Tom Cruise érzelgős papa lett

jack-reacher-never-go-back-name-1
2016.10.21. 17:51

Hogy miért kellett folytatni a Jack Reachert, az teljesen világos. De hogy miért pont így kellett folytatni, az jóval nagyobb rejtély, mint amit a Jack Reacher: Nincs visszaútban kinyomoznak a szereplők. A nálunk 2013-ban bemutatott első film (Amerikán kívül) meglepően sikeres lett, pedig sok jót senki nem várt tőle. Főleg nem Lee Child regénysorozatának rajongói, akik teljesen kiborultak azon, hogy Tom Cruise játssza kedvencüket, aki a könyvekben egy kétméteres, százhúsz kilós drabális állat.

Végül a film a kritikusok körében és a pénztáraknál is jól teljesített. Hollywoodi mértékkel mérve kevés pénzből, 60 millió dollárból készült, de világszerte több mint 200 milliót kerestek vele. Cruise alakításával sem volt senkinek semmi baja, különösen, mert megvolt benne az az önirónia, ami az egész filmet szerethetővé tette. A Jack Reacher egy tök egyszerű akciókrimi volt jó poénokkal, meglepő karakterekkel, okos szereplőválasztással. Ezek egyike sem mondható el a folytatásáról.

Márpedig folytatni muszáj volt, hiszen sok pénzt kerestek vele, Lee Child meg egy raklapnyi Reacher-regényt írt, tehát alapanyag akadt bőven, Cruise meg nyilván akart egy még egy franchise-t magának, ha egy napon a Mission: Impossible sorozat kifáradna. Ennek ugyan egyelőre semmi jele (a legutóbbi rész, a Rogue Nation közel 700 millió dollárt hozott), de a megtépázott Cruise csak biztonsági játékot hajlandó játszani mostanában. Ez eddig érthető, de hogy a rengeteg Reacherről szóló regényből miért pont ezt a közepesnél is kevésbé érdekes részt választották ki a folytatáshoz, az már nem.

Ennek a filmnek a legnagyobb hibája ugyanis az érdektelen történet, amit sem a verekedések, sem a menő(nek szánt) dumák, sem a szépséges szereplők nem kompenzálnak. A főbűnös Edward Zwick lehet, aki a forgatókönyvírói és a rendezői székben is váltotta a Közönséges bűnözők megírásával ismertté vált Christopher McQuarrie-t. Ironikus módon éppen azért, mert McQuarrie a másik Cruise-franchise, a Mission Impossible munkálataival van elfoglalva. Hogy miért gondolták azt, hogy éppen Zwickre, a heroikus drámák bajnokára kell bízni egy mocskos kis akciófilmet, az rejtély. Ők már dolgoztak együtt Tom Cruise-zal korábban Az utolsó szamurájban, ami hatalmas népszerűsége ellenére sem jó film, leginkább olyan, mintha a Farkasokkal táncolót leforgatták volna újra indiánok helyett szamurájokkal. 

Ennyit ér a második Jack Reacher

port.hu: 7

IMDb: 6,7

Rotten Tomatoes: 37%

Index: 5/10

  

Jack-Reacher-Never-Go-Back

A Nincs visszaútban a magányos igazságosztó Reacher éppen telefonos flörtölésben van Susan Turner (Cobie Smulders) hadnaggyal, aki Reacher régi katonai nyomozóegységét vezeti. Az első randi mégsem jön létre, mert mire Reacher felkeresi a nőt, az már börtönben van, hazaárulással vádolják. És ha ez nem lenne elég, meg is akarják ölni, ezért Reachernek nem marad más választása, mint kiszabadítani a nőt, hogy együtt kiderítsék az igazságot. Eközben egy másik szálon is nyomoznia kell, felbukkan ugyanis egy tizenöt éves lány, akiről azt állítják, hogy ő az apja. Mivel az egész fegyverkereskedős nyomozás teljesen érdektelen, a karakterek és a fergeteges poénok kellene, hogy szórakoztassanak. Csak hát nincsenek.

Az előző Reacher-filmben Rosamund Pike volt Cruise partnere, akivel meglepően jól működő párost alkottak. Két önelégült ember, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy bejönnek a másiknak. Most Cobie Smulders (az Így jártam anyátokkal sorozatból) a nője, aki nagyon szép, de ez minden, ami elmondható róla. Vele egy női Reachert akartak megjeleníteni a vásznon, aki csontokat és ajtókat tör, és közben az egyenjogúságról szónokol a főmacsónak. Mégsem tud egy perce sem olyan egyenrangú szereplő lenni Cruise mellett, amilyen például Rebecca Ferguson volt a legutóbbi Mission: Impossible részben.

Aztán ott van a főgonosz, aki az első Reacher-filmben egy bizarr húzással a német rendezőlegenda, Werner Herzog játszott, remekül. Most meg a főleg sorozatokból ismert Patrick Heusingertől kéne félni, akiről nekem folyton Novak Djokovics jutott eszembe, ami nem segítette az átélést. Ami meg a főszereplőt illeti, Cruise játékából teljesen eltűnt az önirónia, viszont szerencsére megmaradt benne valamiféle megtörtség, keserűség. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne gyakna le mindenkit egy perc alatt, vagy hogy a film vége ne lenne döbbenetesen narcisztikus. Ennél csak az a rosszabb, amikor a könnyzacskóinkra próbálnak hatni. Én bármin tudok bőgni, de ez az érzelgős apa-lánya kapcsolat, semmit nem vált ki a nézőből. Meg különben is, az ember nem sírdogálni ül be egy akciófilmre.

Ezt a filmet elnézve kizárt, hogy a Jack Reacherből olyan sikeres és hosszú életű franchise legyen, mint a Mission Impossible. Viszont elkezdhetünk komolyan aggódni a következő John Wick-filmért.