Woody Allen 80

tk3s 19820716 clg g90 841
2015.12.01. 01:00
Az élet dolgait két részre osztja: rettenetesekre és kibírhatatlanokra, és már 80 éve kénytelen elszenvedni őket. Woody Allen, minden idők egyik legjobb, legkarakteresebb rendezője ugyanis éppen ma 80 éves. Bár egy ideje már nem szerepel a filmjeiben, továbbra is minden évben kijön egy rendezése. Jövőre egy sorozat és egy újabb film is várható tőle, ezekkel együtt már több mint ötven film fűződik a nevéhez. Mivel a halálhoz fűződő viszonya változatlan (erősen ellenzi) a sornak valószínűleg még sokáig nem lesz vége. Kiválasztottuk a kedvenc Woody Allen-filmjeinket az Annie Halltól a Zeligig, hogy állandó témáin, New Yorkon, a szexen és a komplexusokon merengjünk.

Woody Allen és a szerelem: Annie Hall (1977)

10
Fotó: outnow.ch

Persze, milyen közhelyes már, mindenkinek az Annie Hall a kedvenc filmje, Annie Hallt mindenki szereti, Annie Hallba mindenki szerelmes. De talán nem véletlenül. Az Annie Hall ugyanis tele van olyan jelenetekkel, amiket végtelen hosszan lehetne egymásra licitálva idézgetni. Pedig az egész film nem más, mint egy egyszerű történet arról, hogy Alvy és Annie szakítottak, és a férfi képtelen ezt feldolgozni, ezért mindent mindennel összefüggésbe hoz, a hullámvasút alatt töltött gyerekkorát ugyanúgy, mint azt, amikor a moziban sorbanállás közben egyszercsak előrántotta Marshall McLuhan filozófust a paraván mögül. A leghíresebb jelenetben, amikor az első találkozásukat látjuk, feliratban olvashatjuk Alvy és Annie valódi gondolatait, miközben azt sok sületlenséget halljuk, amit összehordanak egymásnak zavarukban.

De itt most abbahagyom a felsorolást, mert az Annie Hallból én mégis azt a részt szeretem a legjobban, amikor a folyóparton sétálva Alvy azt magyarázza Annie-nek, hogy annyira szereti őt, hogy azt már nem is képes elmondani, és egy másik szót kellene kitalálni rá a szerelem helyett. És amikor később visszamegy ugyanerre a folyópartra, az sem segít megérteni, hogy miért és hogyan tudnak elromlani a kapcsolatok, ha egyszer olyan szépek és magától értetődőek voltak. De ahogy az utcán megállított néni is elmondja, nincs ebben semmi különös, a szerelem elmúlik, ez az élet rendje. És bármennyire is őrültségnek és nonszensznek hangzik ez a magyarázat, ennek ellenére csak így tudjuk elképzelni az életünket. Alvy Singer, Annie Hall és mi is. (Libor)

Woody Allen és a szex: Férjek és feleségek (1992)

husbands and wives 1992

A Férjek és feleségekről szóló résznek inkább azt a felcímet kellett volna adni, hogy Woody Allen és a házasság, merthát a film mégiscsak arról szól, hogy van két pár, az egyik bejelenti, hogy elválnak (Sydney Pollack és Judy Davis), mire a másik pár (Woody Allen és Mia Farrow) annyira felháborodik, hogy a film végére ők válnak el, és az elváltak jönnek össze újra, mert azt hiszik nem tudnak egymás nélkül élni. Ennek ellenére nekem az volt a legmegdöbbentőbb élmény, amikor ezt a filmet először láttam (és voltam kábé 12 éves), hogy mindkét filmbéli párnak óriási problémát okozott a szex, ráadásul amikor nagy nehezen rászánták magukat, akkor a nő még azt is mondta, hogy “megyek, felteszem a pesszáriumomat”. Ez most 20 évvel később újranézve is ugyanolyan meghökkentő fordulat volt, mint korábban. Igen, tudom, hogy Woody Allen összes filmjében hűtlenek a szereplők, és mindig mindenki másra vágyik, mint akivel van, a vonzalom, a vágy, a szex és az orgazmus pedig közel sem olyan egyértelmű dolgok, mint ahogy a hollywoodi filmek beállítani szeretnék, de a Férjek és feleségek ezt olyan játszi könnyedséggel, egyszerű helyzetekkel és tiszta szerkezettel adja elő, hogy tényleg olyan, mintha az ismerőseink életét kukkolnánk, amire a dokumentumfilmes szerkezet még rá is segít. (Libor)

Woody Allen és New York: Manhattan (1979)

