Az anyagos végállomása a rehab, a börtön, vagy a temető

2017.01.28. 21:08 Módosítva: 2017-01-29 10:58:17

Elfogult vagyok. A Dizájneren nagyon jó film, de végignézni egy elfogulatlan nézőnek is nehéz. Empátia, elfogadás és bátorság kell hozzá, mert kitépi a nézőt a komfortzónájából – nemcsak normális életének zónájából, hanem abból is amit, egy film befogadójaként megszokott.

A Dizájneren főszereplője Geri, harmincas éveiben járó drogfüggő férfi, aki tizenéves korában politoxikománként kezdte, majd heroinos lett, aztán több leszokási kísérlet után végül a dizájnerdrogoknál kötött ki. Az ő életébe nyerhetünk bepillantást a film másfél órájában.

Kövess engem

- mondja Geri a film elején a szintén anyagos F.-nek. Kifacsart evangéliumi hívás ez, egyenesen az árnyékból, mennek lőni, de Geri ezzel a kamerát és a nézőt is megszólítja, gyertek, mutatok valamit amit még nem láttatok. Őt követjük másfél órán keresztül, egyre mélyebb bugyrokba és egyre nyersebb, önfeltáróbb,  a nézőt saját magával is szembesítő kattogós dizájnermonológokba.

Ahogy Geri is mondja, minden anyagos alkalmi fogyasztóként kezdi, mert jó, mert kurva jó, kár erről hazudni, azért csináljuk, azért kezdjük, és azért ragadunk és halunk bele, mert nincs ami ennyit adna. Se pénz, se siker, se ájfón, se alkotás, se szex, csak aztán ha nagyon rácsavarodik az ember horrortrip lesz belőle, és árnyéklétezés.

Elfogult vagyok, mert érintett vagyok a filmben. A film stáblistáján szakértőként vagyok feltüntetve, bár ez enyhe eufemizmus, mert semmit sem szakértettem a filmben, pusztán annyit tettem, hogy Gerit összehoztam a film rendezőjével, és a forgatások elején egy darabig velük mozogtam, míg Geri meg nem szokta a kamerát és meg nem bízott a kétszemélyes stábban (Horváth Balázs rendező/operatőr és Botos Tamás operatőr). Nekem Geri évek óta olyan mintha egy darab lenne belőlem, a lelkem elkóborolt része, a személyiségem anyagos árnyéka. Jóval a film forgatása előtt Geri rengeteget segített nekem egy rehabon, ahol együtt voltunk, rengeteget köszönhetek neki a józanságomért.  Amikor Geri visszaesett, és anyagosként újra megjelent az életemben, dühös voltam rá, szerettem, utáltam, és irigyeltem egyszerre. Nem heroint használt már, hanem ezeket az új szarokat, amik letarolták Magyarországot, és hiába minden tiltás, 

dizájnert ma könnyebb venni akár faluban, akár nagyvárosban, mint cigit.

A film 2012 tavaszán/nyarán forgott, nem volt koncepció, hogy milyen jelenetek legyenek, nem volt benne megrendezettség. Anyagosokról utoljára Pesty László Budapest, végállomás című doksija született 2004-ben, hajléktalan heroinfüggőkről, nagyjából hasonló stílusban. Ha már Budapest végállomás: bár a Dizájnerent a rendező elküldte amikor elkészült, nem bírtam pár perccel többet nézni belőle, így teljes egészében csak egy prevenciós találkozón láttam egy budapesti börtön drogprevenciós körletében. Az elítéltek között ott volt Geri és a Dizájneren egy másik szereplője, és a Budapest, végállomás főszereplője, Balázs is, szintén elítéltként. Egy anyagos karrier végállomása a rehab, a börtön, vagy a temető. Esetleg mindhárom.

Formailag a legnagyobb különbség a Budapest, végállomáshoz képest, hogy a Dizájnerenben nincs riporter, aki a laikus nézőt kifigurázva kalauzol egy idegen világban. A Dizájneren pusztán empátiával ábrázol, és megmutat, a kamera olyan természetes könnyedséggel tapad a szereplőkre, kering körülöttük, lüktet velük, mintha egy különleges érzékenységű élőlény lenne.

Dizájneren

Mindenki, aki állt már kamera előtt, pontosan tudja, hogy ha csinálok egy szelfit, jutubvidit, akármit, olyankor megváltozik a tudatállapotom, szerepbe kerülök, próbálom a legjobbat mutatni magamról, vagy legalábbis valamit üzenni a létezésemmel. És ez sokszor őszintétlen, elég ha ránézünk az Instára, vagy a Facebook-hírfolyamra. A hitelességre törekvő dokumentumfilmeknél az egyik legnagyobb rendezői kihívás, hogy a szereplő ne szerepeljen, ne üzenjen, ne játssza meg magát, hanem létezzen úgy, ahogy ő van.

A Dizájneren szereplői nyersen pörgetik ki magukból a sztorikat, néha érezhető a manipulációs szándék, ahogy egy anyagos megvezeti önmagát, a kamerát, a világot, de sokszor meg nem, mert már megszokta a kamerát, mintha ott se lenne. Csak magának mondja, be van állva, és beállva az ember néha akaratlanul is kipörgeti azt, ami rílbe van, és nem szerepel, önmaga előtt sem. Amikor nem fullkész, akkor meg sokszor azért őszinte a megszólaló, mert tényleg szarik az egészre. A függőség el tud vinni egy olyan pontra, a leállási kísérletekkel, a kudarcokkal, a totális társadalmon-kívüliséggel és értéktelenségérzéssel együtt, hogy a hiányból lesz identitás, a nemlétből létmód. A film szereplői rálátnak a helyzetükre, arccal vállalják magukat, de ez nemcsak bátorság, még kevésbé nárcizmus, inkább leszámolás, és önelfogadás. Ez vagyok, ebben vagyok, tudom, és végem van. Közelebb a halálhoz, mint az élethez, nap mint nap, épp hogy a határon.

