Nyaralás helyett börtönbe mennek pihenni

Szombat este immáron harmadik alkalommal startolt el ismét a BIDF, azaz a Budapest International Documentary Filmfestival izgalmasabbnál izgalmasabb filmekkel. 22 ország majdnem 100 filmjét hozzák Magyarországra, kilenc napon keresztül zajlanak a vetítések szeptember 24 és október 2 között, úgyhogy az Index segít eligazodni a rengeteg film között. A vetítések ráadásul rendhagyó helyszíneken lesznek: a Premier Kultcaféban, az Ódry Színpadon, a Budapesti Olasz Kultúrintézetben és a Kazimír Étteremben, utóbbi helyszínen lesznek a vetítések utáni viták és beszélgetések is.  

Összesen négy szekcióban versenyeznek a filmek, a díjról zsűri dönt majd a végén, olyan tagokkal mint Pogány Judit, Gryllus Dorka, Hegedűs D. Géza, Scherer Péter, Vecsei Miklós Hasi, Veiszer Alinda és Lakner Zoltán. Ők egy-egy videóban beszéltek arról, hogy miért fontos ez a fesztivál.

Scherer Péter a 2016-os BIDF zsűritagja from BIDF on Vimeo.

Egy egész szekció foglalkozik a menekült helyzettel (Mi menekültünk, Ők menekültek, Ti menekülni fogtok), amiben például a legrangosabb európai dokumentumfilm fesztivál, az IDFA fődíját elhozó Visszatérés Homsba című filmet is vetítjük, ami a szíriai összecsapások kellős közepébe viszi be a nézőket. Szintén e bben a mezőnyben mutatják be a Berlinale díjnyertes filmjét, a Fuocoammare-t (Tűz a tengeren), amely egy 12 éves kisfiú szemszögéből mutatja meg a Lampedusa szigetére érkező menekültáradat emberi drámáit és tragédiáit - a filmet már mi is láttuk a Berlinalén. A további ajánlataink pedig hajtás után. 

Családi ügy (2015)

A 30 éves Tom Fassaert rendezése egy nagyon személyes történet, a saját családjáról szól ugyanis. A Hollandiában élő férfit a születésnapján meghívja magához a nagyanyja, aki Dél-Afrikában lakik. Nem ismerik egymást túl jól, alig néhányszor találkoztak. Fassaert annál többet hallott a nagyiról édesapjától, mégpedig csupa szörnyűséget. Marianne gyermekotthonba adta a fiait, amikor a rendező apja csak három éves volt, és néhány év múlva vette őket újra magához. Idősebbik, fogyatékos fiával egyáltalán nem tudott mit kezdeni, leginkább csak hibáztatta az állapotáért. Önző, manipulatív, megbízhatatlan - ez a család ítélete Marianne-ról. Tom megpróbál tiszta lapot adni neki, megismerni az ő verzióját a történtekről, de amivel a nagyi előáll, arra végképp nem számított. Bár azzal a szándékkal indult Afrikába, hogy ő szed ki dolgokat a nagyanyjából, egy olyan játszmában találja magát, ahol a nagyi diktál.

Elképzelni sem tudom, hogy hány órányi nyersanyagból dolgozott Tom Fassaert. Nemcsak ő rögzített minden szót, ami a nagyanyja és közte elhangzott, de már az apja is dokumentálta a család minden rezdülését. Ennyi talán túl sok is a Fassaert famíliából, a filmet nem ártott volna kicsit feszesebbre vágni, a végeredmény ugyanis majdnem két óra lett. Amit viszont nem lehet megunni, az maga Marianne. Döbbenetes, hogy valaki 95 éves korában ilyen fizikai, szellemi állapotban lehet, és így nézhet ki. Oké, hogy órákig sminkel és fésülködik, de hány 95 éves mondhatja el magáról, hogy rendszeresen hasizmozik? Emellett a film végére az is kiderül, hogy bár nem Marianne a család legszimpatikusabb, legnagyvonalúbb vagy legmegbízhatóbb tagja, de messze ő a legbölcsebb. (matalin)

vetítik: szeptember 25., Kazimír Étterem, 15.00, szeptember 27., Ódry Színpad, 19.00, szeptember 28., Premier Kultcafé, 15.30

A 4614-es börtön (2015)

Kényelmetlen és kellemetlen néznivaló A 4614-es börtön. Hiába próbál az ember nyitott és toleráns lenni, nehéz elképzelni, hogy vannak, akik nyaralás helyett börtönbe mennek pihenni. Pedig a 4614-es egy magánbörtön, ahová önként vonulnak be a kliensek, hogy egy héten át kínozzák és megalázzák őket. A tulajdonos, Arwed és partnere, Dennis a hírhedt bagdadi Abu Graib börtönben történtekre emlékeztető módon szadizza ügyfeleit, akik ennek módfelett örülnek. Civilben teljesen átlagos életet élnek, de azt mondják, hogy egy hétre muszáj teljesen átadniuk az irányítást. Később persze kiderül, hogy Arwedék nagyon körültekintőek, németes precizitással ügyelnek arra, hogy senkinek ne essen baja.

