Önsajnálat 134 hosszú percen át

Minden évben összegyűjtjük, hogy milyen sok szuper film nem jutott el a magyar mozikba. Persze ha valaki nagyon akar, akkor bármilyen filmet meg tud nézni, de moziban mégis más. És miközben olyan filmeket nem forgalmaztak nálunk, mint a Green Room vagy az Under The Skin, a Szép álmokat! itt van, csak azt nem értem, hogy miért. A rendezője, Marco Bellocchio persze nagy múltú, de főleg Olaszországban ismerik. A film megjárta ugyan a cannes-i filmfesztivált, de nagy sikert nem aratott. Az egyik főszereplő, Bérénice Bejo A némafilmes óta nálunk is ismert, be is ragyogja a filmet, de azért nem tömegeket vonzó sztár. És mindenekelőtt: a Szép álmokat! nem egy jól sikerült film.

Massimo Gramellini olasz újságíró, a La Stampa munkatársa 2012-ben jelentette meg önéletrajzi regényét, a Szép álmokat! ennek a filmváltozata. Főhőse, a kis Massimo imádja szép és fiatal édesanyját, amiről egy sor szentimentális jelenetben mi is meggyőződhetünk. Mindent együtt csinálnak, táncolnak, filmeket néznek, villamosozak a városban. Hogy a mamával valami nem stimmel, az halványan dereng már a nézőnek, persze Massimo nyilván nem sejt túl sokat. Aztán kilencéves korában az édesanyja meghal. Hirtelen szívhalál - ezt a magyarázatot adja az érzelmei kifejezésben amúgy nem túl erős papa, és ennyiben is hagyják a dolgot.

Innentől Massimo életének különböző korszakaiba leshetünk bele a kiskamasztól a középkorú férfiig, melyekben egy közös van, Massimo totális elveszettsége. Gyerekként sóvárogva nézi ahogy osztálytársa veszekszik és incselkedik az anyjával, fiatal férfiként képtelen normális párkapcsolatra, újságíróként meg összeomlik, miután a Boszniából kellett tudósítania. Csak sodródik, hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok, még a karrierjét is egy bizarr véletlennek és nem saját magának köszönheti. Ugyanilyen mázlival találkozik egy fiatal doktornővel, aki végre erőt ad neki ahhoz, hogy kiderítse, mi is történt valójában az anyjával.

Nem derül ki, legfeljebb sejteni véljük, hogy a fiatal Massimo miért választ magának spirituális érdeklődésű barátnőt, és miért bánik vele úgy, mint egy kapcával. Látunk egy felvillanó és emlékezetes jelenetet, amiben Massimo végignézi, ahogy Boszniában fotós kollégája meghamisítja egy orgyilkosság helyszínét a hatásosabb fotó kedvéért. Nem tudjuk meg, hogy ehhez Massimo mit szól, ahogy a karrierjét meghatározó bizarr eset körülményei is homályban maradnak. Persze nem kell mindig mindent a néző szájába rágni, de ennél azért több információ nem ártott volna. Már csak azért sem, hogy közelebb kerüljenek hozzánk a szereplők. Vagy a film egyetlen igazi szereplője, Massimo.

Hogy megszeressük és együtt érezzünk vele, azt a szereplőválasztás sem segíti. Valerio Mastandrea ugyanazzal a szenvedő arccal viszi végig a filmet, dagonyázik a önsajnálatban, ami egy idő után végtelenül irritálóvá teszi. Az apját a vele körülbelül egyidős, de vélhetően sokkal szerencsésebb génállománnyal rendelkező Guido Caprino játssza, ami csak azokban a jelenetekben okoz gondot, amikor el kéne hinnünk, hogy Massimo 40 körül jár, az apja meg körülbelül hetvenéves. Ezt úgy oldották meg, hogy Caprino haját befestették őszre, egyebekben meg úgy néz ki, mint a harminc évvel korábban játszódó részekben. Vagyis egy 40 körüli pasi beszélget egy másikkal, aki harmincnak látszik, de valamiért ősz a haja. Aztán ott van Bérénice Bejo karaktere, aki szép is, okos is, segítőkész is, és úgy tűnik, hogy a sztoriban neki van egyedül valamennyi józan esze. 

És ezek mind megnehezítik, hogy beleéljük magunkat ebbe a szentimentális, különös hangulatú filmbe, ami az anyaságot dicsőíti, meg a titkok és a hazugságok mérgező természetéről mesél. Vagyis inkább csak mesélne, mert az sem világos, hogy Massimo, aki ugye újságíró, miért nem volt képes kideríteni, hogy mi történt az anyjával. Ez a titok annyira volt titok, hogy az apján és az összes rokonán kívül még a főnöke is tudott róla, amúgy meg megírták a korabeli újságok is. Persze erre is van magyarázat, Massimo valójában nem tudott, nem mert szembenézni az igazsággal, de akkor meg milyen alapon kéri számon másokon?

Szóval nem könnyű szeretni ezt a főhőst és ezt a filmet, annak ellenére, hogy van egy csomó apró finomság benne, például láthatunk egy csodás Rolling Stones lemezborítót igazi sliccel. És azért a poénért is jár a piros pont, ahogy Massimo végtelenül nyálas válaszlevelére a megszólított olvasók reagálnak. De ez mégiscsak kevés, különösen, hogy a Szép álmokat! extra hosszú, 134 perces játékidővel büntet.