„Számára ez a város évszaktól függetlenül mindig fekete-fehérben létezett, és Gershwin csodás zenéjének ritmusára lüktetett” - mondja Isaac Davis (Allen) a Manhattan nyitójelenetében, idézve a saját készülő könyvéből, aztán a rendező szokásához híven elkezd hebegni-habogni, előkerül, hogy a város igazából a kultúra pusztulásának jelképe, a főszereplőben pedig egy vadmacska szexualitása lakozik. Ha valakinek csak 5 perce van arra, hogy megtudjon mindent, de tényleg mindent arról, hogy mit szeret Woody Allen, mi lakozik a pszichéjében, mit akar mondani, milyen a humora, és úgy általában, milyen ember, akkor az egész életműben nem találni jobb példát a Manhattant nyitó montázsról. A fekete-fehér képsor – ami Gershwin csodás zenéjének ritmusára lüktet – olyan, mint önmagában egy városfilm (lásd Berlin – Egy nagyváros szimfóniája), ami a lehető legnagyobb merítést akarja nyújtani a világ legnagyobb merítést nyújtó nagyvárosáról, a sarki zöldségestől a Central Parkig. És amikor igazán bedurran a Kék rapszódia, és meglátjuk a csodálatos, monokróm naplementét a park felett, akkor nincs olyan ember, aki ne akarna egy kicsit is Manhattanben lenni, lakni, élni. A 2005-ös Match Pointig maga Woody Allen sem gondolta másképp. (Klág)

Woody Allen és a bűn: Bűnök és vétkek (1989)

Nézzen Woody Allen-filmeket moziban! 

Woody Allen 80. születésnapja alkalmából az Uránia mozi levetíti a rendező öt filmjét. A december 1-jén induló retrospektív sorozat nyitófilmje mi más lehetne, mint az Annie Hall, amit december 15-én a Manhattan, január 12-én a Hannah és nővérei, január 26-án A Jade skorpió átka és február 9-én a Hollywoody történet követ. Aki vidéken él, annak sem kell lemondania ezekről a filmekről, mert a vetítéssorozathoz később országszerte számos további mozi csatlakozik. A sorozat első két filmjét magyar szinkronnal (Woody Allen magyar hangja természetesen Kern András) vetítik, a többit pedig eredeti nyelven.

04
Fotó: outnow.ch

A Bűnök és vétkek nem Allen legnépszerűbb filmje, pedig a legjobbak közül való, sőt, szerintem a legjobb. Ezt egyébként ő is így gondolhatja, mert néhány évvel később újraforgatta Match Point címmel. De a Bűnök és vétkek megismételhetetlen remekmű, egy végtelenül szomorú film, amin mégis rengeteget lehet nevetni. "Isten szeme mindent lát" mondja a főszereplő, egy jómódú szemészorvos apja a filmben. Judah mégis jobban járna, ha nem lenne isten, mert megölette a szeretőjét, amikor a nő azzal fenyegette, hogy elárulja a feleségének. És bár gyötrődik egy ideig, végül maga is elcsodálkozik azon, hogy mennyire nincs bűntudata a gyilkosság miatt. A film másik szála a dokumentumfilmes Cliffé (őt játssza Allen), aki kénytelen nagyképű, de sikeres tévés sógoráról forgatni, miközben beleszeret a film producerébe. A nő persze a tévést választja, pedig Cliffel olyan jókat tudtak volna beszélgetni a holokausztról. Nincs igazság, a bűnt nem követi bűnhődés - ez a Bűnök és vétkek tanulsága. 

Bár van a Bűnök és vétkeknek egy nagyon nyugtalanító értelmezése is, másfajta bűnöket is beleláthatunk ebbe a filmbe. Woody Allen karakterének legjobb barátja, lelki társa ugyanis a 12 év körüli unokahúga, vele jár moziba, vele beszéli meg az élet nagy dolgait. Az azóta történetek fényében (Allent azzal vádolta korábbi élettársa, Mia Farrow, hogy molesztálta örökbe fogadott gyerekeiket, később Allen feleségül vette Farrow egyik örökbefogadott gyerekét) ez akár utalás is lehet a rendező bűneire. (Matalin)

Woody Allen és a politika: Banánköztársaság (1971)

woody.png

Mondhatnám, hogy a Banánköztársaságban szinte minden benne van, amit a világpolitikáról tudni érdemes, de az biztos, hogy tele van emlékezetesebbnél emlékezetesebb jelenetekkel, amikben a humor mesterien keveredik a nyilván kissé sarkos mondanivalóval. Nem kell Az éhezők viadala utolsó részére várnunk ahhoz, hogy lássuk, sokszor mi történik az addigi lázadóvezérekkel egy forradalom győzelme után: az új rendelkezések értelmében egy csapásra mindenkinek kívül kellene hordania az alsónadrágját. Közhelyesnek tűnhet, de közben woody alleni nagy igazság, hogy a számlát mindig az amerikaiak állják, a CIA pedig még véletlenül sem kockáztat, az odaküldött katonák egy részét a felkelők, a másikat a kormány oldalán vetik be. Közben pedig megkapja a maga fricskáját a kommunista ügynököktől rettegő Amerika, és egy rezsimdöntésről vagy egy régen várt numeráról pont ugyanolyan profizmussal és érzéketlenül beszámoló média is. (Iván)