Hét éve vagyok józan, regényeket írok azóta és próbálok értelmes életet élni. Geri alakja mindhárom eddigi könyvemben szerepel. A Drognaplóban és az Oroszrulettben épp csak feltűnik, a forgatás után nem sokkal írt Foglaltházban az egyik főkaraktert róla mintáztam.

Elfogult vagyok vele, szeretem, kivételesen értékes embernek tartom, és emellett tudom, hogy egy igazi rohadék dzsanki, az önmagát, a környezetét, és engem is sokszor megvezető, megvezetni próbáló függő mintapéldája. A forgatás alatt már két és fél éve tiszta voltam, és tehetetlennek éreztem magam. Megéltem vele azt, amit megéltek a körülöttem élők velem kapcsolatban a függőségem alatt. A környezetnek a legnehezebb, ha függő/problémás használó van a szerettei közt, mert senkinek nem lehet segíteni, aki nem akarja.

A forgatás másik ijesztő élménye volt, ahogy alámerültünk Gerivel a városban, ugyanolyan volt minden mint régen, fulltisztán átkerültem abba az állapotba amikor mindent leszarsz, az egész külvilág illúzió, az emberek bábuk, a problémáik nem számítanak, a város csak egy elbaszott diszlet a flesshez, es olyan a pénzszerzés/cuccfelhajtás/beállás mókuskerék, mint egy pokoli kalandjáték. Ami nem konkrét drog konkrét hatása, hanem a függőség létmódja. Ezt az állapotot is megélheti a néző a film közben, hogy bármekkora szar, nyomor, halál ez az egész, valójában van egy mélyfekete flesse, mint az antianyagnak es a fekete lyuknak, ami minden fényt és életet elnyel. 

Takonygerincű patkány

- ezt az első regényem megjelenése után kaptam, jogos és költői szépségű állampolgári reakcióként a drogfüggőségem történetére. Nem lepett meg, cuccosként kaptam ennél durvábbat is, szóban is, fizikailag is. A film ábrázolásmódja is gyűlöletet, elutasítást és dühöt válthat ki, főként hogy a szereplők meglepően emberiek és szerethetőek. Annak ellenére, hogy épp elpusztítják magukat. 

A forgatás óta lassan öt év telt el – a film elkészültét a rengeteg leforgatott nyersanyag feldolgozása mellett hátráltatta az is, hogy kvázi gerillában készült. A Dizájneren egy érzékenységből, érdeklődésből, empátiából, főállás mellett összerakott, szinte sufnituning gerillamozi. A minőségén ez a gerillaság egyáltalán nem látszik, mert vérprofi a kamerakezelés, a vágás, és a dramaturgia is, ezt elvileg elfogultság nélkül mondom, mint ex-filmkritikus, de ne higgyetek nekem, nézzétek inkább meg.

A Dizájneren nyers dokumentum és nyers művészet, ami érzéseket és katarzist vált ki, ami tükröt tart, kérdéseket tesz fel, és kérdéseket vet fel a befogadóban: ki vagyok én? Vajon az-e a világ, amit én látok belőle, vagy van mögötte más is? Vajon ismerem-e a gyerekem, aki minden hétvégén betép, az apám, aki elég sokat piál, de amúgy jó arc, a haverom, akit mindenki bír, mert mindig van nála okosság, a csajom, aki a Rivorol most állt át Xanaxra? Vajon ismerem e önmagam?

A magyar társadalom háromnegyede üti magát valamivel, legyen az alkohol, gyógyszer, legális vagy illegális drog.

Mélységesen érthető ez, hisz mindenki boldog akar lenni, el kell felejteni a stresszt, lelazulni, megszüntetni a  szorongást, elengedni a gátlásokat. Valamit betolni, bekapni, meginni, elszívni pedig a legegyszerűbb út.

A film nem sajnáltatja a szereplőket, és nincs is mit rajtuk sajnálni. Mindig van kiút és mindig lehet változtatni. Saját döntésük volt, hogy anyagozni kezdtek, a körülmények, a hajlam és egyéb dolgok lehetnek tényezők, de nem adnak felmentést semmire. Ők az össztársadalmi bódulás legalja. Árnyalakok, akiket felzabált a függőség, de mégis szerethetőek és megérthetőek, mert emberek ők is. Épp oly egyedi és egyszeri csodái a létezésnek, mint bármelyikünk a világon.

(A cikk szerzője író, filmkritikus. Könyvei: Filmflesskönyv (2011), Drognapló (2011), Foglaltház (2013), Oroszrulett (2015). Mindegyik letölthető az nCore-ról.)

A Dizájneren látható a Cirko, Toldi, és Művész mozikban, angol felirattal. A film rendezője és egyik operatőre Horváth Balázs, az Index munkatársa. Alkotótársa, Botos Tamás a 444-nél dolgozik. A producer Pusztay András, az Index lapigazgatója volt.

Ne maradjon le semmiről!