Bármennyire is élvezik a börtönt az ügyfelek, bármennyire is veszélytelen a játék, nehéz nem viszolyogni a megbilincselt, kikötözött, kipeckelt szájú, meztelen férfiak láttán. Pedig a filmben, ha halványan is, de még a humor is megjelenik. Néha az volt az érzésem, hogy Arwed majdnem elröhögi magát, miközben a kőkemény börtönparancsnokot alakítja. Ahogy az is vicces, amikor társával, mintha csak étteremtulajdonosok lennének, megbeszélik a másnapi menüt, a mindenkinek az ízlése szerint való kínzást. Ettől függetlenül nem szeretném még egyszer megnézni ezt a filmet, az tuti. (matalin)

sajnos a fesztiválon nem vetítik többet.

A Nap árnyékában (2015)

Én nem is igazán értem, hogy hogyan készülhetett el A Nap árnyékában, bár a nyitó felirat az elején valamennyire segít: az észak-koreai kormány megkeresett egy dokumentumfilmes stábot (azaz az ukrán Vitalij Manszkij rendezőt), hogy forgasson le egy propagandafilmet egy tipikus helyi családról, amiben a kislány éppen arra készül, hogy belépjen a helyi úttörőszövetségbe. De azt valahogy az észak-koreai propagandairoda elfelejtette, hogy habár minden nyersanyagot ellenőriztek, és talán el is készült a film, amit megrendeltek, egy kamera nem csak akkor forog, amikor történés van.

Hanem akkor, amikor megmásítják a valóságot a film forgatókönyvírói (a kislány apukájából ruhamérnök, édesanyjából szójatej-gyártó lesz, pedig a kislány szerint teljesen más a munkájuk), rendszeresen belegyalogolnak a képbe, és elmagyarázzák, hogy kinek mit kell mondania, a lehető legboldogabban és a legtöbb nevetéssel. A valóság megbuherálása nem új dolog, de nagyon nyomasztó látni, hogy pontosan mit fed el. A teljes kilátástalanságot, az éhezést, az elnyomást, az agymosást, a nincstelenséget. Manszkij a maximumot kihozza ezekből az érzelmekből, hosszú, monoton beállításokban mutatja, ahogy újra és újra elpróbálják ugyanazt a jelenetet, még vidámabban, és amikor vége, akkor csak viaszfigurákként állnak a szereplők, és kérdezik, hogy most mi a dolguk. Már nagyon hosszú ideje van a nyugati kultúrában egy fétis Észak-Korea iránt, a kontextusból kiragadott giccses-vicces népművészetével, de az olyan filmek, mint A Nap árnyékában, remélhetőleg sikeresen kioltják ezt. (klág)

vetítik: szeptember 30., Ódry Színpad, 19.00, október 1., Premier Kultcafé, 19.15

Harcban a Sátánnal (2015)

Az HBO nem teketóriázik a régióban, a Harcban a Sátánnal egy újabb remek dokumentumfilm Közép-Kelet-Európából, amit még két országgal arrébb is csak hüledezve lehet nézni. Lengyelországról azt már amúgy is tudtam, hogy különösen hívő ország, de azt nem, hogy társadalmilag teljesen elfogadott ördögűzésre járni, egyház által delegált szakértők sora vár arra, aki a pszichiátriával ellentétben inkább a szentelt vizet választja, hogy megszabaduljon a homoszexuális vágyaitól, a pánikrohamaitól, vagy a kényszerbetegségétől.