Woody Allen és a nosztalgia: A rádió aranykora (1987)

13
Fotó: outnow.ch

A rendező több filmjében is bemutatta gyerekkori énjét, A rádió aranykorával pedig egy egész filmet szentelt annak az időszaknak, amikor őt még nem Woodynak, hanem Allen Stewart Konigsbergnek hívták. Ezt a filmet könnyű szeretni: nem akar morbid lenni, nem csúszik el vészesen a romantika vagy a burleszk irányába, csak megmutatja – és nosztalgikus merengéssel kicsit idealizálja – a negyvenes évekbeli New Yorkot, amikor még nem a tévére, hanem a rádióra tapadtak a családok. De a rádió csak egy eszköz, ami belövi, hogy melyik évtizedben járunk, hiába kerülnek elő olyan médiatörténeti pillanatok, mint Orson Welles rádiójátéka. Mint annyi Allen-filmben, itt is a karakterek a fő attrakciók: Woody alteregója, a Gonoszok Réme titokrekeszes gyűrűjét hajtó kis Joe, a nagycsalád, amiben ő felnő, a korabeli médiacelebek minden esendőségükkel együtt. És persze New York, abból az időből, amikor még lehetett náci tengeralattjárót szpottolni az óceánparton. És az megvan, hogy Joe-t a gyerek Seth Green játssza? (Stöki)

Woody Allen és a komplexusok: Zelig (1983)

w964
Fotó: outnow.ch

Woody Allennek szinte az összes főhőse neurotikus, lelki zavarral terhelt figura (és többnyire ő is játssza ezeket), de az 1983-as Zelig címszereplője kiemelkedik mind közül. Ő az ember, aki teljesen a komplexusai rabja – annyira, hogy önálló személyiségként nem is tud létezni; két náci között nácivá válik, két zsidó között zsidóvá, két túlsúlyos ember közé téve pedig elkezd hízni. Ez önmagában kiváló felütés egy jó kis cinikus vígjátékhoz, de Allen ezt a művét áldokumentumfilmként forgatta le, és ezzel kicsit háttérbe szorította a – persze, nagyon is jelen levő – humort. Azáltal, hogy Zeligről olyan világhírű értelmiségiek beszélnek valódi személyként, mint Susan Sontag, a Nobel-díjas Saul Bellow vagy Bruno Bettelheim gyerekpszichológus, a kaméleonember bekerül a XX. század történelmébe, és tulajdonképpen az válik furcsává, hogy ő nem létezett tényleg – hiszen kényszerű alakoskodásával kiválóan passzolna a gazdasági válság és a második világháború korába. A Zelig talán Allen legelgondolkodtatóbb filmje mind közül. (Stöki)

Woody Allen és az egó: Match Point (2005)

Az ezredforduló környékén nem sikerült igazán szuper filmeket letennie az asztalra, úgyhogy Woody Allen felborította az addigi rutinját: szakított New Yorkkal és leforgatta Londonban az addigi legsötétebb filmjét. Persze maradnak a szokásos témái: a becsvágy, a nem működő kapcsolatok, a megcsalás és az abból való kijutás, de az erről való gondolatait most nem töredezett jelenetek összerakásával, hanem egy egyre inkább fojtogató, összefüggő sztorival meséli el. És felhagy azzal is, hogy legtöbbször úgy nézett ki nála egy szerelmi történet, hogy A-val már nem volt az igazi, otthagyták B-ért, de vele mégsem jött össze és visszamentek A-hoz. Most valódinak érezzük a döntés súlyát, ahogy a főhős egyszerre zsonglőrködik a szeretőjével és vágyaival, na meg az eddigi kényelmes életével, ami a feleségéhez köti. Ahogy a valóságban is, sokszor képtelenség egyiket feladni a másikért, főleg ha a főhős úgy érzi, hogy neki mindkettő jár az életben - és ennek csak rossz vége lehet. Akinek viszont mindez nem jelent semmit, és a krimiszálban lévő hibákon sem tudja túltenni magát, az megelégedhet azzal, hogy végre nem kopaszodó szemüveges öregemberek és kardigános penészvirágok szerelmét kell végignéznie, hanem két gyönyörű ember (Scarlett Johansson és Jonathan Rhys Meyers) viszonyát. (SzabóP)