Robert Redford 80

Mezítláb a parkban (1967)

Redford nem készült színésznek, sokkal jobban érdekelte a festészet. Az egyetemről kibukott, amikor édesanyja halála után keményen inni kezdett, ezért kétkezi munkásnak állt, majd az összespórolt pénzéből Európába utazott. Párizsban és Firenzében tanult festészetet, aztán visszatért Amerikába. Ekkor már érdekelte a színészet, egyik nagy sikerét a Mezítláb a parkban színpadi változatában aratta. Ezután készült el a film vele és Jane Fondával, ami egy csapásra világsztárrá tette. Nézőpont kérdése, hogy a film bájos vagy inkább bárgyú. Neil Simon saját sikerdarabját adaptálta filmre arról, hogy két teljesen különböző ember a mézeshetek elmúltával hogyan néz szembe egy házasság hétköznapjaival.

Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969)

A Butch Cassidy viszont vitán felül jó film, ami a következő nagy siker mellett egy életre szóló barátságot is hozott Redfordnak. Ekkor lett a legjobb barátja Paul Newman, akivel később is többször dolgoztak együtt. Ezen a westernen szinte alig fogott az idő, a Bolíviába menekülő rablópáros története ma is szórakoztató, a szerelmi háromszög pedig szívbe markoló. Redford erre a szerepére utalva nevezte el Utah állambeli parkját és üdülőtelepét, majd az általa alapított filmintézetet és filmfesztivált is Sundance-nek. (Hogy mitől olyan nagyszerű a Sundance, arról a jobb oldalon olvashatnak többet.)

A nagy balhé (1973)

Redford közismerten szerény sztár, aki sokkal inkább a szerencsének, mint kivételes tehetségének tudja be hollywoodi karrierjét. Nem tartja magát kiemelkedő színésznek, egyedül A nagy balhéban nyújtott alakítását érzi maradandónak. A Butch Cassidyt készítő trió, Redford, Newman és George Roy Hill rendező álltak össze újra, hogy megismételjék a korábbi sikert. Végül felül is múlták: az átverős gengsztersztorival hét Oscart nyertek, Redfordot is jelölték, de ő nem kapta meg. Színészként később sem nyert soha, rendezőként egyszer, majd 2002-ben életmű Oscart kapott.

Ilyenek voltunk (1973)

Nehéz eldönteni, hogy Redford romantikus filmjei közül melyik a legszívfacsaróbb. Az Ilyenek voltunk története nagy vonalakban hasonlít a Mezítláb a parkban-hoz, itt is két össze nem illő ember szeret egymásba (a női főszerepet Barbra Streisand játszotta), de az eredmény sokkal keserűbb. Akiket nem érintett meg a film, azok többek között azt kifogásolták, hogy egy olyan jóképű és konzervatív férfi, mint amilyet Redford játszik a filmben, sosem jönne össze egy Streisandhoz hasonló nővel. Mai szemmel elég bizarr az első szex is, ahol egy nő szinte megerőszakol egy hullarészeg férfit. Akiket viszont megérintett, azok bőgtek a végén, mint a záporeső.

A keselyű három napja (1975)

Robert Redford és Sydney Pollack összesen hét filmet készített együtt: ez volt a negyedik, egyben a legjobban sikerült közös munkájuk. Redford egy CIA alkalmazottat játszik, aki kis csapatával regényeket, összeesküvés elméleteket olvas, hátha valamelyik ötletet adhat az ügynökségnek. Egy nap leugrik ebédért, és mire visszajön, az összes kollégája halott. Neki is menekülnie kell, eközben túszul ejt egy nőt (Faye Dunaway), aki a segítségére lesz. A keselyű három napja tökéletes adaptáció lett, legalább olyan izgalmas, mint az alapjául szolgáló James Grady regény. Ezen a filmen sem igazán fogott az idő, annak ellenére sem, hogy ma sokkal feszesebb tempóhoz vagyunk szokva.

Az elnök emberei (1976)

„Sokszor okozott csalódást nekem, de ez nem változtat azon, hogy mint romantikus ikon, nincs senki, aki hozzá mérhető. Clark Gable-től vette át a koronát, és mindketten arról lesznek emlékezetesek, hogy a felszín alatt meg tudták mutatni a komplexitást” - mondta Redfordról a film rendezője, Alan J. Pakula. A Nixon elnök bukását okozó Watergate-ügyet feldolgozó film annyira fontos volt Redfordnak, hogy ő vette rá a botrányt kirobbantó két újságírót, Bob Woodwardot és Carl Bernsteint, hogy ne csak magáról az ügyről írjanak, hanem arról, ahogy kiderítették, vagyis a politikusok helyett legyenek az újságírók a főszereplők. Aztán ezzel a lendülettel azt is felajánlotta, hogy megveszi a még el sem készült könyv megfilmesítési jogait. Szerepelni viszont nem akart benne, ez a stúdió feltétele volt, de jó, hogy így alakult, mert Dustin Hoffman és Robert Redford párosa remekül működött.

