legjobb rendezés díját megkapó kosztümös filmjéről. A The Assassin a Tang-dinasztia korában játszódik, és a különböző fura dolgokat kell tudni róla:

  • vuhszia, vagyis wuxia a műfaja, azaz nagyon leegyszerűsítve: kardozós-repkedős
  • 1,37:1-es a képarányban, tehát majdnem egy négyzet

Ha ezeket az akadályokat átvettük, akkor még érdemes tudni róla, hogy a címéhez híven egy bérgyilkosról szól, akit felbérelnek, hogy a hetedik századi Kínában tegyen el láb alól egy politikai vezért. A Sight & Sound megszavazta az év legjobb filmjének.

The End Of The Tour

David Foster Wallace a modern Egyesült Államok egyik legnagyobb hatású írója, riportjai, esszéi, szinte bármilyen témáról is volt szó – a Lost Highway forgatási látogatásától kezdve a New England-i homárfesztiválig – tele voltak tökéletes megfigyelésekkel, amiket aztán el tudott vezetni egy egyetemes igazságig. Ezeroldalas Infinite Jest című regénye az a fajta könyv, amikbe az emberek büszkén törik bele a foguk (én egyszer elkövettem a hibát, hogy elvittem egy balatoni nyaralásra, nem jutottam sokáig). Wallace viszont súlyos depressziós volt, 2008-ban pedig öngyilkos lett. David Lispky újságíró még az Infinite Jest megjelenésekor követte Wallace-t a könyvturnéja során, és napokig felvette diktafonjaira a beszélgetéseiket: ebből először könyv született 2010-ban, majd most Jason Segel és Jesse Eisenberg főszereplésével. A The End Of The Tourt ráadásul James Ponsoldt rendezte (Smashed, The Spectacular Now), aki lassan a kiskirálya lesz a középsúlyos amerikai független filmeknek. Ez a rendezése olyan, mint egy megfilmesített podcast, igaz, ez a podcast egy marha érdekes beszélgetés.

Nem volt elég? Van még!

I Smile Back – Sarah Silverman első igazi komoly szerepe egy elvonóra kerülő nőről.

The Final Girls – nagyon meta vígjáték egy lányról, aki belekerül abba a horrorfilmbe, amiben anyja játszott.

Shelter – Paul Bettany rendezte hajléktalandráma, Jennifer Connelyvel a főszerepben.

Absolutely Anything – a Monty Python-bagázs új filmje, Simon Pegg a főszereplő, Robin Williams egy kutya hangja.

Time Out Of Mind - Richard Gere szintén hajléktalan Oren Moverman néha egészen kísérletinek tűnő drámájában.