Konrad Szolajski ráadásul addig húzza a madzagot a filmben, és addig nem mutat meg egy tudományos szakértőt, hogy az ember már el is hiszi egy ideig, hogy tényleg megszállta az ördög ezeket a szerencsétleneket, ezért kezdenek el hörögni, amikor imádkoznak, vagy öklendezni, amikor szentelt vizet kell inniuk. Sőt, a film több, mint feléig talán nincs is más hang velük szemben. Amikor viszont igen, és hirtelen megjelennek a tudósok, a pszichiáterek, sőt, a pszichiátriai érdeklődéssel rendelkező papok, akkor lesz igazán gonoszul érdekes a Harcban a Sátánnal. Azoknak meg főleg, akiket valaha érdekelt a vallástörténet és a pszichiátriai betegségek közös metszete egy, a magyarral jó barát országban. (klág)

vetítik: szeptember 29., Ódry Színpad, 19.15, szeptember 30., Kazimír Étterem, 15.30, október 1., Premier Kultcafé, 17.15

Azok (2016)

Fél óra sincs az egész, mégis benne van a teljes Magyarország, a film meg is nyerte a Magyar Filmkritikusok legjobb dokumentumfilm díját. Olyan sűrű, hogy nézni is nehéz: az ember egyszerűen csak menekülni akar, de nincs hová. Meggyes Krisztina dokumentumfilmje az 5-6 ezer lelkes Vámosszabadi lakóival illusztrál egy olyan végtelenül egyszerű folyamatot, ami tényleg annyira magától értetődő, hogy egy perccel sem kell több az átlátásához ennél a 28-nál, és ami épp ezért borzasztóan kétségbe ejtő.

A kisváros közelében ugyanis nemrég nyílt egy menekülttábor (amit azóta egyébként már kiürítettek). A film első felében Meggyes nem tesz mást, mint felveszi mindazt, amit a falu lakói mondanak a menekültekről; azt, ahogyan sorra szajkózzák a teljesen alaptalan előítéleteket, vagy ahogy még a helyi pap is azt mondja, a fekete bőrnek más a szaga. Ahogy mindent alárendelnek a rosszhiszeműségüknek („Az, hogy templomba járnak, még nem jelent semmit, lehet, hogy Hitler is minden héten ott volt a misén”). Ahogy abszurd érvekkel ágálnak a menekültek eltakarításáért („Van, hogy nem férünk fel a buszra miattuk”), és ahogy kiderül, mindezt úgy teszik, hogy soha egyikükkel sem beszéltek, legfeljebb távolról látták őket. És aztán hirtelen irányt vált a film, mivel a helyiek egy része rájön: ha megvan a közös ellenségkép, arra már politikai mozgalmat lehet alakítani. Mert a sikeresen felkeltett gyűlölet elegendő a sikeres politikai szerepléshez.

Meggyes Krisztina ennyit szeretne demonstrálni, és semmivel sem többet. De ezt nem is tehetné pontosabban, jobb érzékkel vagy érthetőbben megmutatva, az évezredek alatt megszerzett tudást, kialakított politikai rendszereket hogyan képes napok alatt megsemmisíteni nem más, mint egyszerűen az emberi jellem. (Kovács Bálint)

Vetítik: szeptember 28., Ódry Színpad, 13.15; szeptember 29., Premier Kultcafé kisterem, 12.45

Hívj kérlek Mariannak (2015)

Egy férfitestbe született, késő negyvenes lengyel nő története önmaga felvállalásától a helyreállító műtétig: Carolina Bielawska éveken keresztül követte a kamerájával Mariannát, és ennek a pár évnek a legfontosabb pillanataiból, rég várt és tragikusan váratlan eseményeiből vágta össze a dokumentumfilmet, amelynek narrációját ötletesen egy, a nő életéről szóló színdarab próbája jelenti – így ismerhetjük meg a jelenen túl a múltat is. Nagyszerű teljesítmény, ahogyan Bielawska megörökít mindent, az elutasító anyával való elkeseredett telefonbeszélgetéseket, a magány és a szerelem pillanatait, és ahogy képes kibontani a visszafogott mozzanatokból minden önbizalomhiányt és sorstragédiát, hogy a hetven perc alatt tényleg egészen mélyen megismerjük Mariannát.

Az már Hollywood és a témával szerencsére mára néha már foglalkozó játékfilmipar hibája, hogy ez a tulajdonképpen tipikus, „sablonos” történet nem tud igazán lenyűgözni, legalábbis filmes, dramaturgiai értelemben. „Csak” emberiben: ami miatt mégis érdemes megnézni, azok azok a játékfilmben utánozhatatlanul őszinte és így mélyen megindító képsorok, amikor Marianna a műtét után, az altatásból felébredve először érzi magát önazonosnak és így boldognak, vagy ahogy az egyszerű képeken keresztül is érezhető, hogyan változik meg, telik meg önbizalommal attól, ahogyan egyre inkább otthon érzi magát a testében. Ilyen valódi intimitásra talán csak a valóság képes. (Kovács Bálint)

Vetítik: szeptember 28., Ódry Színpad, 18.15; szeptember 30.. Ódry Színpad, 13.00