Ez a marhaság megváltoztatná az életünket

Trükkös film a Mondd ki, hogy uborka!: ha az ember nem figyel eléggé, könnyen azt hiheti, hogy egy hatalmas baromság az egész. De ha figyel, rájön, hogy ez tényleg egy hatalmas baromság, de legalább szólni akar valamiről.

A Mondd ki, hogy Uborka! egyike azoknak a filmeknek, amelyekben a főszereplőnek pár nap alatt pont mindenben beüt a krach, és mindig, amikor már azt hinné, most már nem lehet még több dologgal gond, persze, hogy bejön egy még nagyobb probléma. Az ilyen filmek legtöbbször bohózatok szoktak lenni, mint a tavalyi év egyik legszörnyűbb élménye, a Ne zavarjatok! című nézhetetlen, szintén francia borzalom, amelynek főszereplője nagyon szeretett volna meghallgatni egy új lemezt, de sehogy sem sikerült neki, mert a felesége pont fontos dolgot akart vele megbeszélni, a fürdőszobában csőtörés volt, a szomszédok kellemetlenkedtek, és még rég látott ismerősök is éppen akkor toppantak be. Vagy ilyen volt pár hete a Micsoda spanyol éjszaka is, ahol egy tévés forgatáson történt meg minden, ami csak egy rossz filmben történhet meg. 

Ehhez képest

hála a jó égnek, bár van humora, jobban hasonlít egy melodrámára, és így sokkal visszafogottabb is. Ebben egy elvált férfi, Philippe felesége passzolja le hirtelen a gyerekeket az exférjének, aztán a főnöke küldi át őt egy másik irodába egy félbolond kollégával együtt dolgozni, aki idő közben félből teljesen bolonddá válik, aztán pont Philippen demonstrálja az őrületét, utána meg még a férfihoz is költözik, persze kéretlenül. Philippe fia pedig éppen harcos vegetáriánus hadjáratba kezd, és a helyzet csak súlyosbodik, amikor találkozik az őrült lakóval – és így tovább. Vagyis ez a bizonyos nem-bohózati visszafogottság csak eddig az „így tovább”-ig tart, onnantól viszont már tényleg elszabadul az erőltetett hülyeségek pokla.

Mert addig Dominik Moll ügyel arra, hogy ha a hétköznapokon könnyen hihetőnél nyilván sűrűbbek is az események, azért még az emberi hitelesség határai között maradjon minden. Azaz nincsenek olyan indokok, amelyekről kínosan süt, hogy a forgatókönyvírónak muszáj volt valamit kitalálnia, és nem futotta jobbra; még ha marhaságnak is tűnik valami, az írok (Dominik Moll és Gilles Marchand) legalább aköré is kerekítenek valamilyen, a jellemrajzzal is megtámogatott motivációt. Például könnyen erőltetettnek tűnhetne, amikor minden baj tetejébe még egy csomó béka is elkezd ugrálni Philippe lakásában, de a fiának militánsan állatbarát életszemlélete, amellyel a biológia órai boncolást is bojkottálja, a film saját világában érthetővé teszik a dolgot. Ráadásul – a film utolsó negyedéig – nem történik olyasmi, amit ne lehetne elhinni egy létező, valóságos emberi lényről. Lehet, hogy nem a szürke átlag bármelyik tagjáról, de legalább nem olyanok a karakterek, hogy üvölt róluk, még a forgatókönyvíró sem hihette el őket. Ez az, ami aztán az utolsó húsz percben-fél órában eltűnik, és marad a teljesen hiteltelen őrület, ami majdnem le is rombolja azt a keveset, amit Dominik Moll addig felépített.

Ebben a mind ez idáig azért kitartó, nevezzük így, visszafogottságban a nagyszerű francia sztárkomikus, François Damiens jó partnere Mollnak, mert ő a legszélsőségesebb helyzetben is mindig tud vágni egy olyan arcot, tenni egy olyan gesztust, ami emberivé teszi a figuráját, hitelesen reagál az adott helyzetre, és mellesleg még vicces is. A színészek egyébként is a film legerősebb oszlopai:

ezzel mentve meg azokat a jelenetek, amelyek középszerű színészekkel sokkal fárasztóbbak lennének. És a színészek egy csomószor meglepnek egy-egy remek nonverbális poénnal: ahogyan például Philippe főnöke reagál szavak nélkül arra, hogy mennyire idős is már a beosztottja, az kifejezetten emlékezetes.

Mondjuk ettől még épp eléggé fárasztó a film anélkül is, hogy elmenne a rosszul abszolvált börleszk felé. Mert túl azon, hogy milyen nehéz is az élet, nagyon sok értelme nincs ennek az egész csetlés-botlásnak, vagy ami van, az megmarad a közhelyek szintjén. Philippe ugyanis egy ponton – egy szókimondó ismerős révén – rájön, ő is olyan, mint egy állatkerti rácsok közé zárt majom, aki csak azt hiszi magáról, hogy szabad, pedig valójában mindenféle társadalmi és egyéb elvárásnak próbál megfelelni. Amivel nem csak az a gond, hogy ezer film és ötezer regény járta már körül ugyanezt a kérdést, hanem az is, hogy ha valaki viszont valahogy még nem találkozott ezzel a bölcsességgel, az sem valószínű, hogy egy ilyen, kicsit kaotikus és eléggé komolyan vehetetlen blődli miatt fog rádöbbenni arra, hogy eddig rosszul élte az életét, letépni láncait és másnap új emberként ébredni.

Viszont van a filmben egy elsőre oda nem illő jelenet: Philippe felszólít egy idegent az utcán, hogy szedje fel a kutyája ürülékét a földről, és amikor az elküldi a fenébe, közli vele, hogy hát pedig a világ sokkal jobb hely lenne, ha mindenki segítene a másikon. Mire a másik egy ideig megdöbbenve bámulja, majd röhögésben tör ki, és lelép. És ennek a jelenetnek igazából csak az magyarázhatja a létezését, ha innen nézzük az egész filmet: ha úgy vesszük, mintha a Mondd ki, hogy uborka! ennek a Philippe-féle tételnek a bizonyításáról vagy cáfolatáról szólna. Mert a magát jólelkű pacifistának hívő Philippe

Aztán az, hogy ezzel most tényleg előrébb ment-e a világ, már ki-ki döntse el maga: a rendező a film végével valószínűleg ezt akarja mondani, hogy végső soron tényleg megéri. 

Aki meg kicsit antiszociálisabb a szereplőknél, a rendezőnél és a forgatókönyvírónál, az tépje a haját nyugodtan a sok idióta sok idiotizmusát látva.