Átlagemberek (1980)

A hetvenes évek végére Redfordnak elege lett abból, hogy olyanokkal dolgozik, akik szerinte nem értik meg igazán. Maga akart irányítani, és rögtön az első rendezésével megnyerte a legjobb rendezőnek és a legjobb filmnek járó Oscart is. (Abban az évben, amikor a Dühöngő bika is jelöltek között volt.) Az Átlagemberek egy család története, akik képtelenek feldolgozni, hogy az idősebb gyerekük balesetben meghalt. Redford maga is átélte a lehető legrosszabbat: első feleségétől négy gyereke született, Scott nevű kisfia öt hónaposan bölcsőhalálban meghalt. „Nagyon fiatalok voltunk. Az első színházi munkámon dolgoztam, nem fizetett sokat. Semmit sem tudtunk a bölcsőhalálról, így az egyetlen dolog, amire gondolhattunk, hogy valamit rosszul csináltunk, csak magunkat hibáztattuk. Ez egy olyan seb, ami sosem gyógyul be teljesen” - mondta erről később.

Távol Afrikától (1985)

Redfordot pályája elejétől irritálta, ha csak a szépfiút, a romantikus hőst látták benne. Amikor felajánlották neki a Love Story főszerepét, amit végül Ryan O'Neill kapott meg, közölte, hogy ez a film egy hatalmas baromság. Ennek ellenére elvállalta a Távol Afrikától főszerepét, ami még hollywoodi mércével mérve is elképesztően nagyívű, őrületesen romantikus, és borzasztóan nyálas. Karen Blixen írónő önéletrajzából a szerelmi szálon kívül szinte minden kimaradt, pedig ő maga is a film írói között volt. Ez azonban senkit nem érdekelt, a világ imádta ezt a filmet, az akadémia pedig megdobta hét Oscarral. Redford és Meryl Streep hajmosós mutatványa azóta is rajta van a minden idők legszebb filmjelenetei listákon.

Törvényszéki héják (1986)

A Törvényszéki héják messze nem a legjobb Redford-film, de maga a hamisítatlan nyolcvanas évek. Emellett jól mutatja, hogy a színész nemcsak nagyszerűen konzerválta magát, de valahogy minden évtizedben meg tudott felelni a férfi főhősökkel szemben támasztott elvárásoknak. Ebben a filmben a kor két ikonikus színésznőjével, Debra Wingerrel és Daryl Hannah-val játszik (mindkettővel összejön), és pont ugyanolyan természetes a jelenléte mellettük, mint évtizedekkel korábban Jane Fonda vagy Barbra Streisand mellett. A New York-i művészvilágban játszódó krimiben az a legjobb, ahogy Winger és Redford, két érett, egyenrangú, magabiztos felnőtt egymásba szeret. Ilyet manapság szinte alig látni a mozikban.

Tisztességtelen ajánlat (1993)

A Tisztességtelen ajánlatot annak ellenére (vagy éppen azért) őrizte meg a filmes emlékezet, mert nem sikerült túl fényesen. Jól mutatja, hogy ebben az évtizedben az egyre inkább a rendezés felé forduló Redford már nem kapott igazán jó szerepeket. Megint a korszak nagy női sztárjával, ezúttal Demi Moore-ral játszik, de már nem ő a romantikus hős. Ehelyett a vén kéjenc szerepe jut neki, aki egymillió dollárt ajánl egyetlen éjszakáért egy házas nővel. A film nyert egy csomó Arany Málnát, még Redfordot is jelölték a legrosszabb férfiszínészek között, de végül megúszta a győzelmet. Utólag kicsit igazságtalan volt ennyire földbe döngölni a Tisztességtelen ajánlatot, mert az emberek komolyan vitatkoztak (és a neten vitatkoznak a mai napig) a film által felvetett dilemmán, legyen az bármilyen ostoba is.

Kvíz-show (1994)

Bár a jó szerepek elkerülték a kilencvenes években, a legjobb rendezése ekkor készült. A megtörtént eseményeken alapuló film az ötvenes években népszerű Twenty One tévévetélkedő történetét mutatja be. A műsorban a játékosok, akik műveltségükkel egész Amerikát elkápráztatták, előre megkapták a kérdéseket és a válaszokat is. Redford szerint a show lelepleződésével vesztette el a tévé az ártatlanságát, azóta nem hiszünk a szemünknek, mutassanak nekünk bármit. A film ennél is többről szól, arról, hogy tanultunk meg együtt élni a hazugsággal, legyen szó tévéről vagy politikáról. A Kvíz-show nem politizál direktben, ennél sokkal elegánsabb, de Redford soha nem titkolta a véleményét. Különösen George W. Bish elnöksége idején, akit elkötelezett környezetvédőként teljesen alkalmatlannak és felelőtlennek nevezett.

Minden odavan (2013)

77 évesen vágott bele ebbe a minimalista kísérletbe, bizonyítva, hogy a bátorság, a kísérletező kedv és a nyitottság az újra nem kor kérdése. Egy olyan férfit játszik, akiről nem tudunk meg semmit, sem a nevét, sem azt, hogy honnan jött, miért hajózik az óceánon és kik várják haza. Szövege szinte semmi nincs, csak azt látjuk, hogy a hajóját baleset éri, és neki túl kell élnie. Legyen bármilyen öreg, csak magára, saját fogyatkozó fizikai és lelki erejére számíthat. Ebben a filmben Redford minden egyes ráncát megszámolhatjuk, amiből a plasztikai műtéteket ellenző sztárnak akad bőven. "Körülnézek, és gumiarcokat látok, mert már az összes fintor és mosoly lehervadt az arcokról a sok plasztikai műtéttől, kétségbeesetten ragaszkodnak a fiatalsághoz. Úgy néznek ki, mint az androidok"-  mondta kedvesen idős kollégáiról.