Szégyen, ami erősebb a fájdalomnál

Hiába telt el több mint hetven év a második világháború befejezése óta, még mindig vannak kibeszéletlen történetek. Olyan események, amiket nem, vagy nem elégszer mondtunk el, mert a fájdalom, a szégyen, a felejteni vágyás erősebb volt. Az egyik ilyen itt, Kelet-Európában a szovjet katonák által megerőszakolt nők története.

 Ahogy nálunk Magyarországon, úgy Lengyelországban sem foglalkozott ezzel túl sokat a filmművészet. (Itthon dokumentumfilm már készült a témáról, de nagyjátékfilmben még alig foglalkoztak a témával.)

Most is egy francia rendezőnő, Anne Fontaine kellett ahhoz, hogy film készüljön azoknak a lengyel apácáknak a történetéről, akik szovjet katonáktól maradtak terhesek a háború befejezése után. (Fontaine eddigi legismertebb filmje az Audrey Tautou főszerepélésével készült Coco Chanel életrajz, amit Oscarra is jelöltek.) Ő talált rá egy francia orvosnő sztorijára, aki a Vöröskeresztnek dolgozott Lengyelországban, amikor segítséget kértek tőle egy kolostor lakói.

Fontaine filmje megtörtént eseményeken alapul ugyan, de azért fikció, az orvosnő nevét, fontos tulajdonságait és a körülményeket is megváltoztatta. A lényeg viszont változatlan maradt. A doktornő megdöbbentő viszonyokat talált a zárdában, valamennyi apácát többször megerőszakolták, sokan közülük teherbe estek, mások nemi betegségeket kaptak, és mindannyian súlyosan traumatizált állapotban voltak. A szüléseket (néha többet is egyszerre) valakinek le kellett vezetnie, a gyerekekkel pedig kezdeni kellett valamit. Úgy, hogy az apácák rettegtek attól, hogy bármi is kiderül. Ezért fordultak egy francia, és nem lengyel, vagy pláne orosz orvoshoz, és ezért volt még az egészségüknél, vagy gyerekeik egészségénél is fontosabb a titkolózás.

Mathilde (Lou de Laâge) ráadásul azért ment Lengyelországba, hogy a koncentrációs táborok túlélőit gyógyítsa. Meggyőződéses kommunista, ateista, két lábbal a földön járó, önálló nő. Semmi nem áll távolabb tőle, mint az a világ, amiben az apácák élnek. Nem érti és sokszor nem is ért egyet a szabályaikkal, különösen azzal, ahogy a vezetőjük (Agata Kulesza, őt láthattuk egy másik nagyszerű lengyel filmben, az Idában) kezeli a történteket. 

Az Ártatlanok nagyon ügyesen építkezik, lassan vesszük észre, hogy Mathilde sem sebezhetetlen, és az apácák sem teljesen egyformák. Első pillantásra ugyanolyannak tűnnek, el is telik egy kis idő, amíg megtanuljuk megkülönböztetni, hogy ki kicsoda. Aztán egyre világosabb lesz, hogy mennyire másképp dolgozzák fel az erőszakot, mennyire másképp viszonyulnak nem kívánt anyaságukhoz. Van, aki az első perctől szereti, és nem ereszti a gyerekét, és van, aki egy pillantást sem képes vetni rá. Van, akinek szilárd marad a hite, másoké viszont meginog a brutális tapasztalatok után. Van, akiben megerősödik, hogy a kolostor az egyetlen hely, ahol élhet, más számára viszont még biztosabb lesz, hogy élet csak a zárdán kívül van.

A kegyetlen történetnek akad a filmben egy bájos ellenpontja. Mathilde és orvos kollégája Samuel (Vincent Macaigne) szépen bemutatják, hogy milyen is egy kapcsolat, amiben mindkét fél a legjobb szándékkal vesz részt, de ahol csak az egyik szerelmes. Legyen Samuel bármilyen okos, kedves, vicces, legyenek bármennyire is társai egymásnak a munkában, Mathilde érzései nem tudnak mélyebbek lenni. 

Az apácákat a legismertebb lengyel színésznők játsszák, a francia főszereplő, Lou de Laâge pedig igazi sztáralkat. Gyönyörű, de ez a szépség nem elhomályosítja a történetet, inkább csak hozzátesz. A rendező, Anne Fontaine pontosan tudja, hogy mennyire erős alapanyag van a kezében, mennyire jók színészei, ezért tartózkodik minden hatásvadászattól. Itt nincsenek nagy kiborulások, csak csak csendes, összeszorított szájú szenvedés, mélységes mély bánat és zavar. Éppen ezért érthetetlen a film befejezése. Bár az előző közel két óra semmiképp nem ebbe az irányba mutatott, sőt, ilyen események után nem is beszélhetünk happy endről, az Ártatlanok mégis egy Hollywoodot megszégyenítő happy enddel zárul. Nagy kár érte, mert addig szinte tökéletes volt.

(Egy olvasónk jelezte, hogy itthon Sára Sándor A vád című filmje foglalkozott a háborús nemi erőszak témájával.)